HÍREK, ÉRDEKESSÉGEK, TUDÓSÍTÁSOK

 

Bodor Sándor:
A véreb bemutatása és vezetése

Egy nagyvadgazdálkodással foglalkozó társaságnak nagyon fontos, hogy legyen egy jó vérebe, ami a sebzett, sok esetben elveszettnek hitt vadat utánkeresi. Nem egy esetről tudok, amikor a megsebzett vadat nem találták meg, vagy csak az a sebzés után pár hónappal, ami – ha trófeás nagyvadról van szó – anyagi vonatkozásban nagy kiesést jelent egy társaságnak.

Nem nagy anyagi ráfordítást igényel, hogy a terület hivatásos vadásza vérebet tartson, illetve vezessen. A ráfordított anyagiak többszörösen megtérülnek, amikor a sebzett vad terítéken van, és a sebző vadász nem lógó orral, hanem elégedetten távozik.

Egy véreb munkája nem olyan látványos, mint egy apróvadhajtáson egy vizsláé, mert általában csak a vérebvezető van a kutyával – esetleg még a sebző vadász kíséri el –, tehát külső szemlélők nem látják. Tapasztalatom szerint, aki kételkedik a véreb munkájának jelentőségében és elkísér egy vérebest uránkeresésre jelentősen megváltozik a véleménye. Azért írok a véreb bemutatásáról, mert szerintem hazánkban nem tulajdonítanak neki jelentős figyelmet! Pedig egy hajszázó majd sebzett vadat megállító véreb látványa is van olyan szép, mint egy fácánt álló vizsla.

A véreb bemutatása

Több szakíró is említést tesz különböző kutyafajtákról, amelyeket eredményesen használnak utánkeresésre. Ezek a vizslák különböző fajtái, a kopók, a tacskókopók, a tacskók, a foxterrierek és a jagd terrierek. A különböző fajták mindegyikét egy-egy speciális feladatra tenyésztették. Erre utalnak olyan alapvető fajtajellegek mint a méret, az orrhasználat formája, a keresési modor.

Sok fajtával végezhetünk úgynevezett mindenes munkát. Egy jól bevezetett véreb hiányában természetesen az egyszerűbb feladatokat, mint pl. a dermedtre keresés, egyéb fajtákkal is elvégezhetjük. Ha a körülmények jelentősen megnehezítik a munkát, akkor a könnyű munkára is inkább a vérebet kell használni. Ezek a nehezítő körülmények lehetnek a túl öreg nyom, a nagyobb esőzés, a komolyabb havazás, a kemény fagy, a hirtelen, jelentős hóolvadás, a tartós, száraz szél, valamint a különböző vér nélküli nyomok (Bőhm, 1999).

A vérebek jóindulatú, tanulékony, szelíd kutyák. Szaglószervük kiváló, és a sebzett vad nyomán földre szegett orral, biztosan vezetnek el a sebágyban fekvő vagy már kimúlt állathoz. Kiegyensúlyozott természetűek, de a durva bánásmódra rendkívül érzékenyek.

A vérebek kizárólag a sebzett nagyvad utánkeresésére alkalmazott fajták. A meglőtt nagyvad néhány lövést kivéve (fej-, nyak-, gerinclövés, a két első vagy a két hátsó láb egy időben történt összeroncsolása) nem marad helyben, hanem kisebb-nagyobb távolságra elmenekül. Sok esetben vérzés egyáltalán nincs, vagy ha van is, bizonyos idő múltán eláll. Így, csupán emberi érzékeinkre hagyatkozva, nem találhatnánk meg a vadat.

A véreb kiváló egyedi nyomkövető készségével a sebzett nagyvadat hosszú kilométereken keresztül, 25–35 órával a lövés után is képes követni, még akkor is, ha sebzett állat csapáját más egészséges vadé keresztezi. A véreb az utánkeresést hosszú vezetéken (6–12 m) végzi mindaddig, míg a dermedt vadat meg nem találja, vagy – ha még él – közeledtére sebágyból fel nem kel.

A friss sebágynál a vérebet hajszára engedjük. Az utolért nagyvadat a véreb hangos csaholással leállítja, és ezáltal hollétét jelzi. A sebzett vad figyelmét a támadó és csaholó kutya annyira leköti, hogy viszonylag könnyűszerrel becserkészhetjük, és megadhatjuk a kegyelemlövést.

