Vida Gusztáv
A HAJNAL KAN
(a világ egy kicsinyt olyan, mint amit elhiszünk belőle…)

Nem is tudom, melyik a mélyebb ösztön? Egyidős tán. Fajfenntartás, zsákmány. Örökös, örökölt gén. Ma, már másképp hívjuk, szelídebben: Szerelem, és Vadászat...

Véletlenül akadt a kezembe…
„Nem tudom egészen elmondani… Egy percre azt is sajnáltam, hogy nem férfinak születtem. Az erdő miatt, a vadak miatt. A vadászat miatt. Titkát, így nekem meg kevésbé adja. Mégis befogad. Csodaerdő… Valamit megértettem mélyen s váratlanul az erdőből. Belém jött a tudás, s a vágy is egy időben. Mintha ezzel születne mindenki, csak a város közben lezárja szemeinket. Valami igazi jó történt most velem… Az erdőt vágyom Vajka, az erdőt, a sűrűt amelyet jártunk. A vadat, az ősotthont kívánom, a kíméletlen öntörvényeit, hogy hideg, sötét, büszke. Az állatokat akarom. S minden lényét és virágát.”

Nesze…
Egy lány gondolta. Régen.
(Ezt a hajót elúsztattuk… ezer egyedül töltött régi estén. Hányszor vágytam szavad, telefonvárás-pórázán szűkölve! S nem is szólhattam…)
Azt mondta, majd belém halt. Nem mese.
Heged a seb, tompít, szűr az idő. Már csak a volt… Elfogadod.
A hajamat azért levágattam. Legközelebb vénségemre lesz varkocsom. Ha megérem: Fehér, font.

Na, lapozzunk.

Aztán néha, megkegyelmez a lét… Engedi, hogy újat dobhass.
Most ezt élem épp... (Hát lehet, hát lehet… Hát mégis lehet!?) Zalából jövök haza, köröttem zöldsárga gabonaföldek hullámoznak. Suhan a táj, szívem telve, mint még sose tán. Iszom be az időt, a napfényt. Meg is állok. Tolatok. (ejszen mindegy…) Eggyel elébb fordulok le a 8-asról.
Iszkáz… Egy kocsmát keresek, csak helyiek, a tegnapot beszélik, a mát, a munkát. Tiszta, világos, egyszerű szavak. Bort rendelek Nem véletlen a kerülő… Nagy Lászlót olvastam fel elalvás előtt. S csak úgy volt a test, az álombaölelés. A Csillagok fejünk felett, Bennünk.
Mosolyogva állok fel. Visszaköszönnek. Azt gondolom, hogy jó itt lenni. Szeretni, és szeretve lenni.
Girbe-gurba keskeny utak, kétoldalt jegenyefák. A közelítő nyár illata... Laposan ragyog a nap, szűrt pasztell színek. Saját szűrőinken keresztül létezik a világ. Lassítok. Kerékpárosok jönnek: fiú, lány. Fiatalok. Nevetnek, intenek. Szerelmesek.
Lesem a Somló kékes szürke kúpját. Egyetlen egy nagy repülés… Mint a kérész.
Szép, és nehéz.

Eszembe jut (ne mondja ki szám…) lehet van szebb hely, és különb mint Gencs. Alkalmasint a lehetőségek is nagyobbak. Eddig mindezt elutasítottam, bezárkózva saját univerzumomba. Mellette nyílott rá a szemem: Butaság... Ugyan, ott másoké az erdő, a folyó… S, tán ott is mindnek neve van. Másoknak jelenti azt, mint számomra ez a táj. Ott, csupán vendég lehetek. De, ha nyitottan érkezem, befogadnak. A falú, az emberek. Látok, érzek. Csak több leszek.

És szinte hihetetlen! Még Pápától is más… Az ismert, megszokott, közvetlen vidéket is úgy látom most, mintha épp felfedezném. De mégis, minden valahogy édesebb. Részem, és közöm van hozzá. Hozzáteszek, alakítom. (Hát kicsinyt én vagyok.) Ettől van az, hogy kedvesebb.

