USA
Kutyaélet vár a vadmacskákra Wisconsinban?
Rosszul áll a vadmacskák szénája Wisconsin államban: a lakosság többsége úgy szavazott, hogy kerüljenek le a védett állatok listájáról és ismét lehessen rájuk vadászni. Az amerikai államban becslések szerint 2 millió vadmacska él, és évente legalább 50 millió énekesmadárral végez. Ugyanakkor a legnagyobb wisconsini madárbarát szervezet vezetőnője ellenzi a macskavadászatot, mondván, a kérdés túl összetett, a döntés előtt alaposabban körül kell járni.
A vadmacskák mellett az elkóborló házimacskák szénája is hasonlóan rosszul áll, mivel ezeket is ki lehet majd lőni, ha a lakossági szavazás eredményeként törvény engedi vadászatukat. (Reuters)

Preisz Gyula, V. 14.

ALASZKA
Megint lehet csalétekkel vadászni grizzlyre
Ismét lehet csalétekkel grizzly medvére vadászni Alaszkában. Csaléteknek disznók szalonnáját, zsírját használják. Az újbóli engedélyezés oka: a jávorszarvas-állomány szaporodásának segítése. Közel fél évszázadon át, egészen az idei tavaszig tiltott volt Alaszkában csalétekkel vadászni grizzlye. Mivel azonban ? jórészt a hatalmas medvék hatalmas étvágyának okán ? vészesen fogyatkozik a jávorszarvas-állomány, április elejétől ismét engedélyezett ez az eljárás, bár nem Alaszka egészében, csupán a kanadai határ közelében egy 777 ezer hektáros területen. A kijelölt vidéken becslések szerint 135 grizzly él, a cél 81 kilövése. Kanada északi területén szintén jelentősen megnőtt a grizzlyk száma. (Reuters - Anchorage)

Preisz Gyula, V. 14.

USA
Elszaporodtak a jávorszarvasok
Néhány őshonos állatfaj - akár nagytestű is - kártevővé válhat. Például a Grand Teton Nemzeti Parkban (határos a Yellowstone Nemzeti Parkkal) a téli etetés és a vadászati tilalom miatt nagymértékben megnőtt a jávorszarvasok száma, eléri a 25000-t. Ez a populáció körülbelül a tízszerese annak, amit az adott terület képes eltartani. A jávorszarvascsordák gátolják az utakon a forgalmat, lelegelik az emberek által ültetett virágokat és bokrokat, és kiszorítanak más oshonos fajokat, például a prérikutyát, a hörcsögöt és azokat a kis ragadozókat, amelyeknek ezek az állatok a fő táplálékai.

Grand Teton Nemzet Park

KRUZSLICZ ANITA
Nimród Tudósítói Hálózat, II. 21.

USA
Életem leghosszabb három perce
Ez a történet 1975 novemberében esett meg velem, amikor Galice mellett vadásztam. Vadásztársammal együtt mindketten a Dél-Oregoni Vadászkutya Klub tagjai voltunk, és egész az egész környéket végig szándékoztuk vadászni. A vadászatunk egy esősnek ígérkező nap kora estéjén kezdődött. Kutyáink kipihentek és vadászatra kiéhezettek voltak, így amint elértük a kinézett területet, kiengedtem a kitűnő orrú Sleepert, aki fajtáját tekintve a nálunk igen gyakori mosómedvekopók egyik képviselője volt. Sleeper öreg kutya volt, igazából túl öreg is ahhoz, hogy hosszas üldözésekre lehessen használni, de mindig csalhatatlanul megtalálta a legfrissebb medvecsapást. Nagy felhőszakadás lepett meg mintket, ezért komoly vadászatnak nem lehetett egyelőre nekikezdeni. Mivel én szerettem volna, ha a kutyák a medvevadászat előtt egy kicsit gyakorolják nyomkereső tudományukat, a kedvezőtlen időjárás ellenére is kiengedtem egy fiatalabb kutyát, Joe-t. Az eső később alábbhagyott, úgyhogy Ted és én elindultunk, mert a javuló időjárási viszonyok mellett már láttunk esélyt friss csapa felfedezésére. Húszpercnyi séta után Joe szagot fogott és elindult rajta. Hamarosan követte őt Sleeper is, úgyhogy kiengedtem a többi kutyát. Izgatott és hangos viselkedésük azt jelezte, hogy a nyom, amelyen elindultak, nagyon friss, szinte a sarkában vannak már az űzött vadnak. Olyan nagy sebességgel haladtak, hogy mi csak terepjáróval tudtuk követni őket.

