• Bevezetõ
• Gróf Károlyi Lajos
  a kiváló vadgazda élete és munkássága
• Dr. Balassa Gyula
  az erdészet és vadászat összehangolója
• Party István
  a szarvasgazdálkodás gemenci szaktekintélye

A CIC-alapítás gondolatának felvetése
A céltudatos vadgazdálkodás terjedése Európában és a vadászok közötti kapcsolatok elmélyülése már a századelõn felvetette az igényt arra, hogy a vadászattal foglalkozó szakemberek egy nemzetközileg is elismert fórumon keresztül érinkezhessenek. Ez a gondolat újfent felvetõdött az 1910. évi bécsi nemzetközi vadászati kiállításon, azonban ennek a megvalósítására csak az elsõ világháború után került sor. A brünni mezõgazdasági fõiskola tanára, Ing. Antonin Dyk már 1926-ban hangsúlyozta ennek az intézménynek a szükségességét, komolyabb lépések azonban e téren csak 1928-ban történtek, amikor is Maxime Ducrocq a francia Szent Hubertusz Klub elnöke és gr. Károly Lajos, nemzetközileg is elismert tótmegyeri vadgazda (akkor Slovensky Meder, ma Palárikovo, Szlovákia) már konkrét formában megfogalmazta egy nemzetközi hatáskörû intézmény megalapításának a gondolatát.
A feltevést tett követte, és 1928. november 26–28-ára összehívtak egy nemzetközi jellegû találkozót a dél-szlovákiai Érsekújvárba (ma Nové Zámky, Szlovákia), amelyre meghívták négy ország Csehszlovákia, Románia, Lengyelország és Franciaország vadászati szakembereit abból a célból, hogy részletesen megtárgyalják és konkrét formába öntsék Károlyi Lajos és Maxime Ducrocq felvetését. E terv kidolgozásának hátterében jelentõs szerepet játszott Károlyi Lajos bizalmas barátja, gróf Pálffy Pál is. E szakmai találkozó az érsekújvári Arany Oroszlán szálló különtermében zajlott le, és ezen Csehszlovákiát Dr. Ing. Karel Siman, az állami erdõ- és mezõgazdasági vállalat vezérigazgatója és Karel Schmidt miniszteri tanácsos képviselte. A Szlovák Vadászati Védegylet megbízásából részt vett Dr. Josef Baar elnök és Pálffy Pál elnök-ségi tag. Románia megbízottja Nicolae Saulescu mezõgazdasági államtitkár volt, ill. a román uralkodó, I. Károly megbízottjaként Calimache királyi herceg vett részt a találkozón. Franciaországot Lederlin szenátor és Maxime Ducrocq képviselte. Legyelországot szintén magas szintû delegáció képviselte Niezabitowski mezõ-gazdasági miniszter személyében, Julian Ejsmond mezõgaz-dasági minisztériumi fõosztályvezetõ és Miktoszewski, az állami erdészet vezérigazgatója.
Az érsekújvári tárgyalásokkal párhuza-mosan szûkebb körû, mintegy magánjellegû megbeszélések is folytak a tótmegyeri Károlyi-kastélyban, amelyben osztrák részrõ1 Károlyi barátja, Collorendo-Mansfeld Rudolf és magyar részrõl Nemeskéry Géza vett részt. A tárgyaló felek kidolgoztak egy konkrét javaslatot a nemzetközi vadászati szervezet megalapítására, felvázolták annak a feladatkörét, alapszabályait, és megállapodtak már az elnevezésében is: Conseil International de la Chasse, CIC Nemzetközi Vadászati Tanács. Mindezt írásban is lefektették az ún. Újvári nyilatkozatban, amelyet a "hivatalos" kiküldöttek alá is írtak. Egyben létrehoztak egy 11 tagú elõkészítõ bizottságot, amelynek a feladata volt kidolgozni a részleteket, és ezeket elõterjeszteni a tervezett alakuló közgyûlésre. Csehszlovákiát ebben a bizottságban Pálffy Pál képviselte.
Ennek a "sorsdöntõ" újvári találkozónak mintegy folytatásaként, az Újvári nyilatkozat értelmében 1930. november 6–9-ére hívták össze Párizsban az alakuló közgyûlést, amelyet a Francia Köztársaság külügyminisztériuma a diplomáciai protokoll szabályai szerint készített elõ és hívta meg az országok (23 állam) képviselõit. Az alakuló közgyûlés fölött védnökséget vállalt a Francia Köztársaság akkori elnöke, Gaston Dumerque. Ma ezt a dátumot fogadjuk el a CIC megalapításaként.
Károlyi Lajos – részünkre ma már ismeretlen oknál fogva – ezeken a hivatalos eseményeken személyesen nem vett részt, és az õ elképzeléseit ill. javaslatait mindenhol barátja, Pálffy Pál tolmácsolta, aki egyben a CIC nagyválasztmányában Csehszlovákiát egészen 1938-ig képviselte. A második háború után pedig a CIC tevékenységében aktívan részt vett egészen az 1972-ben bekövetkezett haláláig.
A hálás utókor viszont nem felejtette el Károlyi Lajos kezdeményezését a CIC megalapítása terén, és ezért a Szlovák Vadász Szövetség az újvári találkozó 70. évfordulójára, 1998 novemberében egy nemzetközi jellegû szimpoziumot szervezett Nové Zámkyban (Érsekújvár, Szlovákia), amelyben hangsúlyozták Károlyi Lajos, Pálffy Pál és a Szlovák Vadászati Védegylet szerepét a CIC megalapításában. Ebbõl az alkalomból a CIC akkori elnöke, Dr. Nicolas Franco emléktáblát avatott fel a tótmegyeri volt Károlyi-kastély falán, amelyen francia és szlovák nyelven az alábbi szöveg emlékeztet e jelentõs eseményre: L'idée le la fondation de la CIC est née ici. Itt született a CIC megalapításának a gondolata, 1928–1998".
A leírtakból is kitûnik, hogy Károlyi Lajos nemcsak szívvel-lélekkel volt vadgazda és vérbeli vadász, hanem mindenben a szívén viselte a vadászat, a vadgazdálkodás és az európai vadászati kultúra sorsát, aminek kiteljesedése éppen a CIC megalapítása volt. Amikor ezt a gondolatot 1928-ban felvetette, és amikor 1930-ban a CIC alapító közgyûlésén 23 állam képviseltette magát, senki sem gondolta volna, hogy ez a nemzetközi hatáskörû intézmény 70 éves jubileumán már 75 állam tagságát könyvelheti el, és a természetvédelemben, fõleg pedig a vadvédelemben ilyen nemzetközi tekintélyre tesz szert. Amikor pedig a CIC végrehajtó irodája Budakeszire került, minden magyar vadásznak szívbéli kötelessége fejet hajtani az elõtt az ember elõtt, akinek az elméjébõl, ill. a szívébõ1 pattant ki az ötlet a CIC megalapítására.