…

Tán ezek a Megérkezések a legszebbek.
Pang!… – a kapu. Nem járt erre senki. Minden úgy, ahogy hagytam Belül mégis öröm dörömböl. (Nem vagy egyedül!..)
Lehullott szirmokból, ujjnyi vastag, hervadt szőnyeg a lilaakác alatti asztalon. Lesöpröm, leülök. Május van. Közel, egy hét előttem. Milliárd dolgot érezhetek, tehetek. Mérhetetlen, féktelen szabadság. Ígéret. Hogy minden, minden még előttünk van. Mint legutolján gyermekkoron.
Azt csinálok amit akarok.

Kipakolok, ráérősen. (enyém a világ) Átmegyek Háriékhoz, hozom mindkét puskát. Tennivalóm ugyan akadna, de nekivágok… A régi D-t járom, mániákusan. A Csurgó partján gyalogolok, Radó, fiatal akác ültetvényinek széliben egy vörös folt ötlik szemembe. Őz?…– Róka a! – Kushadok. Bakancsban lábalom meg a vizet. Szúr, karmol a bozót. Fölfekszem a túlparton. A francba van, alig látom. Fordul, ugrik. Meg-megáll.(Kérlek, kérlek…) – Na… – Hallom a becsapódást. Lelépem. Száznyolcvanhét. Pofájában még ott az egér. Utolsó falat. Fröccsenés a füvön, vagy méterre tőle a test. Idáig tolta a goromba lőszer...
Gondolok egyet, kiírok. Át a Marcalnak. Most nem éget a nap, csak simogat, mint egykor. A Cinca mentén visz utam. Őzek dobják ki magukat a fűtengerből, azokat lesem. Szökell, hullámzik a két karcsú test Az egyik bak. Megáll, riaszt. Jól van legény, öregedj! De a pokolban egy másik vörösség. Róka keresgél a búzatábla végiben. Mérhetetlen nyugalom száll meg. Készülődök. (hihetetlen…) Kabát, fölé a hátizsák. Nekifekszem. Rá-ráhajlok, mély levegőket veszek. Lássuk… Felül, felém les. A fejre célzok, mozdulatlanul áll rajta a kereszt. Lassan, nagyon lassan görbül az ujj. Megrúg a tus. Csönd.
Nem látom elszaladni. Megsimogatom az agyat. Jól van öreg Mauser…
Legalább kétszáz méter. Soha-soha nem lőttem el semmire ily messzire. Két árkon is át kell kelnem, amíg odaérek. Még él, villog a szem. Vicsorog. A medencét lőttem el, mellső lábain húzza magát. – Hát, ennyit esik itt már a lövedék. – Felém-felém fordul, kaffog. A szájába nyomott puskacsővel tartom távol.

Szép varázslat van rajtam, valaki fogja a kezem. Érzem, tudom. Leülök. A fű, a virág, a tőzegföld illata leng körül. Mondhatatlan öröm. Sőt büszkeség. – Nesze, nesze! (Mi is?… Hogy itt lehetek, hogy szeretnek. Hogy rendben a fegyver. Meg persze, jó adag hiúság. S, hogy még jövőt is hihetek.)
Lám, a vadászhit… Mintha nem is babona lenne: „Induláskor szép asszonyt látni: szerencse.). Hát még így!… Szinte érzem tenyeremben a melleit. (Lesem a lét csodáját Önben. Hajlik, mozdul. Izmok. Fények. Lélek.)