Pár perccel később áthaladtunk egy hídon a kocsival, és láttuk hogy a kutyák felszaladnak egy meredek hegyoldalon. Szinte azonnal hallani lehetett, hogy megállnak, és felhetően egy fa alatt izgatottan csaholnak. Félreálltunk a terepjáróval és nekikészültünk, hogy a meredek hegyoldalt gyalogosan másszuk meg, megnézni, miféle vadat kergettek fel a fára. Készülődés közben figyeltem a kutyáim hangját. Jól ismertem őket, ilyen hangos és izgatott csaholás soha nem mosómedvét jelez...!!! Rövid gondolkodás után visszafordultam a golyós puskámért és a pisztolyomért. Ez idő alatt Ted egyik fiatal kutyája elindult egy másik nyomon. Ezt látva Ted úgy döntött, hogy visszahozza amíg én megnézem, mit ugatnak a kutyáim. Ekkor elváltak útjaink.

A meredélyen a vártnál könnyebben feljutottam, így hamarosan megláthattam a fát, amely alatt a kutyáim izgatottan, fel-felugrálva csaholtak. Odaérve láttam, hogy egy derékban kettétört óriási fenyőfán egy különösen nagy feketemedve ül. A medve is meglátott engem, és elkezdett lefelé mászni. Gyorsan megpróbáltam fejbelőni, de a lövés csak a halántékát súrolta. A medve ekkor tőlem mintegy hat méternyire leugrott, és kellemetlen közelségben ért földet. Nekem háttal állva óriásit csapott a fa törzsére, ezzel leszakítva egy nagy kéregdarabot, ami messzire repült. Célzás nélkül lőttem rá újra, mire látható sebesülés jele nélkül felém fordult. Kétségbeesetten próbáltam ismételni, de a závár elakadt. Jobb híján eldobtam a használhatatlan fegyvert és rohantam lefelé a hegyen, nyomomban a feldühödött medvével.

Szerencsémre amikor a medve utánam vetette magát, a kutyáim megtámadták és átmenetileg le is foglalták. Ezalatt egy kis előnyre tudtam szert tenni, de mivel a medve engem akart, így újra utánam eredt, pedig a kutyák rendesen tépázták.

Egy nagy halom szétszórt farönk zárta el előttem a továbbmenekülés útját, amit jobbnak látszott nem megkerülni, így elkezdtem átmászni rajta. Azonban az egyik korhadt rönk kettétört, a farakás összeroskadt alattam, és a bokám beszorult két fatörzs közé. Éreztem, hogy csapdába estem, a lábamat mozdítani sem tudtam. Visszafordulva láttam, hogy a medve még mindig jön utánam, közben harcolva a kutyákkal. Segítségért kiabáltam Tednek. Amint kiabálni kezdtem, a medve rohanni kezdett felém, én meg vergődésemben mélyebbre csúsztam az összeomlott farakás rönkjei közé. Ez volt a szerencsém. A medve mancsával többször is felém sújtott, de a rönkök között nem tudott elérni, így ismét a kutyák felé fordította haragját. A feldühödött medve nem tett le róla, hogy kirángasson engem szűk búvóhelyemről, és újra és újra a farakást kezdte csépelni. Hallottam, amint bátor kutyáim támadásba lendülnek, mialatt a medve egyik mancsával már elért engem. Karmai beleakadtak a kabátomba, közelebb rántottak hozzá, a ruházatom a bőrömig felhasadt. Rémületemben felsikoltottam, de a rönkök fogva tartottak.

A kutyák segélykiáltásomra az eddiginél is nagyobb vehemenciával támadták a medvét, így az elengedett és feléjük fordult. Visszazuhantam a rönkök mélyére, és valamilyen csodás véletlen folytán közben a bokám kiszabadult. Eközben ráestem az oldalamra, és megéreztem a pisztolyt, amelyről teljesen megfeledkeztem. Gyorsan előrántottam és a rönkök közül kiemelkedve célzás nélkül tüzelve a teljes tárat beleeresztettem a medvébe, amely végre elpusztult.

Néhány perc múlva Ted érkezett meg futva a csalitosból, tüskéktől, bokroktól összevérzett arccal és karokkal. Kivette a kezemből a pisztolyt, amelynek még mindig húztam a ravaszát. Később Ted elmondta, hogy sokkos állapotban, falfehéren talált rám.

Utólag visszagondolva, nagyon szerencsés voltam. A medvém közel 150 kg-ot nyomott, és nemcsak a rendkívüli trófeája maradt meg emlékül erről a vadászatról, nemcsak néhány karmolásnyom is a vállamon, hanem életem leghosszabb három percének kitörölhetetlen emléke…

Kutyáimra egyébként jellemző, hogy rövid lábadozás és pihenés után a régi lendülettel vetették bele magukat az újabb medvevadászatba.

Allen McCollum
2004. szeptember 28.

