|
|
Célkeresztben Egész nap szakadt a hó, éjszakára abbahagyta, másnap délelőtt újrakezdte, csak késő délutánra állt el, akkor sem teljesen – havas volt abban az évben a február. Alkonyattájt a nap mégis kisütött, végigsimogatva sugaraival a behavazott téli erdőt – de bizony még akkor is érkezett egy-egy hópehely az égbolt nagy részét elfoglaló, ólomszürke felhőből. A magaslesen csak némi zaj árán sikerül elvackolni a téli holmi közepére. A lényeg persze a puska, azt a sarokba támasztom és várom a jó szerencsét. A napsugarak már laposan érkeznek, a völgy aljában álló lest nem érik, de felette a fák koronáját igen. A két napig tartó havazás után mesebeli a látvány, már csak ezért megérte kijönni! A szóró úgy harminc méterre lehet. Nagy csapat madár táplálkozik rajta: citromsármányok leginkább, de erdei pintyek, zöldikék is vannak közöttük, meg feketerigók és egy vörösbegy is – igaz, utóbbiak a szemes takarmányt nem eszik – de legalább jól elszórakoztatnak rókára és disznóra várva. Merthogy a látogatás nekik szólna, a vörösnek és a feketének, már, ha lenne bennük annyi sporttársi hajlandóság, hogy éppen most jönnének erre… Disznó és róka nem jön, helyettük egy suta óvakodik a szóróra. Eszegeti kis ideig a kukoricát, aztán egyszercsak megugrik. Nemsokára egy bak érkezik a helyére. Testre erős, a középkorúságon túl jár, fülei között nagyarasznyi dudorok mutatják a fejlődő agancspárt. Hagyja távcsövezni magát egy darabig, de aztán átmegy a domb túlsó felére, ahol nem látom. Aztán egyszercsak riasztani kezd! Gyorsan a palánkra támasztom a puskát, hiszen a bakot disznók is megijeszthették, s akár be is jöhetnek a kukoricára. Az őz még böffent néhányat, aztán csend lesz. Múlnak a percek, a puska még mindig a mellvéden… Egyszercsak a szemem sarkából mozgást veszek észre, mintha egy róka osonna el a les létrája felé eső oldalon, de aztán látom, hogy csak a suta jött vissza nesztelenül a friss hóban. No, ő is jól becsapott – az ember a várakozás izgalmában egy idő után könnyen látja azt, amit szeretne… Már vagy tíz perc telt el a riasztás óta, disznó még mindig nem jön, a suta is elmegy, aztán a madarak kezdenek beszállni a szóróra, amikor a les előtt vagy tíz méterre, egy bokor alatt valami mozdul a havon… Megnézem a céltávcsőben, hát egy egér. A fegyvert – disznót remélve – jól feltámasztottam az előbb, s megfordul a fejemben, hogy a vicc kedvéért meglövöm a 7,62-essel a cincogót! Már, ha sikerül… A szálkereszt szépen a fején ül… Hátrébb csúsztatom aztán, a vállapjára – kicsi az a célpont – végül pedig lebeszélem magamat. A beírókönyvben, ha az szerepelne, hogy elment egy lövés egérre, ugyan ki hinné el ebben a törvényeket nem tisztelő, a vadászetika és -erkölcs mellett az emberi értékeket is oly’ gyorsan felejtő, sokszor tolvajságára büszke mai világban? Faragó
Zoltán, II. 3. |