…

Estére meg őriznem kell!... Sanyi bá’ kért meg rá, beleunt már. Aztán, csak meg ne bánja!… Valami komolyat akarok. Nagyot. Most egészen biztosan tudom, hogy megjön. Hiszem. Az Öreg mondja is, hogy jár ki egy piszok nagy, babos kan. Nem sikerült még lövést se tennie rá. Vigyáz magára. Ha egy mód van rá, hagynám meg neki.
Vártam én már eleget rájuk... Márciustól esőben, szélben. Sok-sok éjjelen. Az ősszel beszántott tarlókban erjedő kukoricát túrják, a vetések alatt. Ahol nincs les, embert próbáló. Aztán, csak belelőttem alájuk a földbe. Még a felülőmnél, a gödreimnél sem mertem elvállalni. Rám fognák hamar: Kocavadász.
– Hát, Sanyi bá! Ha fölismerem…

Tommal vágunk bele az estbe, ketten. Tán először van az, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy választhassak. A „Szigeti” táblát akarom. Delelőjén túljutott hold, fogy. De legalább kitart, Hajnalt ér. Hogy majd látok végig.
Azért, hosszú lesz.

Mintha, nem egyedül ülnék a lesen... Csöndben kucorog ott valaki. Elférünk. (A sarokból leslek. A szíved sarkából. Megtalálsz)
S egy üzenet villog a kijelzőn: „Az ember hajlamos várni arra, hogy majd történik valami, ami egyszerűbbé teszi a helyzetet, amitől megérti mit akar valójában, ami olyan változást hoz amihez nem kell erőfeszítést, fájdalmat elviselni. És csak várja. Aztán nem történik semmi. Mert ez ilyen…. Megharcolni, beledögleni, s még akkor sem biztos. De ezt nem vállalják az emberek. S az idő megy, a legfontosabbnak hitt érzelmek pedig meghalnak a ketrecben, melybe bezárták őket.”
Minél többször olvasom, annál mélyebbre ég.
Ehhez nincs mit hozzátenni.

Szar a les, szinte bírhatatlanul. Új, bejáratlan fenyőalkotmány. Mutatós, de fenét se ér, már mostanra megvetemedett. Feszülnek az ablakkeretek, nyikorog, kényelmetlen. De, legalább jó helyen van. Mögöttem az erdő, s a placcra néz.
Semmi. Távolból, a Berek felől kíséri riasztás a vonuló kondát. Éjfél elmúlt. A fáradság, az elmúlt éjszaka… Szempilláim leragadnának. Azért erőt veszek magamon: Szégyenben csak nem maradok! (Felrémlik a fakó földet reggelre csúfító friss fekete túrás…) Főleg, hogy így, más nevében.
Eszek, paprika, szalonna. Kinyitom az ajtót. Semmi. A holdat lesem. Róka ugat valahol.
A hideg, a múló idő, a sötét kezdi megtörni az embert. A báj, ami rajtam volt erőtlenedik. Őrség lesz a vadászatból. Már csak a Hajnalt várom. Hogy majd felkel a nap, s eljő. (Ej, be könnyen születik a kétely!)

Balra nézek: két disznó… (azanyjakínja!)
Szellemek. A semmiből kerültek elő. Két fekete test, a megpirult síkon. A kisebbiket már-már célzom. Visszaszaladnak. Mi ez? Szagom nem vehették, a hold nem ér be az ablakon, hát meg se láthattak. Nem erről volt szó! De nincs is időm végiggondolni. Most már hallom, ahogy ropog az akác. S ömlik ki a disznó… Szűk ötven. Egy csomó koca, malacok. Kisebb gombócok. Hömpölyögve lepik el a földet.
Elől egy nagy, egy nagyon nagy, Fekete Bölény. S mögötte hosszú laza, széles sorban a többi. Messze vannak. Tán a határon. És nem merem elvállalni a lövést. Mindig van amelyik áll, lemarad. S csak úgy szalad át a másikon. A malacok mint valami uszály, amit a szél cibál… innen-onnan túl folynak a nagyokon. Innen szinte lehetetlen kiválasztani, bolondság aki mást beszél. Valami nagy-nagy szerencse kell. Süldő? Első ellésű koca? Még a szopatlan csöcs se mentség. Félek, ez az a banda, ami a gödreimhez is meg szokott jönni. (Mennyit szórtam. Szinte szemem láttára teltek ki.) De már mindegy is. Kicsúsznak a lövés határából. Tomot hívom, hogy menjen rájuk. Lélekben feladtam. (Most se…) Elmagyarázom a helyzetet, mert hogy ott vannak már, a túl sarokban.
Határozott, kijózanító a szava. – Ne szerencsétlenkedj... oda tudsz menni hozzájuk a csupasz földön is. Mögötted a hold, sötétből mész. Én csak beszagosítanék, te vagy szél alatt.

