Ugray és Nádler

Van a vadászírásoknak egy típusa, amelyet magamban vágykönyvnek hívok. Ide sorolom azokat az élményeket, melyek személyesen soha nem lesz alkalmam átélni. Ahogy Babits írja: „balsorsom olyan mostoha, hogy mind nem láthatom soha.” A vadászolvasók nagy többsége ezekrõl csak merenghet a barna balkonon. A vágy meddõsége két okból fakadhat: anyagi szûkösségbõl vagy a vadászati viszonyok gyökeres megváltozásából. Ugray Tamás könyvei az elsõ, Nadler Herberté a második problémára adnak irodalmi feloldást. Avagy õszintébb szóval: facsarják meg a szívünket. Nadler (1883-1951) legjobb mûveit az utóbbi tízegynéhány esztendõben már újra a vadászolvasók elé tárták a kiadók. 1990-ben megjelent a Cserkészeten és lesen Nagy-Magyarországon, a Dénes Natúr Mûhely pedig most a Magyar Vadászírók Klasszikusai sorozatban 2000-ben a Vadásznapok, vadászéveket adta kezünkbe, pedig a szerzõ vadásznaplójának néhány fejezetét A Keleti és a Déli Kárpátokban címmel. Kezdjük talán vele, és egy kis életrajzzal! Nadler Herbert a század elején egy Vas megyei nagybirtok jószágigazgatójaként dolgozott és ezen a területen a vadgazdálkodást is vezette. 1916-tól Budapesten élt, a Fõvárosi Állatkertet igazgatta nyugdíjba vonulásáig. Vadászterületeket bérelt a Pilisben, Zólyom vármegyében és a Kárpátok különbözõ részein, ahol szabadon vadászhatott. Persze a törvények és a lehetõségek korlátozták, de nem kötötték meg kezét-lábát. Ez a szabadság az, ami a legnagyobb érték a könyveiben. Szabadon, saját elhatározás alapján járhatott évekig a sárga bak után, maga dönthette el, hogy az adott agancsost golyóra érettnek találja-e vagy elengedi. A szakértelmen és a bérlethez szükséges pénzen kívül még egy nagy kinccsel rendelkezett: idõvel! Bõgési idényben három hétre fölköltözött egy kárpáti kalibába, s ott kedvére cserkelt az erõs bikák után. (Természetesen dunántúli vadászat után…) Merthogy az akkori vadászbérlet – számomra nagyon szimpatikusan – csak az elejtendõ vad mennyiségét határozta meg, a trófeanagyságot nem. Ma, amikor sok helyen már õzsutát is csak vadõri kísérettel lõhet az ember, amikor egy-egy bika elejtésére két-három napot szán a drága idejû vendég, amikor jólfûtött terepjárókból vadásznak a téli erdõn barkácsolva, amikor összkomfortos magasleskunyhókat építenek ággyal, asztallal, bárszekrénnyel – akkor üdítõen anakronisztikus végigolvasni azt a sok törõdést, ázást-fázást, nélkülözést, gyaloglást, és elpocsékolt idõt, amit Nadler egy-egy vad kézrekerítésére fordított. Vajha eszébe jutna egy szervezõirodának vagy társaságnak, hogy hasonló ridegtartású vadászatot kínáljon ma! Nadlernek erõs tolla van. Határozott kézzel vezeti végig olvasója képzeletét az általa megélt eseménysoron. Megjelenik elõttünk a színpad, fülünkben búg a bika bõgése, dobhártyánkon dobban a puska hangja. Lábunkban érezzük a szerzõ izomlázát, kezünket melengeti tábortüze. Megragad tárgyilagossága, mellyel a viszontagságokat kezeli: a fájdalmat, kimerülést, hideglelést pontosan közvetíti, de soha nem panaszkodik. Ugray Tamás egy árnyalattal „nyafogósabb”. Idézõjelben mondom, mert nem szeretném megsérteni. Talán csak azért, mert meredekebb emelkedõkre kapaszkodik, fagyosabb vidékeken jár, veszélyesebb országokat céloz meg, térdét hamarabb érte el a