1. Az indítványozó eredetileg a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 8/1993. (I. 30.) FM rendelet 11. § (4) bekezdésének megsemmisítését kérve fordult az
Alkotmánybírósághoz; a jogszabályi változást követõen indítványát a vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 36. §-ával szemben változatlanul fenntartotta. Nézete szerint a pórázon nem tartott kutya és a kóborló macska vadászterületen való elejtését lehetõvé tevõ szabály alkotmányellenes, mivel sérti az állat tulajdonosának az Alkotmányban biztosított tulajdonhoz való jogát. A Vtv. 36. §-a egyoldalú elõnyt biztosít a vadászatra jogosultnak a háziállatok tulajdonosaival szemben, mivel minden további feltétel fennállásának hiányában is lelõheti a gazdájától több mint 200 méterre eltávolodott állatot.

Az indítvány szerint a Vtv. 36. §-a ellentétes az Alkotmány 70/A §-ban foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmával. Egyrészt "a magántulajdon egyes nemei közötti" tiltott
megkülönböztetést jelent az, hogy a 36. § (1) bekezdése csupán a kutyákra és a macskákra vonatkozik, s így "ha vadászterületen sétáltatnak egy vadászgörényt, azt tilos kilõni, mert az se nem kutya, se nem macska. Az indítványozó úgy véli, hogy a diszkriminációt másrészt a 36. § (2) bekezdésében foglalt kivétel eredményezi, amely szerint vadászkutyát és állatõrzõ kutyát, a rendõrség, a honvédség, a büntetés-végrehajtási szervezetek, a határõrség és a vámõrség szervezetéhez tartozó õrzõ-védõ feladatokat ellátó kutyát, valamint a felismerhetõ jellel ellátott vakvezetõ kutyát ilyen indokkal nem lehet lelõni: ez a szabály, állítja az indítványozó, az állami tulajdont indokolatlanul elõrébb helyezi a magántulajdonnál.

Az Alkotmánybíróság eljárása során megkereste a földmûvelésügyi minisztert.

2. Az ügy elbírálásánál figyelembe vett jogszabályi rendelkezések a következõk:

2.1. Az Alkotmány indítvány által érintett szakaszai a következõk:

?2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.

70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

2.2. A Vtv. indítvány által támadott rendelkezése:

36. § (1) A jogosult a vadállomány védelme érdekében a vadászterületén elpusztíthatja:
a) a gazdája hatókörén (irányításán és ellenõrzésén) kívülre, de attól legalább kettõszáz méterre került, vagy az egyébként vadat ûzõ kutyát, valamint
b) a legközelebbi lakott épülettõl kettõszáz méternél távolabb kóborló macskát.
(2) Az (1) bekezdés a) pontja szerinti rendelkezés nem vonatkozik a rendeltetésüknek megfelelõen alkalmazott vadászkutyára és állatõrzõ kutyára, a rendõrség, a honvédség,
a büntetés-végrehajtási szervezetek, a határõrség és a vámõrség szervezetéhez tartozó õrzõ-védõ feladatokat ellátó kutyára, valamint a felismerhetõ jellel ellátott vakvezetõ
kutyára.

1. Az indítványozó nézete szerint annak lehetõvé tétele, hogy a vadászterületen tartózkodó kutyát vagy macskát a vadászatra jogosult meghatározott törvényi feltételek teljesülése esetén lelõheti, sérti a tulajdonhoz való jogot.

Az alkotmánybírósági gyakorlat a tulajdonjog védelmét kezdettõl úgy értelmezi, hogy a tulajdonhoz való jog az alapjogok közé tartozik annak ellenére, hogy nem az alapjogok
között került elhelyezésre. [7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 22, 25.]. A tulajdonjog közérdekbõl való korlátozásának alkotmányosságával kapcsolatban az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a tulajdonhoz való jog a köz érdekében és a közérdekkel arányos módon korlátozható. A korlátozás alkotmányosságának vizsgálata során azonban az
Alkotmánybíróság nem a közérdek valóságos fennállását vizsgálja: a törvénnyel érvényesített "közérdek" alkotmánybírósági vizsgálata ezért nem a törvényhozó választásának feltétlen szükségességére irányul, hanem - még ha formálisan nem is a "közérdek" fennállására irányul, hanem a "szükségesség-arányosság" ismérveit alkalmazza arra kell szorítkoznia, indokolt-e a közérdekre hivatkozás, illetve, hogy a "közérdekû" megoldás nem sért-e önmagában is valamely más alkotmányos jogot (például a hátrányos megkülönböztetés tilalmát). [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373,
382.]

