Kalo László: Este az erdõszélen

Készítettem egy kis statisztikát! Kalo László Este az erdõszélen címû könyvének 30 fejezetében 1 szalonka, 5 õzbak, 7 gímbika, 1 jávorszarvas, 2 muflonkos, 14 vaddisznó és 1 suta elejtésérõl számol be. Nagyjából ebben a sorrendben, faj szerint csokorba szedve. A gyöngébbek kedvéért Valaczkai Erzsébet minden fejezet elejére finom kézzel odarajzolta a vad portréját is, mely alant lõve lesz. A jávort és egy disznót kivéve mindahány a szerzõ zsákmánya. A kötetben 34 fotó szerepel, ezek közül 12 trófeakép. A 15 terítékfotó közül 13-on csak a vad, esetleg több vad szerepel, ember csak kettõn látható.

Mindezt nem a statisztikák iránti vonzódásom miatt mutattam így ki, hanem mert nagyon jellemzõ a könyvre. A kötet többé-kevésbé kerek vadásztörténetek füzére. Mindnek van eleje, közepe, vége, a vége szinte kivétel nélkül a zsákmányolás. Tisztességesen meg vannak írva, s mindnek a végén ott van az, amit a vadászolvasó oly igen kíván: a vér! Csakhogy nem mindegy ám, hogy milyen dramaturgiával, milyen helyszínen, mennyire érdekes szereplõk közepette nyílik ki az a vérrózsa. Sõt néha az sem árt, ha szerzõ megtagadja tõlünk a siker beteljesülését, ahogy oly sokszor megtagadja ezt tõlünk Diana istenasszonyunk is a valóságban. (A nagyvad találatjelzései címû kitûnõ vadászfilmen például számtalan érdekes, jellegzetes lövés látható. Az utolsó snittben azonban az ügyeletes Nimród csúnyán elhibázza a bakot, s az hetykén, pimaszul ugrál tova. S amint a ravasz rendezõ záróképként kimerevíti lendületes, egészséges ugrását, a nézõ egészen felüdül a nemvárt poéntól.)

Nagyon laza ez a Kalo-füzér, a könyvkötésen kívül alig tartja egyben valami. Csupán Eger környéke, mint leggyakoribb helyszín, az apa és a feleség idõnként fölbukkanó figurája. „Az egyes történetek nemcsak a vad elejtésérõl, hanem az erdõ és a természet sokszínûségérõl is szólnak”, jelenti be szándékát a szerzõ a bevezetõben. A természetleírás azonban sematikus, kevés benne egyéni íz. Az eseménysor legtöbbször délután kezdõdik s éjjel végzõdik. A cím pontos. Ugyanakkor ez az erdõszél nem jelenik meg a szemünk elõtt. Kalo ugyanis – ellentétben Fülöp Gyulával – leírja ugyan a helyszínt, de szavai kevés láttató erõvel bírnak. „Az acéldrótos fánál elértük a cserkészutat”, veti oda, az olvasó pedig kapkodja a fejét, hisz ezelõtt se acéldrótról, se fáról nem volt szó, s az illetõ cserkészutat sem rajzolta elénk. Pedig ennek a különös fának nevébõl sejthetõen van valami kis története, talán titka, amelyet szívesen megtudnánk. Vagy hát ha nincs neki magának, akkor kerekíteni kellen köré. Fantáziából. Mondjuk megállni mellette és elképzelni a sorsát.

Mitõl is lehet néhány vadásztörténetbõl könyv, mi képes összefogni azokat? Nos, az egymás mellé fektetett mégoly becses zsákmányállatok semmiképp. Kötõanyag lehetne, ha némelyik vad halálon túli életérõl is megtudnánk valamit. Mondjuk a trófea sorsáról, vagy arról, mi történt késõbb ugyanazon a vágáson, szórón, réten. Akkor a visszaemlékezések és az elõrevetítések összeabroncsoznák az egyedi eseteket. Kovászt jelenthetnek az olyan figurák is, akik többször fölbukkannak. Másodjára már ismerõsként köszönjük õket, sejtjük, hogy az adott helyzetben hogyan cselekszenek, mit mondanak. S persze legfõképpen összetarthatná a könyvet a szerzõ egyénisége. Kalo László e történetek alapján derék vadászembernek tûnik, de nem tudom eldönteni, hogy személyisége nem elég fajsúlyos, vagy a tolla erõtlen ahhoz, hogy kohéziót teremtsen.
Valaczkai Erzsébet pompás muflonjai csalogatóan néznek ránk a kemény, fényeszöld borítóról. Az azonban, hogy az ívek nem esnek szét, ezúttal az Alfa-Anzix Nyomda érdeme csupán. Aki elolvassa, nem bosszankodik, de nem is csettint elismerõen, nem nevet és nem szomorodik el.

(Kalo László: Este az erdõszélen, Nimród Vadászújság, Bp. 2002, 2000 Ft.)

Márok Tamás