A cím valóban pontos, ha a teljes egészét vizsgáljuk. Azaz „A vadász és a nõk (avagy szenvedélyek közelebbrõl).” Ebben a címben pontosan – mondhatom, hogy mérnöki pontossággal – meghatároztam a célt, amit kitûztem magam elé. „Közelebbrõl” az a szó, ami a vertikális mélységet meghatározza. Nem közelrõl, hanem közelebbrõl!

Édesapám szava járása volt, hogy „fiam ne feledd: az úr a pokolban is úr.” Ez a mondat – mondhatom azt is, hogy hitvallás – precízen meghatározta életemben azt a bizonyos demarkációs vonalat. Márok Tamás úr biztosan itt megkérdezné: és átlépted-e valaha? Bevallom, hogy igen. Emberi habitusomból eredõen igyekeztem ezt a minimálisra csökkenteni, talán egy kezemen meg tudnám számolni. Sohasem érte meg, a lelkiismeretem azóta is berzenkedik miattuk. Bár néha úgy vagyok vele, mint az egyszeri pálinkaívó ember: „Hû, de rossz volt. Kérek még egyet!” Az egy kézen lévõ ujjak, talán mégis kevésnek tûnnek? Egyébként is aki él és mozog, az mind gyanús. Még Viktor is. Hátha még dicsekedne, mint egy vénasszony!

Az ember érzésvilága maga a csoda, akkor is, ha valakinek sok van belõle, vagy kevés.
Vágy-gyötrõdés-kín; érzelmi húrok-hölgytárs(ak); selymes bõr érintés-doromboló, bújó cicus; ölelés-ölés; feltétel nélküli odaadás-szégyenlõsség-intim szféra; enyém vagy-ármány.
Ezek – és még sorolhatnám vég nélkül – mind olyan társítások, ami nélkül a mély érzelem-gyökér nem talál táptalajra. Egy biztos: a húrokon virtuóz módon is lehet játszani, meg hamisan is. A nõi szívek húrjain csak az elõbbi módon szabad. Mindenki higgye el: ennél jobb „befektetés” nincs a világon! No, meg a vadászat. De a kettõt tilos összekeverni!

Ha valamit teszünk, csak teljes szívvel illik. Mellékzöngék nélkül. Az emlékek is zavartalanul csak akkor élvezhetõk, ha másokat nem bántunk meg vele. Ezért részben egyetértek Márok Tamás alábbi kritikájával: „Viktor esetében is minduntalan az idõ, a helyszín és a szereplõk csúsztatását sejtjük.” Milyen finoman fogalmazza meg azt, amit én kerek-perec kijelenthetek: alaposan megkevertem a kártyákat. Már csak azért is, mert minden alkalommal a csillogó szemeket szeretném látni az érintetteken, nem pedig a beborult viharos alkony haragvó színárnyalatait.

Ezen túl az általam tervezett újvárfalvai gyönyörû környezetû és kényelmes-meghitt vadászházban szívesen elfilozófiálgathatunk „két kancsó bor és pipaszó mellett”, de még elõtte az egyik demarkációs-vonal átlépésemet társaságommal közösen revideálnom kell.

Mindkét szenvedély rendkívül fontos, számomra viszont összehasonlíthatatlan. Mint az alma meg a körte. A könyv második része ezért úgy lett szerkesztve, hogy mindegyikbõl azonos számú történet kerüljön a kötetbe. Ez számomra alapelv és nem az, amit a kritika vélt felfedezni az „egy-egy” elvben. Ezért a szent dolgok nem lehetnek komikusak. Csak az emberek! Természetesen én is. Ha Márok Tamás rám gondolt ezzel, akkor szívesen vállalom. Azt vallom: inkább nevessenek rajtam, mint sajnáljanak.

Milyenek a nõkkel kapcsolatos érzelmeim és miért nem beszéltem róla? Elõször is számítóak. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy a hölgypartnernek is ugyanolyan beteljesülten jó legyen – ha nem jobb –, mint nekem. Ebbõl az aspektusból azt is lehet rám mondani: milyen önzõ ember. Rendben van. Az viszont nem mindegy, hogy ebbõl az embertárs is profitál, mégpedig az elsõ helyen. Ismétlem: mindig Õ az elsõ. Mindenben. Nekem így jó.

De valóban, ez már egy másik könyv.

A kínról nem írtam tényleg egy szót sem. Errõl viszont verset írtam egyszer tizennyolc, majd harmincéves koromban. Talán a következõ kötetben…?

A könyvem megjelenése után – véleményem szerint – két kiemelkedõen, elismerõ véleményt kaptam:

Márok Tamás úr a kritika végén feltesz egy kérdést (feleletet): „ha õ nem, hát ezt majd megírja helyette – valaki más. Csak nem a Tamás?

Kaposvár, 2003-01-14.

Dr. Fülöp Gyula