A vad a Vtv. 9. § (1) bekezdése szerint az állam tulajdonában van. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése szerint a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlõ védelemben részesül. Ennek megfelelõen az állam tulajdona is alkotmányi védelem alatt áll. A Vtv. 36. § (1) bekezdése azonban alapvetõen nem az állami tulajdon védelmét, hanem a természeti értékek egyikének a megõrzését s ezáltal a köz érdekét szolgálja. Az Alkotmánybíróság már a 996/G/1990. számú határozatában rámutatott arra, hogy az Alkotmány 18. §-ában foglalt egészséges környezethez való jog megvalósításával kapcsolatos állami kötelességeknek többek között "magukban kell foglalniok az élet természeti alapjainak védelmét, ki kell terjedniök a véges javakkal való gazdálkodás intézményeinek kiépítésére" (ABH 1993, 533, 535.). Az élet természeti alapjainak a védelme megköveteli a természetes környezet megóvását, amely feladat megvalósításának szerves részét képezi a szakszerû vadgazdálkodás biztosítása. Az Alkotmánybíróság kimondta azt is, hogy nyomatékos
népgazdasági érdek fûzõdik ahhoz, hogy az ország egész területén és azon belül minden vadászterületen a törvény rendelkezéseinek megfelelõ, szakszerû vadgazdálkodás folyjék
[67/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 411, 418.]. A szakszerû vadgazdálkodás elengedhetetlen részét képezi a vadállomány védelme, amelynek érdekében az indítvánnyal támadott rendelkezés megfogalmazásra került. A vadállományt ez a rendelkezés egyrészt a kutyák és macskák általi üldözéstõl és elpusztítástól, másrészt pedig különbözõ betegségekkel való megfertõzõdéstõl kívánja védeni. A tulajdonnak a Vtv. 36. § (1) bekezdése által megvalósuló korlátozása tehát a köz érdekében történik.

2. A tulajdonhoz való jog korlátozásának azonban nemcsak a köz érdekében kell történnie, hanem a közérdekkel arányosnak is kell lennie, ezért vizsgálatot igényel az is, hogy a korlátozást igazoló közérdek és a tulajdonost ért sérelem között nincs-e aránytalanság [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 381-382.]. Az arányosság követelménye többek között azt is jelenti, hogy a törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71.]. Az Alkotmánybíróság ezért a jelen eljárásában a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a bizonyos állatok vadászterületen való elpusztítására adott felhatalmazás által okozott sérelem vajon arányban áll-e a vadállomány védelmének biztosítását megkövetelõ közérdekkel, az azt szolgáló legenyhébb alkalmas eszköznek minõsül-e.

Az állatok vadászterületen való elpusztíthatóságának szabályozásakor a jogalkotó abból indult ki, hogy a vadállományra a háziállatok közül a kutyák és a macskák jelentenek reális veszélyt. A vadászterületen tartózkodó állatot a vadászati jog jogosultja a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén pusztíthatja el.

2.1. A Vtv. 36. § (1) bekezdés a) pontja elsõ fordulata alapján a kutya esetében az egyik feltétel az, hogy a gazdája hatókörén kívülre kerüljön, ami nehezen megítélhetõ, és ezáltal nem objektivizálható kritériumot jelent. A másik feltétel (a legalább kettõszáz méteres távolság) objektívnek látszik, de nem mindig megállapítható.

A törvényi feltételek teljesülése esetén két lehetséges helyzet adódik. Az egyik esetben a kutya elpusztítására jogosult egyaránt látja a kutyát és annak gazdáját is, és ennek alapján tudja megállapítani a közöttük lévõ távolságot. Ha a megállapított (becsült) távolság eléri a kettõszáz métert, akkor élhet a törvényben biztosított jogával, vagyis a kutyát elpusztíthatja. A legenyhébb eszköz alkalmazása követelményének a vizsgált szabályozás ebben az összefüggésben azért nem felel meg, mert a jogosult számára más törvényi lehetõség is biztosítható (pl. a kutya gazdájának felhívása a vadászterület rendjének betartására, ellene szankció alkalmazásának kilátásba helyezése).

A másik lehetséges helyzet az, amikor a jogosult csak a kutyát látja, s úgy érzékeli, hogy kettõszáz méteres körzetben senki nem tartózkodik. Ilyenkor is adott a vizsgált rendelkezésben biztosított jogkör, de a jogosult nem tud kapcsolatba kerülni a kutya gazdájával, vagyis nem áll rendelkezésére a fentiekben kifejtett enyhébb eszköz alkalmazásának lehetõsége. A szabályozás ebben az összefüggésben azért aggályos, mert a kettõszáz méteres sugarú kör által befogott terület (azaz több mint tíz hektár) átvizsgálása, az arról való meggyõzõdés, hogy a kutya gazdátlan, a jogosult számára nehezen vagy egyáltalán nem teljesíthetõ feltételt jelent.