Előfordul, hogy a sebzett vad járhatatlan terepen vált keresztül, ahol vezetéken képtelenek vagyunk ebünket dolgoztatni. Ilyenkor szabadon kerestetünk vele. A dermedten megtalált vadat a jó véreb dermedtre csaholással jelzi, vagy odavezet minket (dermedtre vezetés). Tehát a véreb munkájának fő mozzanatai: utánkeresés (vezetéken vagy szabadon), a dermedtre vezetés vagy a dermedtre csaholás, a hajsza és a sebzett vad állítása.

Tekintve, hogy a véreb a lövés leadásánál ritkán van jelen, rendkívül fontos, hogy bárhol az erdőn – lekötve vagy szabadon, akár órák hosszat is, elfektetve – nyugodtan maradjon, míg érte vissza nem megyünk. Tehát a fő munkamozzanatokba az elfektetés is beletartozik.

Hazánkban két kutyafajtát használnak leginkább utánkeresésre: a bajor hegyi vérebet és a hannoveri vérebet.

A hannoveri véreb, mint elnevezése is mutatja, németországi kitenyésztés eredménye. Középnagyságú, nyújtott testalkatú, széles mellű, feltűnően erős csontozatú kutya. Fejét lógatva hordja. Felső ajkai szélesen lelógnak, lógó fülei középnagyságúak. Szemei barnák, lebeny nélküli száraz nyaka erős. Mellkasa mély. Mancsa erős, farka hosszú, vastag. Rövid, sűrű szőre a világossárgától a feketebarnáig minden árnyalatban megengedett, sőt vannak szarvasbarna alapon fekete harántcsíkokkal tarkázott (úgynevezett tigristarka) egyedek is. Pofája többnyire sötétebb, szinte kormos színt mutat.

Hannoveri véreb

A bajor hegyi véreb az előzőnél könnyebb, mozgékonyabb, fejét magasabban hordja. Kissé nyújtott alakú, középnagy kutya. Koponyájának belső része széles. Felső ajkai az alsókat jól tartják. Melle a hannoverinél keskenyebb. Farka középhosszú, a végén elvékonyodik. Színe sötétvörös, de világossárga árnyalatú változata is előfordul. Orra fekete vagy sötétvörös.

Bajor hegyi véreb

A véreb bevezetése

Az általános fegyelmi gyakorlatokat minden vérebkölyökkel el kell végeznünk és héthónapos koráig befejeznünk. Ha ezt tökéletesen elvégezzük, a rendeltetésből eredő munkák tökéletesítése nem ad majd nagy nehézséget. Tehát hozzászokott a nevéhez, a hívójelekhez, a tisztasághoz, helyéhez, a jelekre leül, pórázon és szabadon szabályosan követ, a helyén marad, a helyére visszamegy, visszajön, a lövéshez szokik.

A bevezetés módszerei
Alapvetően három bevezetési módszerről beszélhetünk: bevezetés egészséges hideg csapán, bevezetés mesterséges nyomon, illetve az előző két módszer különböző kombinációi. Az egykori vezetőeb feladata ez egészséges vad – főleg gímszarvas, ritkábban vaddisznó és dámszarvas, illetve néha farkas és medve – kihűlt nyomának keresése volt.

A mai vadász vérebének a feladata bonyolultabb. Bár munka közben csak sebzett vad nyomán dolgozik, ez mégsem jelent mindig vérnyomot, tehát véres és vér nélküli nyomon egyformán jól kell dolgoznia. Azután a sebágyból felkeltett vadat hangosan hajszázni kell, majd megállítani és állóra csaholni, kegyelemlövésig helyben marasztalni. Tehát a mai kor vérebének feladata sokrétűbb, és ennek a feladatnak az egészséges nyom kidolgozása a bevezetési időszakban jóllehet a legfontosabb része.

Az egészséges hideg csapán való munka módszerét elődeink pontosan meghatározták. Klasszikus módja, amikor a reggeli, hajnali órákban mozgó vadat megfigyeli a vérebvezető, majd a magányosan vonuló szarvas nyomát megjelöli, és 3–4 óra múltán vérebével keresteti ezt a nyomot.

Ennél a munkánál alapszabály a Jägerhof-módszer szerint:

  • ne dolgozzunk meleg nyomon,
  • ne dolgozzunk rudli nyomán,
  • lehetőleg hátszéllel dolgozzunk,
  • ne terheljük kutyánkat túlságosan, nehogy kedvét veszítse,
  • csak olyan hosszan dolgozzunk ameddig biztosan ellenőrizhető, hogy a helyes nyomon haladunk.

Sokáig vitatott kérdés volt, hogy a vadnak van-e úgynevezett egyedi szaga. Éppen abból következtethetünk erre, hogy kutyáink képesek hosszasan dolgozni egészséges vad egyes, öreg csapáján. A kutya a vad szaganyagai mellett használja a csülkök bevágása következtében keletkező szagokat is. Ezek a megmozdított talaj és a levágott növényi részek illatanyagai. Várakozási időnek pár hónapos ebnél az egy óra is elég (Thurn Rumbach, 1929).

Ne feledkezzünk meg az időjárás nyomra kifejtett hatásairól: szél, fagy, záporeső jelentősen megnehezítheti a nyomkeresést. Ha az egészséges vad nyomozásánál nem vagyunk elég következetesek, akkor kifejezetten az úgynevezett sanzírozásra szoktathatjuk kutyánkat, márpedig nem a nyomtól jobbra-balra térve kell keresni, hanem mélyen tartott orral a helyes nyomot követni. A véreb bevezetésének tehát jelentős eleme az egészséges, hideg nyomon végzett munka.

Mesterséges nyomok
A mesterséges nyom készítése teljesen mindegy, hogy mikor készül, mert ezt a munkát sem az időjárás, sem az évszak nem befolyásolja, kizárólag a vérebezésre szánt időnk. A reggel készített vonszalék előnye, hogy megmarad az esélyünk arra, hogy a nyom végén hagyott vad, belsőség, a vad feje még sértetlen, amikor kutyánkkal odaérünk. Hasznos a terepakadályokat sorban kipróbálni, a munkába beépíteni. A mesterséges nyom keresztezzen műutat, vasutat, mezei dűlőutat, erdei nyiladékot, folyó- és állóvizet.

Kutyánkat a vad cseleivel is meg kell ismertetni. A kanyarok, hurkok, visszatörések kidolgozása egyszerűbb az igazi munkák során, ha azt kutyánk már gyakorolta.

Kedvelt módszer a mesterséges nyom készítésére az, amikor meglőtt, kizsigerelt vadhoz hátszéllel, úgynevezett tunkolt nyomot készítenek a vad valamelyik belsőségéből. Ez lehet a lép vagy egy tüdődarab. Kezdetben a távolság rövidebb, 50–80 m-es és inkább vonszalék, tehát folyamatos nyom, később inkább tunkolt nyom, amit 2–3 m-es botra kötözött belsőséggel a földre nyomkodnak. Jó, ha a mesterséges nyom hasonlít a természeteshez, és a végén meglőtt vad fekszik.

Később növeljük a nyom hosszát, és a vadhoz közeledve 30–60 méterről kutyánkat lecsatoljuk a vezetékről. Ez kiváló lehetőség arra, hogy a vadnál való viselkedését megfigyeljük. Látható, hogy kutyánk ugatja-e a dermedtet, ki szeretné-e kezdeni, meddig marad szívesen a vadnál, őrzi vagy pedig unottan szemléli a dermedt vadat. Ezek fontos előrejelzések lehetnek a későbbi viselkedésre (Bőhm, 1999).

Hogy miből készüljön a vonszalék, fontos kérdés, hiszen hatással lehet a kutya későbbi munkáira. Én leginkább belsőségdarabot húztam kutyám bevezetésénél, azok közül is leggyakrabban tüdőt és lépet.

Mesterséges nyomot lehet még készíteni csapacipővel, csapakészítő bottal illetve csapakészítő kerékkel. A csapacipő nem más, mint a bakancsra, csizmára erősíthető fatalp, anyagát tekintve nem természetidegen anyag, és forró vízzel lemosva a keresési munka szempontjából teljesen közömbös illatúvá tehetjük. A csapacipő egyszerűen elkészíthető. A fatalpra csatos bőrpántokat kell szögelni ezek segítségével már könnyen a csizmára erősíthető. A fatalpakat két helyen átfúrva a levágott csülköket a lyukakon keresztül átvezetett lágy dróttal vagy csavarral a fatalphoz rögzíthetjük. Hasonlóképpen a vad nyomához, ebben az esetben is hátra maradnak az úgynevezett földi jelek, vagyis a csülök talajbevágásai, a sérült talaj és a vágott, zúzott növényi részek illatanyagai.

A mesterséges nyomokon végzett munkák segítenek bennünket kutyánk keresési stílusának és hibáinak megismerésében is. A fiatal korban végzett mesterséges munkákat nagyon fontosnak tartom. A fiatal kutyával az érettségi foknak megfelelően végezzünk egyre nehezebb mesterséges munkákat. Ezek közül a csapacipővel készülteket tartom a legjobbaknak.

A vezetékmunka

A vezetékmunka a rálövés helyének vizsgálatával kezdődik. A legföltűnőbb jel az elugrás nyoma. A meglőtt, megsebzett vad többnyire másképpen ugrik el, mint az egészséges. Ez jól megfigyelhető, ha egy rudliban álló szarvas elugrását nézzük. A sebzett állat fájdalmában nagyobbat ugrik, tehát a nyomok sokkal mélyebben vágódnak a talajba, mint az egészséges vadé.

