1900. december 9-én született SCHELL JÓZSEF festõ és grafikus, a vadászattal kapcsolatos témavilág egyik legavatottabb tolmácsolója hazai képzõmûvészetünkben. Fiatalon nem folytatott mûvészi tanulmányokat, rajzkörökbe nem járt; a Tolna megyei homokvidék volt legjobb mestere. A szülõi birtokon, a Tengelichez tartozó Katalinpusztán nõtt föl szoros kapcsolatban a természettel, a gazdag növény- és vadvilággal. Környezete igen korán felfigyelt a gyermek kiváló rajzkészségére és megfigyelõ képességére.

Felvidékrõl származó édesapja 1898-ban vette feleségül gróf Sigray Klárát. A Tolna megyei birtokot, mely az itt élt Augusz családtól származó örökég közelében terült el, szintén ekkor vásárolta. Az 1730-ban Gindli Balázs által építtetett kastély és a 700 holdas földbirtok gyakran cserélt tulajdonost, de igazi gazdára ekkor talált. A barokk stílusú épület emeletes északi szárnnyal, majd pár év múlva könyvtárral és kápolnával egészült ki. Itt, a századfordulóra virágzásnak indult új otthonban látta meg a napvilágot József Antal. Ahogy két évvel idõsebb nõvére, Mária Lujza (Mysa) visszaemlékezéseiben írja, egy „tündérvilág” volt gyermekkoruk színhelye.

Neveltetésük kiegyensúlyozott, békés körülmények között folyt. A tanulás atyai felügyelettel, gondos alapossággal zajlott. Az idegennyelvek elsajátítása után következtek a reáltárgyak és egyéb haznos ismeretek. Józsi magántanára évekig Hetényi Alajos piarista atya volt. Az idõszerû osztályvizsgákat mindig szívesen teljesítette Szekszárdon, miközben titkon erõsen vágyódott az ottani iskola, a Garai Gimnázium közösségi élete után.

A nyarakat gyakran az olaszországi rokonoknál töltötte, míg a szünidõ más részei Abbáziában vagy az osztrák tavaknál teltek. Apja Széchenyi Viktorhoz fûzõdõ barátságának köszönhetõ, hogy 1908-ban egy közös adriai nyaralás alkalmával kezdetét vette Mysa és Sári, valamint Józsi és Zsiga életre szóló szoros kapcsolata.

Az otthoni vadászatoknak, néhány éves korától kezdve, egyre aktívabb résztvevõje lehetett. Az e téren is megnyilvánuló kedves, de következetes apai szigornak és a szerencsés adottságoknak köszönhetõen már egész fiatalon jó puskássá válhatott. A saját és szomszéd birtokokon rendezett kisebb nagyobb körvadászatok, gyerekkori emlékei és élményei indíthatták el a vadászsport útján. Az apróvad iránti különös szeretete a fácán, a fogoly, a nyúl ábrázolásában már ekkor érezhetõ. Alkotói módszere, amely a pontos megfigyelést és az emlékezet utáni rajzolást jelenti szintén ebben az idõben alakul ki, melyen késõbb sem változtat. Vadászat vagy erdõjárás közben állandóan figyelte a tájat, benne az állatokat, a fényeket, igyekezett rögzíteni minden apró részletet, végül emlékezete után otthon látott csak munkához. Körvadászaton nem egyszer elõfordult, hogy az igen jó puskás hírében álló József Antal fegyvere néma maradt egy-egy csodálatosan repülõ fácánkakas láttán…

A nagyvadra vonatkozó ismereteit nagybátyjának, Sigray Antalnak köszönhette. Rövid leírást kapott tõle, melyben a szarvasbika elejtésének pontokba sûrített alapszabályai olvashatók, szigorú etikai követelmények kíséretében. Elsõ bikáját 1916 szeptember 12-én ejtette el Gemencen. E szép tizennégyes agancsot a család ma is õrzi. Szeretett huszas bikáját 1931 szeptember 15-én lõtte Iváncon. Ennek emlékét megörökítõ képein a hírvivõ mátyásmadár motívuma is gyakran megjelenik.

