Fülöp Gyula: A vadász és a nõk

Pontos címet adott elsõ vadászkönyvének Fülöp Gyula: A vadász és a nõk. Elsõ pillantásra vonzó a téma. A sorokból hamar kiderül, hogy szerzõnk mind a két általa kijelölt nemnek avatott értõje. Bennem azonban az elején egy kis rossz érzés támadt.

Már az elsõ lapokon szagot fogtam. Szerzõnk eredendõ bûnként gyónja meg, hogy gyerekkorában lecsúzlizott egy fecskét. „Lelõttem az Isten madarát! – jajdultam föl… Az a jelenet azóta sem halványodott el bennem.” Az az ember, aki 45 éve vadászik, és aki a nõkrõl ír könyvet, s ugyanakkor egy fecske lelövését tartja a legnagyobb bûnének – nos az egy kicsit gyanús.

Pedig Fülöp Gyula jól ír. Az olvasó élvezi meghökkentõ képzettársításait. Egy gyerekkorban megcsúzlizott és rátámadó bácsi emléke nyomán vadászélete támadó vadkanjait meséli végig azon melegében. Engem az is mindig nagyon földob egy könyvben, ha nem sikerül a vadászat. Például ahogy a Találkozásokban elmegy a nagy kan. A sok pontos szívlövés meg derék trófea elfárasztja az olvasót. De bizony kevés tollforgató Nimród hiszi el, mekkora élénkítõ hatása van egy felejthetetlen hibázásnak, egy elszalasztott lehetõségnek, be nem teljesült vágynak.

Szerzõnk építész. Ennek többek között az az igen üdvös következménye, hogy a terepet világosan belátja és megjelenítõ erõvel képes láttatni. Vadászolvasó a vadásztörténetet vadászfüllel hallgatja, és vadászfantáziájával akarja maga elé képzelni. S persze önmagát álmodja a puska mögé, õ lövi meg a gondolatban a szerzõ helyett a kant, a bikát vagy ami csak jön. „Nyugatról keleti irányban haladtam egy középkorú fenyves és egy fiatal tölgyes határát jelentõ földúton. A fenyvesbe beláttam, de a fiatal tölgyfákat megülõ hótakaró elzárta a kutató szem elõl a titkait.” Ez szabatos tereprajz, az ember nyomban ott érzi magát a színen, s gondolatban már indulhat is a szerzõvel együtt.

A vadászattal nincs is nekem semmi bajom. Hanem a második részben elõkerülnek a nõk. (Ezzel párhuzamosan egyébként eltûnik az „Én”, és színre lép egy bizonyos Viktor, valamennyi történet fõhõse. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember kitalálja, ki is õ…)

A nõkrõl szóló történeteinkkel általában nagy a baj: jó részük nem tartozik a nyilvánosságra. A férfinak felesége, családja, állandó barátnõje lehet, a nõnek férje, esetleg a kettõ együtt. Olyan ez, mint az a süldõ, amit ünnep közeledtén szép csöndben hazavisznek, vagy a titkon lõtt bak, amelynek agancsa soha nem kerül a bírálóbizottság elé. A sztoriját is csak elferdítve, helyszínt, idõpontot megváltoztatva szabad elmesélni, hogy rá ne ismerjenek. És hát – tegyük a kezünket szívünkre szerelmes természetû férfi- és hölgytársaim! – épp a legcifrább, legzamatosabb, legmeglepõbb történeteket vagyunk kénytelenek a legnagyobb titokban tartani. Fülöp Gyulát olvasva kedvet kap az ember, hogy az általa tervezett újvárfalvi vadászházban két nagy kancsó bor és pipaszó mellett meghallgassa azt, ami a kötetbõl kimaradt. S amit nem is lehet megírni soha.

Viktor esetében is minduntalan az idõ, a helyszín és a szereplõk csúsztatását sejtjük. Mintha ha a szerzõ nem csak szemérembõl bújna álnév mögé, hanem azért is, hogy mentesüljön a teljes igazmondás terhe alól. Rögtön az elsõ történet szép piruettet mutat be. Két iskolás lány jön át éjnek évadján hõsünkhöz a szomszéd házból, a amikor választásuk okát tudakolja így felel a bátrabbik:

„– Régóta figyeljük magát, azokat a nõket is, akik feljárnak magához. Látjuk a megelégedettséget az arcukon távozáskor az egész mozgásuk boldogságról árulkodik – irigység, kívánság bujkált a vöröshajú lány hangjában.”