Hát legyen…
De éled is a remény, hisz eszembe jut, hogy ma megtörténhet bármi. S majd csak találok valami kisebbet. Leszállok, gémberedettek már a tagjaim. Meggörnyedek, toronyiránt indulok (Egy életem…) Húszat ha lépek. Egy roppanás balra mögöttem… Csönd.
Hát megjött! (tudom) S már susog, pattog a sűrű. Egyes lesz. Guggolok. Kiszalad egy nagy állat (édesistenem!), a széltől tízre megáll. Egyből emelem a puskát Szabad szemmel is jól látni: Magasan a has, hosszú orr. Kan. De, hogy mekkora! Mintha világosabb foltok lenének rajta. (Na, Sanyi bá…)
Gyors, határozott mozdulatok. Bal könyökömet megtámasztom a térdemen, kattan a gyorsító. Villámot okád a cső. Lefojtja dörrenését a tompa huppanás. Távcső se kell. Egyhelyben dobálja magát. Elcsendesül... Térdelek, homlokommal megérintem a földet. (Hát lehet, hát lehet… Hát mégis lehet?)

S, nem merek odamenni hozzá! Pedig Az lesz… tudom. Olyan szép, hogy nem akarom már megélni. Húzni akarom az időt. Hát megállok. Harminc lépésnél nem megyek közelebb. Csak gukkerrel lesem. Szürkés foltok rajt. Remeg a lábam.
Elindulok Tomi elé, keresztül át a vetésen. Hanem, csak megtúrták… Vödörmély, sötét kutak több helyütt. Öt percet se voltak kint. Bolond világ lett volna reggelre!
Jön velem szembe. Vigyorog. – Kan. A’szem. Csak gyalló voltam odamenni.
Leáll… előreenged. Hátulról kerülöm. Még egy pillanat, fél… Nna most! Alig akarom felemelni a szemem.(jaj, had hihessem!) De duzzad-dagad ám combjai között a két nagy zacskó! Lerogyok. Ordítok. Iszonytató feszültség szabadul föl bennem. Vad, régi hit, Szilaj. Ősidőkből eredő. (Baj)Társam, Barátom áll mellettem...-Győztünk lám! Komolyan, mélyről jön a kézfogás.
Franc se a lány, a nő… Hol van!? Ugyan... Gén- egy ívás! Ölelés, nevetés. Régen érzett, féktelen, pogány diadal. Kan! A legnagyobb (ami idén esett.) Hun a csaj? Sehun… Csak a Most van. Hold. Tom, Éjtszaka. Az illat, a vér szaga. A vastag, villogó agyarak. A sörte, ahogy sercen ujjaid alatt. A dagonya iszama…

A kannak járó tiszteletlövés moraja oszlik el…
S jön elő… Ölelni kezd, simogat. A siker önmagában üres, ha múlik a Pillanat. Az előbbit se élném így. Egyedül torzó. (Éjjel ha felébredsz, a csönd mint a sír karmol beléd. Fagyos ujjaival a semmi ölel.)

Ketten. Esetleg lehet...

Mert, bár (legyünk őszinték) a szerencsét nem Ő hozza… Sokkal inkább a kitartás, a hit… a csüggedést nem ismerő szellem. Az viszont erőt onnan merít.
Nincs első… vagy fontosabb. Egyszerre van, minden. Hullámok. Erősítik egymást, ha összesimulnak. Igen… Az összes Egy. A Dolgaink.

Néha sikerül. Elterül az öröm…