A legerõsebb agancsú (7.4 kg) bikája 1933 szeptember 16-án került terítékre, és a huszassal együtt bronzérmet nyert. Vadásznaplójában az elsõ bejegyzés dátuma 1912 (15 nyúl, 2 fácán) az utolsóé 1970. III. 30. (2 szalonka). Mint szarvasvadász harminchárom trófeát gyûjtött, ebbõl harmincat Sigray Antal Vas megyei birtokán ejtett el.

Az elsõ világháborúban egy évet szolgált mint önkéntes. Ezután hamarosan a Magyaróvári Mezõgazdasági Akadémia diákja lett. Eredeti vágya, hogy a Képzõmûvészeti Fõiskolára kerüljön, nem teljesült. Gyõzött a szülõi akarat és a birtok iránti tisztelet. Ha nem így lett volna, mûvészi pályája biztosan másképp alakul, ránkmaradt képei másról „mesélnének”, más lenne az ecsetvonás, másképp karcolta volna a papírt a toll… Szép éveket töltött Magyaróváron, ahol életre szóló barátságokat kötött, elsõsorban Márffy Elemérrel és Révay Jánossal. Sok idõt fordított sportolásra, teniszjátéka magas szintet ért el, rendszeresen evezett és ökölvívó tréningekre járt.

A családi birtok irányításának átvételével párhuzamosan tetõtéri mûtermében szinte nap mint nap alkotott. Petróleumlámpa fényénél készítette aprólékos tusrajzait, sokszor éjszakába nyúlóan. Ebben az idõben lépett a nyilvánosság elé. 1929-tõl rendszeresen jelentek meg képei trófeakiállításokon. Rajzait levelezõlap formájában is kiadták. 1931-ben „Megint õsz lesz…” címmel három vadásztörténetben állított emléket a számára legkedvesebb apróvadaknak. A tollrajzaival gazdagon illusztrált, különkiadást is megért füzet meséi sokszor túlmutatnak egy-egy szereplõjük közvetlen életterén. Betekintést engednek egy ma már elképzelhetetlen környezetben élt, egyre kevésbé ismert embertípus gondolkodásmódjába. Ezekben az években rövid ideig Szõnyi István tanítványa volt.

Édesapja halála és a gazdasági válság okozta gondjaiban a kiegyensúlyozó szerep a festésnek, a rajzolásnak jutott. Társaságbeli népszerûsége, jóbaráti kapcsolatai átsegítették a nehézségeken. Ennek köszönhetõen 1936 november 27. és december 3. között Skóciában vadászhatott.

Nõvére 1923-ban férjhez ment gróf Haller Istvánhoz, aki magával vitte Erdélybe, a kerelõszentpáli Haller kastélyba. Gyermekeik, Ilona, aki a fõvárosban és Géza, aki Tatán diákoskodott a mindenszenteki és a húsvéti szüneteket rendszeresen Katalinban töltötték.

József Antal 1938 augusztusában feleségül vette gróf Woracziczky Johannát. Esküvõjüket a menyasszony otthonában, az Almásy nagyszülõk gyulai kastélyában tartották. A három esketõ fõpap egyike Apor Vilmos, akkori gyulai apátplébános volt. Az ifjú feleség Katalinba kerülésével új fejezet indult József Antal életében. Ösztönzõleg hatott rá, hogy feleségének is kiváló rajztehetsége volt (Aba Novák iskolájában tanult), de a kastély átrendezése és a családtervezés izgalmai is kedvezõen befolyásolták mûvészi munkáját. A kastély õsi mûtárgyai közt egyre nagyobb számban jelentek meg a házigazda friss akvarelljei, remek tollrajzai. Ebben az ifjú feleség biztatása nagy szerepet játszott. Legjobb alkotásainak, melyek ekkor születtek, nagy része odalett, amikor otthonukat elhagyni kényszerültek.