porcleválás, vagy mert rosszabb emberekkel kénytelen együttmûködni célja elérése érdekében. Ugraynak eddig három kötete jelent meg magyarul, s mindháromnak központi témája a magashegyi vadászat. Elõzõ két munkája is élvezetes olvasmány, a mostani azonban más minõséget képvisel. Egyik elõzõ kötetében gyermeki õszinteséggel meséli el, hogyan indult el a Pamírra: 1996-ban, amikor eljegyezte Ildikót (aki azóta a felesége), határtalan boldogságában az az ötlete támadt, hogy a legemlékezetesebb nászút az volna, ha hitvesét elvinné a világ tetejére Marco Polóra vadászni. Az õszintétlenség korában megkapó ez a fölvállalt önzés, a „fordított ajándék”. (S persze azt is különösen értékeltem hogy a szóban forgó hölgy sima letökfejezés helyett finoman csak annyit mondott, hogy neki más elképzelése vannak az ideális nászútról, de férjuram természetesen mehet.) Nos Ugray barátunk, aki tavaly volt 60 éves, ismét fordított ajándékot alkalmazott: születésnapjára egy remekmûvel lepett meg bennünket. Kosokra vadászva a Selyem-út mentén – szól a cím, s az olvasó nyomban bólint: megvan a (selyem)fonal, amely majd végigvezet bennünket a könyvön, amely egybefogja az élményeket. Ugray szeret könyveinek címlapján szerepelni nagyszarvú vadbirkákkal. Elsõ kötetén egy hosszú Dall-kos fölött merengõ arcot vág, a másodikon Marco Polóját markolva törõdöttnek tûnik, most egy argali fölött diadalmas. Jól látszik a sziklás, kietlen táj, amely az áhított vadat rejti, szinte süt az égbolt kékje, mely szerzõnknek oly gyakran megmelengeti szívét, s kezében ott a 300-as egylövetû, mely legfontosabb eszköze. A könyv az Ázsiában föllelhetõ vadbirkák és -kecskék bemutatásával kezdõdik. Képmutatás volna tõlem dicsérni az ötletet, mert én tanácsoltam Ugraynak ezt a fejezetet. Állatrendszertani szempontból megítélni nem tudom (gyanítom más vadászok sem sokan…), de olyan ember írta, aki nemcsak alaposan beleásta magát az angol nyelvû szakirodalomba, de a leírt állatfajok közül nem eggyel személyesen is találkozott. Dénes Istvánnak jó ötlete volt, hogy Matyikó Tiborral megrajzoltatta a bakok-kosok portréját, mert így az olvasó jobban el tudja képzelni õket. Mindenesetre ma Magyarországon teljesen egyedi ez a katalógus, s mivel egyre több tehetõs vadásztársunk érdeklõdik a magashegyi vadászat iránt, alapvetõ szakirodalomnak kell tekintenünk. Azt azonban a kosok-kecskék világában járatlan olvasó is látja, mekkora szenvedéllyel kezeli szerzõnk munkája tárgyát. A fajok korrekt leírásán túl anekdotákat mesél, ahol lehet, történeti hátteret ad, más könyveket idéz, személyes élményeket tár elénk, például találkozásait más kosvadászokkal – no és nem titkolja el érzelmeit sem. Például amikor a legnagyobbakra, az argalikra kerül a sor. „A vadászok szíve kihagy egy ütemet, amikor elõször pillantják meg egy nagy altáji kos csigáit.” Élvezetes, közérthetõ, éppen annyit ad, amennyit az olvasó szívesen vesz. A magashegyi vadászat aránytalan szenvedély. Igen hosszú és bonyolult szervezkedéssel indul, hasonlóan hosszú és viszontagságos odautazással folytatódik, a tényleges vadászat pedig a sok-sok sziklamászás kevés lövés séma alapján zajlik. Ugray most minden expedíciónál tévedhetetlenül találja telibe az arányokat. Csak akkor tudósít az elõkészületekrõl, ha