Első feladat a rálövés helyének pontos megállapítása. A rálövés helyének ismeretében megkereshetjük a lőjeleket, elsőként az elugrás nyomát. Ezután fontossági sorrendben következhet a vágott szőr, a csont, a csontvelő, a vér, a hús-, a bőrdarabok, mint a rálövésnél található lőjelek vizsgálata.

Ez a sorrend vezetékmunka közben megváltozik: első helyre kerül a vér, mint legfontosabb jel. Ha a rálövés helyét, az ott található jeleket szakszerűen megvizsgáltunk, mi már többet tudunk arról, hogy hol érte a lövés a vadat, mint az, aki a lövést leadta. Ahhoz, hogy tudjuk, mit is keresünk a rálövés helyén és végül mi az amit találtunk, alapvető a szőr és a csontok ismerete.

A szőr a vad testén rendkívül változatos színében, hosszúságában, átmérőjében. Legegyszerűbb és legeredményesebb, ha a kezdő vérebvezető szőrgyűjteményt készít (Bőhm, 1999). Már a gyűjtés közben megismeri a főbb törvényszerűségeket. A téli szőrzet hosszabb mint a nyári és más a színe, átmérője, állaga (törékenysége). A test felső részén hosszabbak a szőrök, mint alul, mert ezek védik a testet az eső, hó hatásaitól. A szőrszál keresztmetszete általában kör alakú, de amelyik testrészén fekszik, pihen a vad, ott ovális, ezt az ujjunk közt morzsolva állapíthatjuk meg.

A vér nagyon gyakran hiányzik a rálövés helyén, és csak pár ugrás, 10–15 méter után találjuk. Általában rossz jel, ha a rálövés helyén sok vér található. Ez legtöbbször jól vérző húslövéstől származó, többnyire artériás vér. A meglőtt vad a gyenge sebzéstől talán lábát húzva, némi vérveszteséggel, de szinte egészségesen távozik.

A rálövésnél és a vezetékmunka közben talált vér rendkívül változatos. A friss vér színe, pár óra elteltével – főleg szeles, száraz időben – teljesen megváltozhat, akár láthatatlanná is válhat. Az artériás húsvér például néhány óra múlva már nem világospiros hanem sötét színű, mint a májvér. Szerencsés esetben egy-egy olyan levélen láthatjuk meg a vért eredeti minőségében, amelyet a szél átfordított.

A vérebvezetőnek a vér színénél általában többet mondanak a vérben található szennyeződések. Ezek lehetnek csont, vagy velődarabok, gyomortartalomból származó növényi részecskék. A talált vért ujjunk között szétmorzsolva érzékelhetjük benne a csontdarabkát, májlövéskor májdarabot, tüdőlövéskor tüdődarabokat, orrlövéskor nyálkát. Gyomor- és béllövésnél emberi orral is jól érezhető a vér különös szaga és láthatóak – az emésztés fokától függően – a növény részecskék is. A megtalált vér a csapán vagy mellette szintén utal a sebzésre. Az aljnövényzetre, bokrokra kenődött vagy a távolabbra szétszórt vércseppek mind fontos jelek lehetnek a vérebvezető számára mindaddig, amíg azt a különböző időjárási tényezők el nem tüntetik.

A hajsza

Hajszának nevezzük, amikor az eredményes vezetékmunka végén elérjük, utolérjük a sebzett vadat, majd a vezetékről elengedve és hajszára biztatva a kutya a vad nyomába ered. Ideális esetben már a nyom felett, a vad megpillantása előtt is ugat. Ez jellegzetes, rövid ugatások sorozata, hiszen a nagy akarattal futó ebnek nem is telik a tüdejéből többre. Ha a vad megáll a kutya előtt, mindjárt megváltozik a hang: egy helyben mély hangon és teli torokból szól.

A hajszából a tökéletes kutya már nem jön vissza, és ha kell, órákig is állítja és ugatja a vadat. A gyengén vagy rosszul hajszázó véreb hajsza vagy állítás közben visszajön vezetőjéhez. A jobbik esetben azonnal visszafordul és folytatja munkáját, rosszabbik esetben vezetőjénél marad. Eközben a beteg vad természetesen odébb megy vagy nagyon messzire távolodik, és ha mindez a délután vége felé történik, akkor el is veszhet.

