MUNKÁBAN A TACSKÓ I.
– Utánkeresés, vércsapamunka –

Az emberek nagy többsége, ha először lát tacskót, bizony azt gondolja róla, hogy ez a kurta lábú, furcsa kinézetű lény az ölebek családjába tartozik (köszönhetjük ezt a viráglelkű és a „más gondolkodású” kutyatartóknak). Ennek a cikksorozatnak a célja az, hogy a köztudatban a tacskó, mint VADÁSZKUTYA szerepeljen, illetve hogy segítséget nyújtson a kezdő kutyásnak a kiképzésben.

Sebzés esetén meg kell kísérelni a vad terítékre hozását. Ebben nagy segítségünkre lehet/van egy képzett vadászkutya, amely akár lehet tacskó is…
Ahhoz, hogy abban a megtiszteltetésben részesüljünk, hogy erre a korántsem könnyű feladatra felkérjenek minket – pontosabban a kutyánkat – bizonyos dolgokat le kell tennünk az asztalra, illetve meg kell fizetnünk a tanulópénzt.

Elengedhetetlen a gyakorlás, amely részünkről türelmet és fokozatosságot, kis vadásztársunktól pedig kitartást kíván. Én célszerűnek tartom az első próbálkozást három hónapos kor körül, amikor is egy-két méteres „vércsapát” mutatok a kutyusnak. Ez bőven elég ahhoz, hogy eldönthessem, megvan-e benne a kellő képesség, akarat és hajlam. Ugyanerre a tesztre alkalmazhatunk valamilyen vadbőrdarabot (nyerset, frisset, nem preparáltat), azaz „vonszalékot” készítünk.

A továbbiakban annyi a teendőnk, hogy a csapa hosszát mindig növeljük, a vér mennyiségét pedig csökkentjük. Fokozatosan töréseket, kanyarokat is tegyünk bele, illetve a terep kiválasztásánál is nehezítsünk.

A gyakori vonszalékmunkát nem tartom túl célravezetőnek, mivel a célunk az, hogy a kutya szaglását minél jobban fejlesszük. A csapa végére azonban mindig tegyünk valamit (friss bőrdarabot, lábat), hogy a kutyának legyen sikerélménye. Ezt tépheti, rázhatja, hiszen ez a zsákmánya. Próbáljuk ugattatni, csaholtatni.

Nézd gazdi, mit találtam!

Először jelöljük ki a csapa nyomvonalát (pl. szalaggal, papírral), majd ezután lecsöpögtethetjük a vért. A vért (marha- vagy vadvér) célszerű alvadásgátlóval kezelni vagy sóval kikeverni – így nem alvad meg –, a maradékot pedig le lehet fagyasztani. A legegyszerűbb műanyag üvegből kicsöpögtetni. Bővebben kell önteni a csapa indulásánál (azaz a rálövés helyénél) és a töréseknél (sebágyaknál). A kifektetett csapára soha ne lépjünk rá!

A csapa kidolgozására hosszú vezetéket és vastag nyakörvet használjunk. A pórázt lazán kell hagyni, hogy a kutyát ne akadályozzuk a munkában. Ha úgy látjuk, hogy letéved és magától már nem találna vissza, akkor nekünk kell korrigálni, és újból indítani. Véleményem szerint valamilyen úton-módon el kell jutnunk a „vadig”, mert csak sikerélménnyel motiválható jól a tacskónk igazán. Munka alatt biztassuk („keresd!”), és dícsérjük.

Ha eljutottunk arra a szintre, hogy több órás és pár száz méteres nyomot biztonsággal követ, akkor bejelentkezhetünk munkavizsgára.

Ennek követelményei jelenleg:

A vizsgaszabályzat szerint a munka lehet:

Ennek nehezebb változata a nehezített vércsapa munkavizsga, amely:

Ez csak valóban felkészült és profi kutyáknak való. Tudomásom szerint jelenleg Magyarországon kettő rövid szőrű tacskónak van meg ez a vizsgája (mindkettő a szerző tulajdona – A szerk.), szálkás szőrűről többről is tudok, hosszú szőrűről sajnos egyről sem.

Ha mindezeken túl vagyunk és megfelelő értékelést kaptunk a vizsgán – ez mondjuk II. illetve I. díjas munka –, akkor, ha alkalom adódik rá, kimehetünk az első sebzésre.

Amennyiben eredménnyel jártunk, úgy egy kicsit el is búcsúzhatunk a vizsgáktól és a versenyektől, mert a kutyát ezek után kevésbé vagy egyáltalán nem fogja érdekelni a mesterséges nyom, hiszen annak mások az illatanyagai – bohóckodásnak fogja tartani.

Kint a terepen igyekezzünk megkeresni a rálövés helyét, ebben segítségünkre lesz a hivatásos vadász vagy a sebzést elkövető vadásztárs.

Célszerű a kutyát munka közben 2-3 lépésről követni. Ha a viszonyok megkívánják, akkor csatoljuk le a pórázról (nyakörvet is vegyük le), és dolgozzon anélkül, vagy ha olyan a helyzet, engedjük hajszára. Nagyon fontos, hogy a vadat folyamatos ugatással, csaholással kövesse, mert csak így maradhatunk a nyomában, vagy találhatunk rá a már kimúlt vadra a hang alapján.

A sebzés jeleiből, a vér milyenségéből/mennyiségéből lehet következtetni a munka várható eredményére, kifejletére. Minden sebzésnek megvan a maga „protokollja”, az, hogy mennyi idő után célszerű a keresésre elindulni, hogyan jelzi a vad a lövést stb…

A tacskó kiváló utánkeresésre, főleg őz és vaddisznó esetében, hiszen ezekre a fajokra vérebbel nem célszerű dolgozni. Természetesen szarvast is kereshetünk tacskónkkal, ha erre adódik alkalom. De mindig tartsuk szem előtt a korlátokat – pl. több napos nyom vagy magas láblövés már a vérebek asztala.

És ami talán a legfontosabb: bízzunk a kutyánkban! Egy olyan tacskó, amellyel szeretettel bánnak és kellő tudással képezték ki, soha nem fogja cserbenhagyni a gazdáját.

Legyünk hát kis társunkra büszkék, hiszen Ő is részese a vadászsikernek. Soha ne feledkezzünk meg a töretről, amely nem csak az elejtőt, de tacskónkat is megilleti…

Hermánné Bedics Rita, IV. 25.