Két jó vadászkönyv, kétfelõl

A házasságok az égben köttetnek, s igaz ez akkor is, ha valaki a vadászattal jegyzi el magát: van abban valami sorsszerû, és egy életre szól. Ám ennek az égi kezdetnek a földi életben végzetszerû következményei vannak, tudjuk jól. Az utóbbi idõk két legérdekesebb vadászkönyve teljesen ellentétes irányból közelít drága szenvedélyünkhöz. Egy azonban közös a két szerzõben: mindkettõnek sorsa a vadászat. S ez minden lapjukról sugárzik.

A két címlap mindent elárul. Földi László egy Caesar, egy Mátyás király magányos pózából tekint le ránk, a fényképtrükkel lába elõtt hevernek Alaszka végtelen hegyei, erdõi. Vállán messzehordó távcsöves golyóspuska, tekintetével óriásjávorokat fürkész. Végh Endre saját festményén egy kicsi kopolya partján kucorog háromlábú vadászszékén, kopott sörétest szorongat, s öreg vizslájának alighanem arról sustorog, miért késnek ma este a kacsák.

Földi mûvész úr egyes szám elsõ személyben hódítja meg Amerikát, ahogy korábban Afrikát, Erdélyt avagy a Balkán fontosabb csúcsaival is tette. Végh doktor szerényen harmadik személyben beszél el némely kalandokat, s csak némi töprengés után azonosíthatjuk õt egyik figurájában. Sz. Nagy László használta utoljára ezt a távolságtartó technikát. Földi izgágán járja be a világot, Végh doktor alias Bátyó viszont kis túlzással el sem mozdul a saját a verandájáról. Nemcsak az orvos, a történetmesélõ is otthon „rendel”.

Földi története mindig merész, fordulatos, ahogy másik könyve telibe talált címe mondja: Vadregény. Már új kötetének genezise is kimeríti a science fiction fogalmát: a szerzõ elõzõ kötetét valaki ajándékba viszi egy Kanadában élõ magyar vadászatszervezõnek. Neki megtetszik az író, s meghívja magához vadászni Alaszkába, merthogy idõközben oda helyezte át székhelyét. Egyetlen föltétele: írjon róla. Soha keményebb föltételt egy vadászírónak! S a legkisebb (színész)királyfi legyõzi a hétfejû sárkányt - egy nagylapátú jávorbika képében. Végh mindennapi eseteket mesél, esendõ emberekkel: legtöbbször belsõ barátaival indulnak kacsázni a közeli tóra. Egyetlen vadkan véletlen kézrekerülésén kívül trófeás vad nem is esik a könyvben. Földi számára a vadászat kalanddráma, melynek õ a fõhõse, s a többieknek mellékszerep jut. Legtöbbjük Sírásó, csak néhány kivételezett éri el Horatio jelentõségét. Karakteresen, szellemesen, frappánsan, ám mindig kívülrõl jellemez. Végh figurái mind csupa fõszereplõk, s mindnek a bõrébe bújik. Együtt dagonyázunk Tubákkal, együtt irigykedünk Pipitérrel, együtt bosszankodunk Bátyóval.

Földi legtöbbször hegyekre hág, Végh megmarad az Alföldön. Földi kötetében saját fotók sereglenek boldogan, büszkén, reménykedve, zsákmánnyal. Végh kötetében saját festményei teljesítik be a hangulatot, de a szerzõ, a Vadász csak a címképen jelenik meg, ott is csak ansnittben, félig hátulról.

Földi Széchenyi nyomán indult el. Nehéz ennél unalmasabb programot elképzelni a magyar afrikandereknél és „amerikandereknél”. Õ humorral próbál ellensúlyozni és emléktáblát állít a grófnak megkeresve a helyet, ahol annak idején karibuját lõtte. A siker változó. Az útleírás és a kalandmesélés azonban lebilincselõ. Nem mond többet, mint amennyit kell, de azért sohasem hagy hiányérzetet bennünk. Ez elõrelépés a Vadregényhez képest, ahol néha szûkszavúnak érzõdik a krónika.

S végül a legfontosabb: mindkét „amatõr” tollforgató vérbeli író. „Olyan volt az idõ, mint szomorú vasárnapokon az öngyilkosjelöltek hangulata.” helyez el bennünket Földi az alaszkai szeptemberben. „Amint kiderült, nem illett apró malacos kocát, barkás rõtvadat és gombászó öregasszonyt lõni. Minden egyéb megítélés kérdése.”, jellemzi Végh egy vendégvadászat lehetõségeit.

Földi kötetét (Alaszkai vadásznapok) „földije”, a miskolci Well-PRess adta ki, Végh Endre elsõ élménykönyvét (Tubák, bátyó és a többiek) a Dénes Natúr Mûhely és a Nimród sorozatának kiemelkedõ darabja.

(márok)