A Vtv. 36. § (1) bekezdés a) pontja második fordulata szerint a vad ûzése az a további tény, amely a vadászterületen tartózkodáshoz kapcsolódva a kutyák esetében megalapozza elpusztíthatóságukat. A vadat ûzõ kutya közvetlen veszélyt jelent a természeti értékekre nézve. Közvetlenül veszélyezteti továbbá más az állam tulajdonát is. Ebben az esetben érdektelen, hogy van-e gazdája az állatnak, hiszen ez a veszély más módon nem hárítható el, a vadásznak itt azonnal cselekednie kell.

A Vtv. 36. § (1) bekezdésének a) pontja tehát eltérõ nagyságú veszélyekkel szemben biztosít azonos védelmet azáltal, hogy a vadat ûzõ kutya és a gazdája hatókörén kívülre került kutya egyaránt elpusztítható a vadászterületen. A közvetett (elvont) veszélyeztetés és a közvetlen (megvalósult) veszélyeztetés azonos módon való megszüntetése aránytalanná teszi a tulajdonnak a támadott jogszabályhelyben megvalósuló közérdekû korlátozását.

Az aránytalanságot növeli a Vtv. 36. § (1) bekezdés a) pontjának elsõ fordulata által felállított vélelem, amely több okból is aggályos.

A kutyák általában nem egyedül hagyják el tartózkodási helyüket, hanem gazdáikat kísérve. Ha tehát a kutya ember kíséretében található a vadászterületen, vélhetõen nem került ki annak uralma alól, illetõleg nem gazdátlan. Ugyanakkor elõfordulhat, hogy a vadász látja a kutyát, de a közvetlen közelében lévõ gazdáját a vadászterület természeti adottságai miatt (bozót, sûrû erdõ, stb.) nem veszi észre.

A kutyának a gazdája irányítása alóli kikerülése másrészt többnyire a kutya által tanúsított magatartás alapján állapítható meg. A jogszabály ezt is figyelembe veszi, amikor a gazda uralma alól való kikerülést és a kettõszáz méteres távolságot az elpusztíthatóság konjunktív feltételeiként szabályozza. Ha a kutya a kettõszáz méteres távolságon belül van, még akkor sem pusztítható el, ha láthatólag gazdája uralma alól kikerült. Ha a kettõszáz méteres távolság megvan, de a kutya a gazda uralma alatt áll, nem pusztítható el. Ennek a megállapítása a fentiek értelmében azonban gyakorta lehetetlen, így mind a kettõszáz méteres táv fennállásának, mind a kutya gazdája hatókörén kívülre kerülésének a
megállapítása konkrét helyzetekben önkényes értelmezési eredményekre, s ezáltal a közérdekkel arányban nem álló korlátozáshoz vezethet.

További bizonytalanságot jelent fõként a kutya gazdája szempontjából hogy a Vtv. 8. § (1) bekezdése értelmében vadászterületnek minõsül hasznosítási formájától függetlenül az a földterület, valamint vízfelület, amelynek kiterjedése a háromezer hektárt eléri, és szemközti határvonalainak távolsága legalább háromezer méter, továbbá, ahol a vad a) a szükséges táplálékot megtalálja, b) természetes szaporodási feltételei, valamint c) természetes mozgásigénye, búvóhelye, nyugalma adott." A vadászterület határa nem kerül minden esetben fizikailag kijelölésre, így kívülálló személyek gyakorta nem képesek annak megítélésére, hogy vadászterületen tartózkodnak-e. Nehezíti ennek megállapítását az is, hogy a vadászterületnek minõsítés a földterület mezõgazdasági mûvelési ágától is független. A kutya gazdája tehát számos esetben nem érzékeli, hogy vadászterületen van, aminek következtében nem feltétlenül ügyel arra, hogy kutyája tõle ne távolodjék el.

Az Alkotmánybíróság legutóbb a 10/2003. (IV. 3.) AB határozatában összegezte a normavilágosság követelményével kapcsolatos megállapításait. Ennek a jelen ügyben releváns lényege szerint a jogbiztonságnak része a világos, a jogalkalmazás során felismerhetõen értelmezhetõ és egyértelmû normatartalom. A normaszöveg értelmezhetetlenségének, avagy eltérõ értelmezést engedõ voltának az a következménye, hogy kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára. A normaszöveg túl általános volta mindemellett lehetõséget ad a szubjektív, önkényes jogalkalmazásra is (ABK, 2003. március, 117, 120.).

A fentiekbõl következõen a Vtv. 36. § (1) bekezdés a) pontjának szabályozási tartalma nem felel meg a jogállamiság elvébõl levezethetõ normavilágosság követelményének, ezáltal
nagyfokú jogalkalmazási bizonytalanságot teremt, amely akár önkényes jogértelmezésre is okot adhat. A vizsgált rendelkezés egyúttal a korlátozás aránytalansága miatt a tulajdonhoz való jog sérelmét is megvalósítja.

2.2. A Vtv. 36. § (1) bekezdés b) pontja a macskának a vadászterületen történõ elpusztíthatóságának feltételeit tartalmazza. Ezek a feltételek nem a macska gazdájához
kötõdnek, hanem egy vélelmet állítanak fel, miszerint a legközelebbi lakott épülettõl több mint kettõszáz méterre tartózkodó macska kóborlónak tekintendõ. A macska természeténél fogva általában nem a gazdájával együtt, nem õt követve, hanem önállóan hagyja el a lakott helyet. Ez azonban önmagában nem eredményezi a macska gazdátlanságát, s különösen nem jelenti azt, hogy az állat kóborrá lett volna.

A hatályos jogszabályok használják a kóbor vagy kóbor állat kifejezést, de a fogalom meghatározását nem tartalmazzák. A Vtv. végrehajtására kiadott 30/1997. (IV. 30.) FM rendelet 26. § (3) bekezdés b) pontja szerint az elejtett kóbor kutyáért, valamint kóbor macskáért huszonöt darab sörétes vagy öt darab golyós lõszer jár, a 40. § (2) bekezdés értelmében vaddisznóra, rókára, borzra, aranysakálra, nyestkutyára, mosómedvére, valamint kóbor kutyára és macskára sörétes vadászlõfegyverbõl kilõtt golyóval is lehet vadászni, a (3) bekezdés pedig lehetõvé teszi, hogy a róka, borz, aranysakál, nyestkutya és a mosómedve, valamint a kóbor kutya és macska golyós vadászlõfegyverrel is lõhetõ legyen.

A felhívott végrehajtási szabályokból az a következtetés vonható le, hogy a vadászati jog jogosultja által lelõtt macska (de a kutya is) kóbor állatnak tekintendõ. Ugyanakkor a Vtv. ezt a kifejezést nem használja, az elpusztítható kutyát a gazdája hatókörén kívül került állatként definiálja, a macska esetében pedig a kóborló kifejezést alkalmazza.

A normavilágosság hiánya tehát ebben az esetben is megállapítható. A Vtv. 36. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt tulajdonkorlátozás, annak meghatározatlansága miatt az arányosság alkotmányos követelményét sem teljesíti, s ezért sérti a tulajdonhoz való jogot.

2.3. Az Alkotmánybíróság a 2.1. és 2.2. pontokban kifejtettek szerint megállapította a Vtv. 36. § (1) bekezdésének az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, továbbá a 13. §-ba ütközését. Az alkotmányellenesnek minõsített rendelkezést jövõbeni 2004. június 30.-ai hatállyal semmisítette meg, így a jogalkotónak megfelelõ idõ áll rendelkezésre, hogy a természeti értékek védelmét szolgáló szabályozást a tulajdonjoggal összhangban álló, a jogalkalmazás során világosan értelmezhetõ normaként megalkossa, egyúttal megteremtse az összhangot a törvényi és a végrehajtási rendelkezések között.

3. Az indítványi kérelem további elemei közül az egyik a Vtv. 36. § (1) bekezdésének a hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalmába való ütközését is állítja.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, ha az indítvánnyal támadott jogszabályt vagy annak egy részét az Alkotmány valamely rendelkezésébe ütközõnek minõsíti, és ezért azt megsemmisíti, akkor a további alkotmányi rendelkezés esetleges sérelmét a már megsemmisített jogszabályi rendelkezéssel összefüggésben érdemben nem vizsgálja. [44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 37, 44; 61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364; 15/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 420, 423; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429; 29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.].

Az Alkotmánybíróság ezért nem vizsgálta, hogy a támadott rendelkezés sérti-e az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglaltakat.

4. Végezetül az indítványozó szerint az is hátrányos megkülönböztetést jelent, hogy a Vtv. 36. § (1) bekezdésében meghatározott fõszabály alól a (2) bekezdés kivételt állapít meg.