1939-ben megszületett József Antal elsõ leánya, Antónia, 1941-ben Gabriella, majd 1943-ban Johanna. Mindhármukat Apor Vilmos keresztelte, a két kisebbet a katalini kápolnában. A lányok itt, Katalinpusztán jártak elemibe, abba az iskolába, amelyet még nagyapjuk létesített a század elején a pusztai gyerekek taníttatására. A késõbbiekben édesapjuk egy új, korszerû épületet állíttatott a régi helyébe. Az oktatást Bolla M. Józsefné, kiváló pedagógusra bízta.

A háború éveiben tartalékos tisztként megjárta az ukrán frontot, ahol életre szóló barátságot kötött Bánovszky Miklós, szentendrei festõvel. A romló életkörülmények közepette nagy segítségére volt unokaöccse, Haller Géza, aki a háborús események és a romániai helyzet miatt visszakerült nagyszülei házába. Közben régi barátja, Wass Endre, az elüldözött erdélyi gróf is itt talált menedékre és egyben feladatra, hogy késleltesse a közös katalini hajó süllyedését. Ezekben a nehéz idõkben válik igazán érezhetõvé a pusztai embereknek a család iránt tanúsított jóindulata, melyet még József Antal édesapja nyert el a múlt század végén. Emberszeretõ, barátságos lénye, segítõkészsége fiában továbbélt, ennek köszönhetõ, hogy a nehéz idõkben oly sokan kiálltak mellette.

1944-ben politikus nagybátyját, gróf Sigray Antalt, a felsõház tagját a németek Mauthausenbe hurcolták, mert a zsidó törvényekre NEM-mel szavazott és a háborúból való kilépést szorgalmazta. 1945-ben egy orosz tiszt halálosan megsebesítette a nõk védelmére kelõ, báró Apor Vilmos püspököt… és hosszan lehetne még folytatni a családot érintõ szomorú események sorát.

Ebben az idõszakban és a késõbbi romló körülmények közepette aktív mûvészi tevékenységre aligha maradhatott kedve, mégis 1947-ben a Nimród egyik számában az „Izgalmas vendégjárás” címû, tollrajzokkal illusztrált vadásztörténetében egy januári „vadlibázás” élményét írta le. Ám a sorok mögül ekkor már a lemondás, az „utolsó” hangulata érzõdött.
Egy évvel a szülõi ház kényszerû elhagyása elõtt, 1949 januárjában megszületett negyedik gyermeke, fia, a családban a harmadik József…
A határidõ 1950 május 1. volt, a kastélyt teljesen üresen kellett átadni a Gyapottermeltetési N. V. Kirendeltségének céljaira. A bútorokból, képekbõl, mûtárgyakból, a harminchárom szoba berendezésébõl az egy-két szobás kényszerlakhely a jövõben nem sokat tudott befogadni. A „fölöslegessé” vált értékektõl árverés útján kellett megszabadulni, illetve olyan megbízható embereket kellett keresni, akik a fontosabb dolgokat hajlandók voltak befogadni megõrzésre. A könyvtárat, ami Apponyi Sándor gróf gyûjteménye után a második legnagyobb volt a megyében, a család örökletétként Szekszárdnak ajánlotta föl. Az elszállítás után derült csak ki, hogy „nincs hely” a könyvek fogadására, s ezért kérik a „visszaszállításukat”. Ettõl kezdve a gyûjtemény sorsa ismeretlen. A családi levéltár a megyei könyvtárba került.

A megmaradt ingóságokkal felpakolva a nyolctagú család (a nagymamákkal együtt) elindult a szomszéd faluba, Kajdacsra, az új élet új színterére.