USA
Összeakadt bikák
Egy vendégvadászom, aki öszvérszarvast akart lőni, a lesen ült, amikor csattogó agancsok és a verődő bokrok zaját hallotta. A hangok vérmes küzdelemre utaltak, így végül nem bírt a kíváncsiságával, lemászott a lesről és elindult a verekedő szarvasok felé. A két bika éppen egy tisztáson küzdött egymással, fizikailag már összeakadva, de még lendületesen.

Sikerült egészen közel lopakodnia hozzájuk, és látta hogy a két óriási bika élet-halál harcot vív. Szenvedélyesen, a külvilágról megfeledkezve küzdöttek a területért és a fajfenntartás jogáért, ahogyan teszi azt az idők kezdete óta minden szarvasbika, amikor eljön a bőgés ideje. A vendég megcélozta, majd meglőtte az egyik bikát. Az rögtön holtan esett össze, ám a vendég nagy csodálkozására nem maradt a helyén. Úgy összeakadt ellenfelével, hogy az nem tudott tőle szabadulni és menekülés közben hátrálva bevonszolta magával a sűrűbe.

Az összeakadt bikák fejtrófeája

Bármelyik vadászt felzaklatná a látvány, hogy nehezen megszerzett trófeáját az orra elől rángatják el. Az én vendégem is bosszúsan ment vissza a táborba az unokatestvéréért, hogy segítsen neki megkeresni a bikát. Sajnos, a rokon nem volt ott, így hagyott neki egy üzenetet, majd visszatért a rálövés helyére. Addigra az élő bika eléggé kipihente magát ahhoz, hogy elbírja még egy darabig a másik bika súlyát, és valahányszor a vadász megközelítette, mindig tovább menekült. Az már messziről látott, hogy reménytelenül össze vannak akadva, semmi esély nem volt rá, hogy esetleg a rángatástól kiszabaduljanak az agancsok. Vadászunk – jobb híján – üldözőbe vette a balsorsú győztest, aki szökött a trófeás bikájával. Végül a bika adta fel hamarabb: kimerülten elfeküdt a cserjék között az agancsába akadt ellenfelével.

A vendégvadász ismét visszament a táborba, írt egy üzenetet az unokatestvérének, majd újra visszasietett oda, ahol hagyta a bikákat. Ezalatt a bika megint pihenhetett egy kicsit, és mire a vadász visszatért, újult erővel kezdte vonszolni döglött ellenfelét. Folyamatosan hátrált be a fák közé, teljes erejéből húzva a saját súlyával megegyező holtsúlyt. A vadász ment utána, teljesen tanácstalanul.

Egész sokáig is eltarthatott volna ez a huzavona, ha közben nem érkezik meg a várva várt unokatestvér, aki elolvasta a táborban hagyott üzenetet. ő meglőtte a másik bikát, és ezzel véget vetett a hosszas üldözésnek. Együttes erővel is egy órába telt, mire szétválasztották az összeakadt agancsokat.
– Miért nem lőtted le egyszerűen a másik bikát is? – kérdezte a vadásztól a segítségére érkezett unokatestvér.
– Mert csak egy engedélyem volt – felelte a vendég.

Dale Halbrook
Arkansas WMA
2004. szeptember 22.

USA
Öszvérszarvas-vadászat, avagy Kié az oroszlánrész?
Hatan utaztunk Északkelet-Kaliforniába öszvérszarvas-vadászatra, közülünk hárman, akik már csütörtökön megérkeztek, tábort vertek a vadonban. Pénteken, egy nappal a vadászidény kezdete előtt körbecserkésztük a területet, a könnyebb tájékozódás végett GPS-t is használtunk..Már az első utamon, mintegy félmérföldnyire a tábortól felfedeztem hat öszvérszarvast. Egyáltalán nem zavartatták magukat. Öt bikából és egy tehénből állt a csapat, a tehén szemmel láthatóan nagyon élvezte, hogy ennyi bika figyelmének a középpontjában lehet. A legerősebb bika agancsával csapkodni kezdett egy fiatal nyírfákból álló csoportot, saját területén belül elemében érezte magát. Egy kisebb villás megkörnyékezte a tehenet, ám a nagy bika visszafordult megvédeni a jogait. Sajnos a fényképezőgépem nem volt elég jó, így a felvételeken porszemnyi szarvasok látszódnak csupán. A jelenet nagyjából harminc percig tartott, majd a szarvasok bevonultak a sűrűbe.