Az Alkotmánybíróság a 33/2002. (VII. 4.) AB határozatában fejtette ki összefoglalóan, hogy a jogbiztonság követelményét saját mûködésével összefüggésben is alapvetõ kérdésnek tekinti. Az alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályok megsemmisítése kapcsán ezért nem idézhet elõ olyan helyzetet, amely ellentétben áll az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébõl fakadó követelménnyel. A jogalkalmazói gyakorlat számára értelmezhetetlen és ezért az Alkotmánynak megfelelõ módon nem alkalmazható "norma részeket" tehát akkor is megsemmisíti, ha azok önmagukban nem alkotmányellenesek, ám az alkotmányellenesnek nyilvánított részek nélkül nem alkalmazhatók (ABH 2002, 173, 186-187.).

Tekintettel arra, hogy a vizsgált rendelkezés önmagában értelmezhetetlen, mert az alkotmányellenes és emiatt megsemmisített (1) bekezdés szabályozási tartalma alóli kivételeket határozza meg, az Alkotmánybíróság a Vtv. 36. § (2) bekezdését is jövõbeni hatállyal megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben való közzététele az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-án alapul.

Budapest, 2003. december 16.

1. Megítélésem szerint a vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 36. §-a nem éri el az alkotmányossági relevancia szintjét. Álláspontom szerint a támadott rendelkezéssel kapcsolatban csak célszerûségi, szabályozás- technikai, jogalkalmazási-bizonyítási jellegû problémák vethetõek fel.

Az Alkotmánybíróság már számos határozatában utalt arra, hogy nem vizsgálja a jogszabályok célszerûségének, hatékonyságának, igazságosságának kérdéseit, mert az nem tartozik a hatáskörébe. [772/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 447, 449.; 26/1993. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1993, 196, 203.]

Álláspontom szerint a jogalkotó, amennyiben a vadállomány védelme érdekében ezt fontosnak tartja, viszonylag tág keretek között, célszerûségi szempontokat mérlegelve maga határozhatja meg azokat a szükséges szabályokat, amelyek a vadászterületen a vad védelmét szolgálják. Az Alkotmánybíróság ezeken a szabályozási kereteken belül a jogalkotói mérlegelés célszerûségi szempontú felülbírálatára nem jogosult.

2. Megítélésem szerint a Vtv. 36. §-a nem sérti az Alkotmány 2. §-ából levezethetõ jogbiztonság követelményét és nem állapítható meg jogbizonytalanság a határozatban felvetett normavilágosság tekintetében sem. A támadott rendelkezés tartalma nem tartalmaz bizonytalan, homályos vagy többértelmû jogfogalmakat.

Az Alkotmánybíróság az 1160/B/1992. AB határozatában a jogszabályok törvényi tényállásával kapcsolatban az alábbiakat fejtette ki:

Azt általában a jogalkotás dönti el, hogy valamely életviszonyt szabályoz-e, és azt is, hogy ezt milyen részletességgel, mennyire esetszerûen teszi (1621/B/1992.). Ez a jogszabály homályosságától, értelmezhetetlenségétõl különálló kérdés. Ha egy jogszabály tényállása túl részletezõ, túl szûk, túlságosan eseti, az megköti a jogalkalmazót és megakadályozza, megnehezíti, hogy a jogszabály az életviszonyok szabályozásában betöltse szerepét. Ha pedig egy jogszabály törvényi tényállása túl elvont, túl általános, akkor a jogszabály rendelkezése a jogalkalmazó belátása szerint kiterjeszthetõ vagy leszûkíthetõ. Az ilyen szabály lehetõséget ad a szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különbözõ jogalkalmazók eltérõ gyakorlatára, a jogegység hiányára. Ez csorbítja a jogbiztonságot. A jogszabálynak ezért az életviszonyok tipikus vonásait kell figyelembe vennie. (ABH 1993, 607, 608.) Az tehát, hogy a Vtv. 36. §-ában felvett törvényi tényállás elvont, nem sérti a normavilágosság alkotmányos követelményét, mert egyértelmû és a jogalkotói akaratot tükrözõ szabályozást tartalmaz. Az Alkotmánybíróság etekintetben utalt egy korábbi határozatára, melyben azt is kimondta, hogy a jogbiztonságból nem következik a jogalkotónak olyan kötelezettsége, hogy minden fogalmat minden jogszabályban külön meghatározzon. [268/B/1999. AB határozat, ABK 2003. április 275, 277.]

3. Álláspontom szerint továbbá nem bizonyított, hogy a vadvédelem érdekében a szükségesnél jobban és aránytalanul korlátozza a Vtv. 36. §-a a kutya és a macska tulajdonosoknak az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jogát.

Budapest, 2003. december 16.