Apámról a továbbiakban már személyes tapasztalataim alapján folytatom a visszaemlékezést:

A faluban, ahova költöztünk, mindenki tudta, kik vagyunk, honnan jöttünk. Az ott lakók többségén éreztük a szolidaritást és az õszinte segíteniakarást, hiszen közülük is sokan kerültek az üldözöttek oldalára. Negatív emberi hozzáállást csak a hatóság és a falu vezetõinek részérõl tapasztaltunk. Ez a házkutatásokon kívül abban nyílvánult meg, hogy egy lakhelyen nem tartózkodhattunk sokáig, évente vagy gyakrabban költözködtünk a falun belül. 1955-ben kerültünk ahhoz a házigazdához, akinél aztán a végsõ idõpontig kitarthattunk. Itt három szobánk (közülük az egyik fapadlós) és villanyvilágításunk is volt. Lily nagymama a ház végében lévõ negyedik szobában lakhatott. Ez már igazi otthon volt!

Apánk a fõvárosban kereste a folytatás lehetõségét. Mûszakirajz-tanfolyamot végzett és sikerült elhelyezkednie elõször az EKA, majd az albertfalvai Zománchuzal Gyárban. „Osztályidegen” származása és múltja miatt azonban hamarosan csak segédmunkásként folytathatta. Szerepe a gyárban néha mégis felértékelõdött: külföldi vendégek érkezésekor pufajkáját zakóra cseréltetve tolmácsolni hívták a mûhely sötét sarkából. Budapesti lakos nem lehetett, albérletek közt hánykolódott vagy régi ismerõsöknél ingázott. A hétvégeken hazautazott családjához, ilyenkor „feltöltõdött”. Gyermekeivel a környék szép tolnai tájait kereste, s a sok játék mellett néha elõkerült rajzfüzete is. Velünk igyekezett mindig németül beszélni, hogy legalább egy nyugati nyelvet megtanuljunk, ehhez azonban a hétvégék nem bizonyultak elegendõnek, és kísérlete a mi részünkrõl is ellenállásba ütközött. Fennmaradtak viszont igen kedves rajzfüzetek, melyekhez német kísérõszöveget szerkesztett verses formában, a tanulás megkönnyítésére. Ezekkel bíbelõdhetett az albérletben töltött magányos estéin, hogy rajzaival és gondolataival felkeresse családtagjait, született optimizmusával kigondolva nekik egy jobb jövõt.

A hajdani vadásztársak, régi jó barátok szétszóródtak, de a külföldre jutottakkal apánk rendszeresen levelezett. A kitelepítési idõszak lejártakor az itthonmaradottakkal is helyreállt a személyes kapcsolat. Sorsát nagyban megnehezítette, hogy lányai középiskolás korba jutva a fõvárosba kerültek, még jobban elõsegítve ezzel a családi felaprózódást. Mivel kollégiumi helyet nem kaptak, albérletbõl jártak be az apácák gimnáziumába. Mindannyiunk számára nehéz idõszak, nélkülözésekkel teli, kemény évek voltak.

És jött 1956. A forradalom lelkesítõ hatása apánkat megfontolt óvatosságra kényszerítette. Családját december elején Pestre hozta, mert rokoni felajánlásra megnyílt elõttünk az Amerikába vezetõ út. A végsõ döntés mégis az itthonmaradás mellett szólt, nem engedett a magyar táj és az a bizonyos két verssor…

Ezek után a karácsonyi ünnepek megkönnyebbült vidámságban teltek Györffy Gyögy történésznél, meghitt családi körben. Egymást rajzoltuk, korcsolyázni és szánkázni jártunk. Közben esténként még elgördült egy-egy szovjet tank a Múzeum körúton.

