VADÁSZKARÁCSONY

SZENTESTE

Ünnep van ma szerte a keresztények lakta földeken – hacsak nem ortodox valaki – és ilyenkor otthon az ember helye, a fenyőillatú szobában, a családja mellett! Megettük már a böjtös ételnek számító halászlét, ami szerintem a legpompásabb fogások egyike, tehát egyáltalán nem az önmegtartóztatást jelképezi, mégis épp’ szentestére való – de ebbe most ne bonyolódjunk bele. Aztán a fa alatt kibontottuk az ajándékokat, örültünk nekik, de az éjféli miséig még órák vannak. Sorra lapozom hát a fa alatt lelt könyveket – ezek persze nem jelentenek meglepetést, mert magamnak veszem őket. Könyvtáram állományát más nem ismeri, s valamikor, immár évtizedes messzeségben, volt olyan is, hogy ugyanabból a kötetből három példány került hirtelen…
Mindenesetre elmélkedésre alkalmas az idő, gondolataim pedig – könyvvel a kezemben – hol is járhatnának máshol, mint az erdőn?

Pár napja esett egy kis hó, de nem elegendő arra, hogy fehér leplet vonjon a tájra – ez így igaz. Azt azonban már csak a lelki szemeimmel látom, hogy a fasor szélén hagyott körbálák felé egy róka oson! Egerészne, mert a szénában biztonságos rejtekhelyet lelt a cincogók népe, a kőhajításnyira eső szórón pedig mindig akad ennivaló is. Csakhogy oda el is kell ám jutni, az útszakasz pedig a fokozottan veszélyes kategóriába tartozik rágcsáló szempontból...

A róka felpillant a nyárfasor koronájába – egy macskabagoly repül ott puhán, nesztelenül. Ő is egérpecsenyére számítva vadászik erre. A koma a következő pillanatban az erdő felé kapja fejét – ágroppanást hallott messziről, talán már a disznók közelednek? Előbb azonban a fasor túloldaláról két őz érkezik: egy suta a gidájával. Lépteik alatt zörren az avar, megcsikordul a fagyott hó. Rámennek a szóróra, ropogtatják a kukoricát – amikor azonban negyedóra múlva a vaddisznók az erdőszéli bokrok közé érnek, majd egy kis figyelés után megindulnak feléjük, elugranak.

A róka az erdő felé sompolyog tovább, s út közben sikerül elcsípnie egy óvatlan pockot! Egy ugrás, egy fogcsattanás, két gyors rágás, végezetül egy nagy nyelés – és a pocok vacsorává átlényegülve érkezik a róka gyomrába. A süldők ekkor már a szórón keresgélnek, egy-egy türelmetlen röffenés is hallatszik felőlük. Nemsokára nagyra nőtt koca kocog nyomukban a kukoricára – az anyjuk türelmesen kivárta, hogy biztonságosnak ígérkezik-e az esti lakoma.


Aztán a disznók egyszerre kapják fel a fejüket, amikor nem is olyan messze egy feketerigó gyorsan elhaló vészkiáltása veri fel a csendet – vagy a róka akasztotta le a madarat a boróka egyik alacsony ágáról, vagy a nyest mászott fel utána…

Láttam, hallottam én már mindezt téli vaddisznó- és rókaleseken – persze mindent máskor és hosszú idő alatt. De hát karácsony áldott éjszakáján miért történne másképpen bármi is a természetben? Szenteste van, a kis Jézust váró, örömteli ünnep, de erdőn-mezőn más az élet. A vadászok vadásznak, a reménybeli zsákmány menekül, ha tud, a konda is, az őzek is pedig éppúgy megérkeznek a szóróra, mint máskor. Csakhogy karácsonykor hagyjunk békét a vadnak! Maradjunk otthon, a fenyőillatú szobában, a család mellett, hiszen mindig, mindennek megvan a maga helye és ideje. A természetben is, az ember életében is…

Faragó Zoltán
2008. december 24.
diohej@psnet.hu

Magasles az Ipoly Erdő Zrt. karancsi vadászterületén

Behavazott erdei fenyők

KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK!