Kalo László reagálása a kritikára

Hogy ez a könyv megjelent, annak egyetlen oka volt: az új Vadásztörvény parlamenti elfogadása. Ennek során az új területek kijelölése elõtt az FVM Heves Megyei Hivatalának vezetõi eldöntötték, hogy nem csak a Dobó István Vt.-t, hanem a megye többi nagyvadas társaságainak területét is fel kell osztani és azokra tulajdonosi alapon mûködõ társaságokat kell szervezni. (Heves megyében 25 ilyen társaság alakult.) Véleményüknek hangot adva közölték: „A Dobó István Vt.-t mint vadásztársaságot örökre el kell felejteni.” Ezért én, aki 1961-tõl a Vadásztársaság tagja, közben 22 évig vadászmestere voltam, elhatároztam, hogy a vadásztörténeteim egy részét könyv alakban is megjelentetem. Ezeket úgy válogattam össze, hogy egy-egy körzethez legalább egy történet is tartozzon. Legyen valami emlék a területen történt vadászataimról, a Vadásztársaság életérõl, életébõl. Hangsúlyozom, nem regényt, nem életrajzot, hanem novellákat, vadásztörténeteimet írtam le.

A kritikus véleményével három pont kivételével teljesen egyetértek. Amit kifogásol, amit megállapított, tökéletesen fedi a valóságot. Amiért köszönetet is kell, hogy mondjak. Három megállapításával azonban nem értek egyet, ezek a következõk:

1. A fotókról ezt írja: „…ember csak kettõn látható”. Talán újraszámolva: 1 fotón Édesapám, 1–1-en a muflont kibocsátó 2–2 személy, 1 fotón én és az avatóm látható, 1 fotón másik vadásszal beszélgetek, 1–1 nagy alakú fotón muflonkosommal szerepelek, továbbá van két csoportkép, egyik 1945 elõttrõl, másik 1992-es kompetenciát osztó vadászaton részt vett társaság tagjairól.

2. „A könyvkötésen kívül alig tartja össze valami.” Összetartja a saját vadászterületünkön történt sikeres és eredményes vadászataim élménye. Mindenki a sikerére, eredményes vadászatára büszke, bár a kudarc a vadászatban is elõfordul, de ilyen is szerepel a könyvben. Összetartja a hely, amelyrõl a történetek szólnak, például a baktai vadászház, ahonnan kedvenc utamon rendszeresen indultam és tértem vissza. Összetartják az 1993-as és 1999-es erdei hajtásokon történtek. Összetartja az a magasles, ahonnan az aranyérmes bikám hangját hallottam és ahonnan az 50. vadkanomat lõttem. De összetartja a bányabérci út, amelyrõl több eseményt is leírtam, de sorolhatnám sokáig.

3. „A vad halálon túli életérõl is…” Úgy gondolom, hogy egy kivétellel minden novellám végén azokról is beszámoltam. Vagy úgy, hogy a lõtt vad talpraszerelt trófeájának fotóját közöltem. Ha érmes volt, az érem színérõl is beszámoltam. A trófeák falon való elhelyezésérõl is szóltam. De nem hallgattam el a test súlyát sem.
A történeteimbõl észre kellett hogy vegye, rendszerint egyedül vadásztam, akár cserkelésrõl, akár lesvadászatról volt szó.

Úgy gondolom, ha személyesen ismerne, vagy tudna a munkámról, másként értékelte volna a könyvemet, vagy az abban leírtakat. A bírálatát még így is köszönöm, abból sokat tanultam.

Legvégül megelégedéssel és köszönettel vettem tudomásul az utolsó mondatát: (az olvasó) „nem nevet és nem szomorodik el”. Úgy gondolom, ez azt jelenti, talán érdemes volt a könyvet kézbe venni, elolvasni, mert semmivel sem rosszabb, mint némelyik megjelent vadászkönyv.

Kalo László, Eger