A késõbbiekben apánk felvette a kapcsolatot régi barátaival, így a Studinka fívérekkel is, akik akkorra már aktív résztvevõi voltak a hivatalosan támogatott vadászéletnek. Barátai bíztatására elhatározta, hogy hatvanadik életévéhez közeledve a mûvészi pálya lesz kenyérkeresõ szakmája, ebbõl fognak megélni. Ettõl kezdve, ha nem a budai erdõket járta, folyamatosan rajzolt és festett. Két célt tûzött ki maga elé: egyesíteni a családot és felvételt nyerni a Képzõmûvészeti Alapba. Egymás után küldte zsûriztetni képeit, s mikor az olajtechnikát is elsajátította, végre megnyílt elõtte az út, fölvette tagjai sorába az Alap. Ezután már hivatalosan elismert mûvészként dolgozhatott. A lakásvásárlás körüli akadályok is megszûntek, így 1959 májusában egyesíteni tudta családját.

A tágas Andrássy úti lakásban az egyik szobát kinevezte „mûteremnek”. A legfelsõ emelet szép kilátása és a természetes fényviszonyok jó feltételeket biztosítottak munkájához. Széchenyi Zsigmond a közeli Jókai utcában lakott, így bármikor találkozhatott a két barát. Megindult a Nyugatról hazalátogató vadásztársak sora is. Hirtelen nagyon sok munkája támadt, hajnalban kelt, együtt a nappal, utána délig abba sem hagyta a festést, rajzolást. A délután a telefonok és látogatások ideje volt, az este a kiterjedt levelezésé. Húsz perc alvással mindig képes volt felfrissíteni idegrendszerét. Jó volt újra aktívnak, munkaképesnek látni. Nagy lelkesedéssel és beleéléssel készítette az „Ahogy elkezdõdött…” és az „Ünnepnapok” illusztrációit. Saját életének egy darabját élte újra Széchenyi remekül megírt történeteinek rajzzal kísért társszerzõi szerepkörében. 1961-ben több falfestményt is készített Rinyatamásiban és Lábodon, ahol a vadászkastélyok falai ma is õrzik a keze nyomát. Miközben itt dolgozott, Studinka László jóvoltából puskához is hozzájutott.

Ezekben az években hihetetlen sokat alkotott. Olajképei, melyek a legkeresettebbnek voltak mondhatók, jelentették számára az igazi kihívást. Ezek sokkal nagyobb erõfeszítést kívántak tõle, mint a fiatal korától alkalmazott technikák. Az üzleti meggondolások mindig alulmaradtak közismert szerénységével szemben. Külföldi vevõi rendszerint többet vásároltak az általa elgondoltnál, ezért árait még alacsonyabbra vitte. A sikerélmény nem hiányzott, képeit keresték, de ennek következménye volt az is, hogy a „munka” sohasem hagyta pihenni, egyre nagyobb teljesítményekre sarkallta magát, ami idõnként jókedélyére is árnyékot vetett. A nõvérével folytatott levelezésébõl kiderül, hányszor illette magát öniróniával és, hogy mennyire tartott a feje fölött összecsapni készülõ hullámok fenyegetésétõl. Hogy mégis képes volt félelmein felülkerekedni, azt a fejében õrzött kifogyhatatlan emlékanyagnak és a családjával töltött meghitt perceknek köszönhette. Sokszor mindannyiunk számára úgy tûnt, hogy a közös vacsorák hangulata olyan nagyszerû, más ezt talán el sem tudja képzelni…

1964-ben unokatestvére, Sigray Margit meghívására Montanába utazott. Az ottani, egyedülállóan csodálatos tájak, melyek nagy hatással voltak rá, igazi forrást mégsem jelentettek a számára. Az ott festett képek emlékezetébe vésett „túlfedései” Montana szikláit a Kárpátokéhoz szelidítették.

1967-ben öt képpel vett részt a Tryon Galery kiállításán. A katalógusban szerepel a dámlapátosokról festett akvarellje. 1968-tól sorra jelennek meg alkotásai a dr. Karczag Iván szerkesztette Nimródban.

Csáky Maronyák Józsefhez és Boldizsár Istvánhoz fûzõdõ barátsága mûvészetére is nagy hatással volt. A madárvilág alapos ismerõjeként hetente találkozott Vertse Albert és Pátkay Imre ornitológusokkal. Rendszeres kapcsolatot ápolt Szederjei Ákossal, ahogy tette azt fiatalon Nádler Herberttel. Sokszor hangsúlyozta, hogy a sportban nem döntõ a felszerelés rangos eredete. A legdrágább fegyver, a legkorszerûbb teniszütõ sem biztosítja a jó szereplést, tapasztalatok és gyakorlás nélkül senkibõl sem válhat vérbeli vadász vagy jó sportember.

Nagy bizakodással és várakozással tekintett az 1971-es Budapesten rendezendõ Vadászati Világkiállítás elé. E ritka eseményen sok – a vadászkultúra hagyományainak megõrzését biztosító – feladat várta volna.
1970 õszén szarvasbõgésre kapott meghívást, fiatalságának boldog színterére, az ivánci erdõbe. Innen már betegen tért haza. Sok terve megvalósulatlan maradt korai halála miatt.

Mûvészeti hagyatékának legjava a Gyöngyösi Mátra Múzeumba került dr. Nagy Gyulának, az egykori fõigazgatónak köszönhetõen, aki igéretet tett arra, hogy az anyag az állandó kiállítás részeként kap majd helyet. Erre azonban az igazgató idõ elõtti halála miatt nem kerülhetett sor. Apánknak a múzeum tulajdonában lévõ több mint félszáz alkotásából jelenleg csupán három képével találkozhatnak az érdeklõdõk. Születésének századik évfordulóján a családi tulajdonban maradt legjobb alkotásainak közreadásával idézzük fel mûvészi pályáját.

* * *

Sírja a Farkasréti Temetõben található, közel Fekete Istvánéhoz. A fõút szélén, kissé magasabban nyugszik Széchenyi Zsigmond. Bármelyik sírról indul el a tekintet, látható a két másik…

Néhány idézet Haller Ilonának, Schell József unokahúgának, visszaemlékezéseibõl:

… 1934-ig, 10 éves koromig Erdélyben tanultam. Ezután Budapestre kerültem, és ott folytattam tanulmányaimat. Halottak napján és Húsvét táján nem volt érdemes a rövid vakációra hazautazni, ezért KATALIN-ban Nagyanyáméknál töltöttem ezeket a napokat. Leginkább az elsõ három évre emlékszem vissza nagy szeretettel. Ilyenkor csak négyen voltunk, Nagyanyám, Keresztapám, öcsém és én. Nagyanyám, szegény, fõleg a temetõben idõzött, mert Nagyapám 1930-ban, 60 éves korában elhunyt. A sírját gyönyörûen gondozták. Öcsém a gazdaságban, legszívesebben azonban a lovaknál segédkezett. Keresztapám és én ezért sokat voltunk együtt. A mûtermébe is beengedett, ahol csendesen meghúzódva, élvezettel figyeltem ahogy rajzolt vagy festett…

… délután az volt a közös szórakozásunk, hogy szürkület elõtt kimentünk a Kettõs-erdõhöz. Leültetett a vadászszékre, ha dolga volt továbbment lóháton. Én pedig figyeltem a számtalan apró vadat: fácánt, fogolyt, fürjet, nyulat, sõt õzet, hogy beszámolhassak neki, mit láttam. A mai embernek nincs is fogalma arról, mennyi vad volt akkor! Csendben ültem. Meghagyta, ha észrevesz az állat, maradjak mozdulatlan, ha lehet ne is pislogjak, mert a vad a szemet is figyeli. Egyszer kaptam csak frászt, amikor nem vettem észre, hogy mögöttem az erdõben az itatóhoz jöttek az õzek, véletlen mozdulatomra nagy csörtetéssel rohantak vissza.
Gyermekként hajtóvadászaton is résztvettem. Soha el nem felejtem azt a homoktengert, amelyen ez a vidék fekszik! Szandálban egyáltalán nem lehetett járni…

1945-ben végleg hazajöttem Erdélybe és 1958-ig nem találkoztunk. Õk akkor Kajdacsra voltak kitlepítve. Kettesben gyalog mentünk át Katalinpusztára a temetõbe. A kertbe érve egy fára mutatott „Látod fent azt a felakadt ágat?” – kérdezte. „Amíg az ott van, addig élek én!” – pedig nem volt babonás, mint ahogy én sem … Útközben õ mutatta meg nekem az elsõ Colorado-bogarat is. Elmondta, hogy három madár eszi meg, az „F” betûs madarak: a fogoly, a fürj és a fácán …

…1970-ben nyáron találkoztunk utóljára Pesten. Talán akkor tûnt el a száraz ág a katalini kert fájáról.

Talán az ivánci kert végében kanyargó Rába homokos partja, vagy a Maros sebes, köveket koptató sodrása? A hajnali evezések a Mosoni Dunáról felszálló ködben? Netán a partmenti növényzet szépsége, a ladikból megfigyelt vadkacsák színes repülése? Vagy ki tudja még hány és hányféle „vízszagú” emlék építette ki benne azt a törvényszerûséget, mely szerint nem lehet felnõni elõ, szabad víz közelsége nélkül.

Akinek már háromévesen rátekeredett a finomszálú folyami hínár a lábára, aki kisfiúként térdig süllyedt a büdöset „szusszanó” iszapban, korán ráérez a vízparti élet „ízére”. Megtapasztalja, hogy a folyó lehellete sokféle és ott ahol tiszta lelátni a fenekére … kisebb-nagyobb halak úszkálnak, fekete csíbor, kagylók, rák, vízisikló, és ki tudja még hányféle érdekesség figyelhetõ meg. A sima felszínen molnárkák cikáznak, a nádtörmelék közül békák dülledt szeme pislog és szitakötõk berregtetik szárnyaikat. A part telis tele van ugráló szöcskékkel, színes gyíkokkal … Aztán jön a következõ nyár. Négyévesen az ember már tud úszni, napról napra jobban érzi magát a vízparton, nem szívesen megy onnan haza.

Atyánk a környezet kínálta minden lehetõséget kifürkészett. A falutól – ahová költöztünk – néhány kilométerre vézna kis folyócska haladt dél felé, töltések közé szorított, egyenes medrében. Vizét kisebb nádasok szegélyezték, partjain bokrok, gyéren nõtt fás ligetek álltak. A SÁRVÍZ nem látszott kíváló terepnek strandolásra, mégis akadtak jobb partszakaszok, amiket Atyánk a „Gondviselés” segítségével meg is talált. Ilyen volt az a – régebbi omlás következtében kialakult – kis öböl is, ahol a víz a gátig bemosta a partot. Ennek köszönhetõen, alacsony vízállás esetén, ez a kiboltosulás, kikötõszerû fövényes sávot biztosított mindenféle játékhoz. Álmokban visszatérõ remek pillanatokat éltünk át.

Eleinte hétvégéken, Atyánk otthonléte idején járt strandolni a család. Késõbb mindennapossá váltak a folyó partján töltött délutánok. Hamarosan a faluban is elterjedt a hír, hogy „a báró úrék lejárnak a Sárvízre!” Egyre többen néztek utána ennek a furcsa szokásnak, és a követõk száma szépen gyarapodott. A kis öböl pedig az „URAK FÜRDÕJE” elnevezést kapta. A falu ifjúsága egyre nagyobb létszámmal jelent meg a parton; a báró úr csinos lányai vonzó társaságot jelentettek, a jó hangulat mellettük mindig biztosítva volt. Játék közben ezen a helyen úszott el a Nagymamától születésnapra kapott, brillekkel kirakott aranygyûrû, de valahogy ennek akkor mégsem volt nagy jelentõsége…

Így teltek az '50-es évek, a legegyszerûbb körülmények dacára is sok szép emléket hagyva, hiszen volt, aki tudta, mi az, ami igazán fontos, ami örökre megmarad.