Szombaton a társaság egyik fele egyetlen árva szarvast sem látott, de nekem valamivel több szerencsém volt. Délután felriasztottam egy pihenő bikát, amelyik nem tűnt túl egészségesnek. Vékony villás agancsa volt, deformált kis ágvégeit száradó barka borította. Rám meredt és némi időbe telt mire felfogta, hogy veszélyt jelenthetek a számára. Ekkor egy ugrással eltűnt a szemem elől, de később egyik vadásztársunk elejtette. David barátom délután ment ki két társával, és nyakon is lőtt egy szép, 20 inch terpesztésű erős villás bikát. Számára ezzel végetért a vadászat.

Vasárnap Rich egy távolabbi lejtőre ment ki, amelyet tisztességes nevén „molyhos hólyagvessző”-ként ismert cserje borított. Mi csak „szarvascsemegéző”-nek nevezzük az ilyen helyeket, mert az öszvérszarvasok, ha bemennek, nem egykönnyen jönnek ki, egész nap elnassolgatnak a cserje ízletes leveleiből. Rich nem is csalódott, egy erős hatos bikát ejtett el 140 yard távolságról, és ezzel már ő is boldog trófeatulajdonos lett.

Kicsivel később én is csendesen fellopakodtam a „szarvascsemegéző”-re és lesbe ültem. Körbetávcsövezve mintegy 140 yardnyira észrevettem egy szarvas hátát. Kúsztam-másztam, tekeregtem, hogy megpillanthassam a fejét is, ami végül sikerült. Egy közepes villás bika volt, de nekem megfelelő. A fák között csak egy részét láttam a bika oldalának, oda célozva adtam le egy lövést 243-as Sakommal. A bika összerándult és jobbra elugrott.

Megjelöltem azt a helyet GPS-szel, ahonnan leadtam a lövést és elindultam megkeresni a bikát a fák között. A rálövés helyére érve sok váltót találtam, de egyik sem úgy nézett ki, mintha nemrégiben egy sebzett bika rohant volna rajta végig. Megvizsgáltam a környező fák törzseit, nem volt rajtuk golyónyom, ebből arra következtettem, hogy el kellett találjam a szarvast. Sötétedni kezdett, én pedig növekvő sugarú körökben kutatva próbáltam a zsákmányom nyomára akadni. Végül megjelöltem azt a helyet is, ahol emlékeim szerint a szarvas állt, és elindultam haza.

Másnap reggel folytattam a keresést, először visszamentem az általam megjelölt helyekhez. Újra végigjártam az utat a lövés helyétől a feltételezett találat helyéig, majd felálltam egy kisebb buckára, amit előző este nem vettem észre. Észrevettem a földön az elugrás helyét, és jóval lejjebb a domboldalon azt, ahová érkezett. Vérfolt jelezte egy kidőlt fatörzsön, hogy először oda zuhant a bika, majd követve a vérnyomokat megtaláltam a tetemet... illetve csak megtaláltam volna. Azonban nem volt ott, ahol lennie kellett volna.

Szarvas helyett nyomokat találtam, olyat, mintha valaki elvonszolta volna. Követtem a vonszolás útját, és mintegy ötvenlábnyira egy csoport facsemete között, gallyakkal és földdel letakarva megtaláltam a bikámat. Valóban szép villás bika volt, de egy puma előbb találta meg mint én, és biztonságba is helyezte... Megjelöltem ezt a helyet is a GPS-szel és visszaindultam. Ezalatt egyszer-kétszer mintha motoszkálást hallottam volna a lejtő teteje felől.

Úgy gondoltam, nem árt némi erősítést vinni magammal, mielőtt nekiállok visszakövetelni a pumától a szarvasomat - vagy legalább a fejét és ízletes combjait. Öt vadásztársammal tértem vissza a helyszínre, ami nem csupán a puma miatt volt szükséges, hanem azért is, hogy igazolják majd a hatóságok előtt, hogy nem én akartam ilyen fondorlatos módon elsikkasztani a húst... A GPS segítségével könnyedén megtaláltuk a helyet. A hegyi oroszlán még nem tért vissza, úgyhogy lefotóztuk a gallyak közé rejtett szarvast és a puma nyomait körülötte.

Mikor előbányásztuk a szarvast, láttam, hogy a ragadozó rendes pusztítást vitt végbe. Megette a teljes bal vállat és a bal sonka nagy részét, a belsőségeket és a többi részt is összemarcangolta. A golyó a viszonylag épségben maradt jobb vállnál csapódott be a bika testébe, néhány inch-csel hátrébb, mint ahová céloztam.

A húsából csak a jobb sonkát tudtam megmenteni, de szerencsére a fej teljesen épen maradt, így azzal és egy fél sonkával térhettem vissza a táborba. Az „oroszlánrészt” meghagytam a hegyi oroszlánnak, bár biztosan nem lehetett túl boldog, amikor zsákmányához visszatérve észrevette, hogy megbolygattuk.

Varmint Al's Hunting Stories
2004. szeptember 20.