tanulságosak, csak annyit várat bennünket a reptéren, amíg valami egyedi történik, s a sikertelen cserkelésekbõl csak az emlékezetes részleteket adja. A legjobb vadászkönyvekben sohasem csak lövöldöznek. Ugray is lefesti az országot, a tájat, néha kényszerûen kitér a politikai helyzetre is, hisz azok a csodálatos vadjuhok sajnos rendre a világ legziláltabb államaiban laknak. No és legfõképp embert ábrázol. Alakjai mindig háromdimenziósak, körbejárhatóak, vannak erényeik és hibáik. A vadászok betegeskednek, gyakran halálosan elfáradnak, sõt olykor hibáznak is, s ezért hitelesnek tûnik végül a találat. Egyik ügyetlenebb kezû amerikai társa 26 lövés után hozta terítékre a kosát. A szerzõ kérdésére, hogy ezek után maradt-e valami a környékén, a barátja így felel: „Azt nem tudom, de azt igen, hogy megtanítottuk a környéket, hogy tiszteletben kell tartani Amerikát!” Legjobban gyarló hõseit szeretem, a vámhivatalnokot, a taxisofõrt, a szakácsot, a kísérõt, akik legtöbbször csak annyira lusták, korruptak, koszosak, haszonlesõk, irigyek, hogy egy szemernyi megbocsátás azért kijár nekik esendõségükért. Különösen, ha vadászemberek, merthogy: „Érdekes, hogy a világ minden részén milyen mélyen benne van az emberek génjeiben a zsákmányszerzés öröme.” Ebben a kötetben mûködik legjobban Ugray finom humora. A humor, amely jellemez, szórakoztat, és felold. „Nyavalygott a derekam, fájt a térdem, szóval újra igazi juhvadászaton voltam.” Tibeti útjáról például csak úgy mellékesen jegyzi meg: „Gyorsan menni vagy dolgozni csak nõket láttam.” Az általa használt speciális juh-töltetet így jellemzi: „A puskapor mennyiségét azért nem írom ide, nehogy valaki megpróbálja… Ez a töltény úgy rúg, mint egy öszvér. Átlagvadásznak nincs is szüksége rá.” S ezzel el is érkeztünk a könyv végén lévõ ballisztikai részhez. Ennek fõ értéke, hogy személyes tapasztalatokon alapul. Meggondolásai, fölvetései, döntései mind-mind a vadászat gyakorlatából erednek, nem divatból vagy fegyverszerelembõl. Kanadában törvényes az otthoni tölténykészítés. Ugray hosszas kísérletezések során érdekes eredményekre jutott, amelyeket talán itthon is hasznosítani lehet. Két kifogásom van csak, s mindkettõ bosszantó. Az elsõ formai: a szövegben sok a betûhiba, ami a helyesírás-ellenõrzõ programok korában elfogadhatatlan. A másik tartalmi: el van kapkodva a könyv vége. Az utolsó, ballisztikai fejezet így zárul: „A Swarovski gyárt olyan távcsövet, amelynek a vége ütközésnél rugalmasan benyomódik. Én is vettem egy ilyet, remélem, hogy legközelebb, amikor majd valahol a magashegyekben homlokon érint, akkor csókot lehel rá, és nem egy véres monoklit hasít majd rajta.” Tetszik a finom poén, de ez a nagyszabású, kitûnõ munka mívesebb, kerekebb, összegzõbb lezárást érdemelt volna. * Ugray helyettünk mássza a komisz hegyeket, az õ szemével látjuk a messzi kelet tájait, ritka vadjait. Nadler kárpáti októberébe magunkat álmodjuk, az õ kezével mi is célozzuk a nagy, öreg, szürke bikát. Harmincfokos dermesztõ januárban késõi ebéd után, a korán érkezõ bíbor alkonyon karszékünkben ölünkbe esik a könyv, s elszundítva távoli vadászatokról álmodunk. Hûvös orr böki meg a könyökünket, unatkozó vizslánk játékra hív. Az ember fölkászálódik, s nagyot sóhajt: „Hátha egyszer mégis…” Márok Tamás