Tetszik a szép fordulat, de kis idõ múltán az emberben elhatalmasodik a sejtés: ezek inkább egy érett asszony, nem egy bakfis szavai.

Vagy ott van az a másik mesés eset, amikor Viktor többnapos bikavadászra vonul el a világ elõl egy isten háta mögötti vadászházba a barátjával. A harmadik napon aztán váratlanul megérkezik szerelemre éhes barátnõje „Nagyon hosszú volt ez a hét”. Kívánhat-e ennél többet vadászember? Találhat-e ki kerekebb történetet az alkotó képzelet?

Nemkülönben álomszerû az is, amikor a magányában pornófilmet nézegetõ Viktorhoz a szomszédlány átkéredzkedik telefonálni, s miközben a barátját tárcsázza, már a házigazdát fogadja magába. Ez ismerõs helyzet: az ember szarvasvadászatról álmodozik a panel 8. emeletén, majd arra lesz figyelmes, hogy lent, a parkolóban egy erõs 16-os bõg.

Fülöp nem kisebb szeretettel ír a vadászokról, mint hölgypartnereirõl. Meleg szívvel simogatja meg az óhajtott zsákmány selymes szõrét, vadnak-hölgynek egyként megadja a tiszteletet. Nagy érték – különösen olyan megátalkodott férfiközösségben, mint a vadászoké! – ha valaki szerelmi kalandjairól méltón képes beszélni. Fülöptõl bárki tanulhat lovagiasságot. Barátnõje „dorombolva” jelenik meg nála, amikor pedig a fürdõköpeny alól elõvillan az „aranymálinkó-fészek”, nem csak a férfi, de az író is irigykedni kezd bennem. Vadász-szakmai szempontból sem érheti vád a szerzõt, hiszen egy felizgult gyereklányt végül is lövés nélkül enged el. Hiába, no: nem volt még golyóra érett…

A második részben a könyv jobbadán az „egy vadászat – egy numera” elv szerint épül föl. Az elõbbi mûvelése közben kerül elõ az utóbbi. Néha egyidõben, néha az emlékek síkján. Mind a vadászat, mind a hódítás szépen van elbeszélve, de a teljes párhuzamosság egy idõ után komikusnak hat.

Ami kifogásom van a kötettel kapcsolatban, az nem az, ami benne van, hanem az, ami kimaradt belõle. Az efféle bírálattal persze csinján kell bánni, hisz számon kérhetjük-e a szerzõn azt, ami nem is volt szándéka? Nem biztos.
Mondom, nagyon pontos a cím: A vadász és a nõk. Ami nekem izgalmasabb volna, az a vadászat és a nõk. A vadászat és a szerelem, a vadászat és a vágy, a vadászat és a féltékenység. Fülöp kedélyes történeteinek a háttere, az elmélete. Arról még csak-csak beszél, hogy mit is jelent neki érzelmileg vadászat, de gondosan hallgat a nõkkel kapcsolatos érzelmeirõl. Szemérembõl nem beszél róla? Vagy úgy gondolja, az már egy másik könyv volna?

Megboldogult Csizmazia Gyuri barátommal hányszor megírtuk szóban ezt a könyvet! Idemásolom most néhány gondolatát: „A vadászat és a szerelem – mindkettõ szenvedély. Az ember állati lényébõl, õsi génjeibõl fakad. Mindkettõ irracionális, mindkettõ önemésztõ és veszélyes. Mindkettõbõl számtalan öröm és keserûség fakad. Mindkettõ kegyetlen és véres – mégis mindkettõ gyönyörû. A vadászt a legõsibb ösztön mozgatja: megfogni, megöl(el)ni, és megenni! A megszerzés és a birtoklás vágya mozgatja a szerelmest is. S a birtoklás netovábbja, ha a szeretett lényt bekebelezem!”

Fülöp Gyula élvezetes könyvében nem írt egyetlen szót sem az élvezet másik oldaláról, a kínról. A hátsó borítón ott is feszít az író nyalkán, kackiás vadászlapban, jól szabott zöld zakóban, huncut félmosollyal, golyóspuskával a vállán. S ahogy egyre tovább nézem, úgy erõsödik meg bennem, hogy neki könnyedebb a viszonya a nõkhöz, amint én elvárom tõle. (A címlap griffonfejû kanját viszont két másodpercig se tudom nézni…) Ám amint egy magamfajta író olvasó erre rájön, csak egy pillanatra bosszankodik miatta. Rossz érzését hamar fölváltja a jó: ha õ nem, hát ezt majd megírja helyette – valaki más.

Márok Tamás