Az első hajszás munkát ideális esetben sok olyan munka előzi meg, amikor a csapa végén már dermedt a vad. Tehát kutyánknak a vad már régóta ismerős. A hajszához a vérebnek bizonyos érettséget kell elérnie fejlődésében. A jó szemű gazda látja, amikor a fogósság már erősödik kutyájában. Az eredményes munkáknak egyharmada fele végződik hajszával. A vérebvezetők általában hamarabb kezdik a hajszázást kutyáikkal, mint a hagyományok szerint illene. A korán kezdett hajszázás azzal a veszéllyel járhat, hogy kutyánkat esetleg jobban érdekli majd a hajszázás, a vad látványa, mint a nagy figyelmet, fegyelmet igénylő, nehéz vezetékmunka.

A vérebvezető és felszerelése

A vérebvezető először is legyen jó vadász, ismerje főleg a nagyvadat és vadászatának fortélyait. A vérebvezető egyéniségével kapcsolatban mindig eszembe jut egy mondás, miszerint „minden kutya olyan, mint a gazdája”. Mivel vérebünktől elvárjuk, hogy okos, fegyelmezett, nyugodt legyen vezetékmunkája közben, hajsza esetén pedig szenvedélyes, úgynevezett vadászó kutya, ezért legegyszerűbben úgy fogalmazhatok, hogy a vérebvezető is legyen ilyen: okos, fegyelmezett, nyugodt, jó megfigyelő, de teli az ősi vadászszenvedéllyel. És mindehhez legyen meg a fizikuma is. Nem a vérebvezető feladata a sebző vadász lőtudományát minősíteni.

A vérebvezető felszerelésének bemutatását a vérebnyakló és a vérebvezeték ismertetésével kezdem, ez a két élettelen bőrdarab az összeköttetés munka közben véreb és vezetője között. Eredetük, használatuk régi időkből ered.

A nyakló erős, széles bőrből készült nyakörv, belül finomabb bőrrel bélelve. Különlegessége a rajta lévő forgó, amely megelőzi a hozzá csatolt vezeték felcsavarodását.

Nyakló

A vezeték anyaga bőr, 2 cm széles és lehetőleg egy darabból kimetszett, vagyis varrás nélküli, mert a varrásoknál tönkremehet. A vezeték hossza általában 6–12 m. A vezeték összecsavarva, hurkát vállunkon átvetve alkalmas kutyánk vezetésére sétánk vagy cserkeléseink közben is. Mivel a vezeték a felszerelések közül az egyetlen, amelyet eredeti formájában használunk, helyes kezelése egyben a hagyományok őrzését is jelenti.

Vezeték

A vérebvezető ruházata természetesen az időjárás és a terep függvénye, de általában jók az erős, szellős anyagú nadrágok, kabátok. Eső ellen a vízhatlan kabát hasznos, de csak a rövid szabású, ami nem akadályoz minket a mozgásban. A terület fekvésétől, az évszaktól függően csizma vagy erős bakancs lehet a lábbelink.

Az utánkereső fegyver lehetőleg ismétlőfegyver legyen, nagyobb kaliberrel, rövid csővel és tökéletes, mégis könnyen kezelhető biztosítékkal. Az általam használt 9,3×62-es kaliber súlyosabb lövedéke kisebb fát is átlő, és még mindig marad elég energia a mögötte álló nagyvadra. A lövedéket mindenki ízlése szerint választja ki. A hátizsákunkban természetesen még sok apróság is elfér. Télen akár tartalék pulóver, zokni, a nyári melegben vízszegény területen ivóvíz a kutyánknak. Ha szükséges, kutyánk orrát a hátizsákunkba lévő vízzel nedvesíthetjük. A vadászkés, mint a vadász alapvető felszerelése is legyen velünk!

Az általam leírtak gyakorlati szemmel mutatják be a vérebet. A cikket úgy írtam meg, hogy aki nem ismeri vagy netán idegenkedik a vérebtől, cikkemet elolvasva megismerje és betekintést nyerjen a véreb bevezetésébe, munkájába. Nem azzal a céllal írtam, hogy a hozzáértő szakembereket kioktassam, de ahogy „a jó vadász, úgy a jó vérebes is holtig tanul”. Munkám során én is sok új dologra akadtam rá, amit eddig nem tudtam vagy másképp tudtam.

Véleményem szerint minden nagyvadgazdálkodással foglalkozó társaságnak szüksége lehet egy jó vérebre, mert hiába tökéletes egy vadász felszerelése (fegyvere), a vadász is ember, képes hibázni.

2008. július 22.

 

 

 

Várjuk a vadászok, hivatásos vadászok beszámolóit.
Tel.: (30)-343-4558; Fax: (1)-788-0390; e-mail: szerkeszto@vadaszat.net