* * *

… Ma már szinte hihetetlen, hogy milyen kevés fõvad élt a Kárpát-medencében. A korabeli és a késõbbi hiteles irodalmi adatok illetve statisztikai kimutatások alapján megbízhatóan tudjuk, hogy a XIX. század 50-es éveiben a szarvas az akkori Felsõ-Magyarországban (ma Szlovákia) az Erdélyi-Kárpátokban, de a ma szarvasairól híres Szlavóniában is csak elvétve tenyészett. Ennek okai ma már alaposan fel vannak tárva, és ezekre nem is térek ki, csak mint tényt kezelem. Az akkori vadgazdák kénytelenek voltak tudomásul venni a szomorú tényt, hogyha továbbra is óhajtanak vadászni, és bizony nagyon is óhajtottak, mert ez hozzá tartozott az akkori társadalmi közszokáshoz (ma vajon nem?), elõbb-utóbb valamilyen formában lépniök kell. Ez a lépés pedig egyedül a vadtelepítés volt. Ennek a kényszerhelyzetnek a nyomására a vadászattal kapcsolatban egészen új szemlélet és felfogás alakult ki, amelyet végsõ soron gr. E. Silva Tarouca, a nemzetközi tekintélyû vadászati szakember foglalt össze az 1897-ben megjelent alapvetõ könyvében: "Kein Heger, kein Jäger"-ben, amelyben kerek perec, kertelés nélkül kimondta azt a sarkigazságot, hogy vadtelepítés és irányított vadgazdálkodás nélkül a jövõben már vadászat sem lesz lehetséges.
Ebben a szellemben kezdõdött meg fokozatosan a céltudatosan tervezett vadgazdálkodás, és a módos vadgazdák zöme már a XIX. század 70-es 80-as éveiben megkezdte az irányított szarvastelepítést. Gr. Forgách Károly gímesi vadgazda már az 50-es évek közepén, gr. Károlyi Lajos viszont csak 1890 után. Ennek az igyekezetnek köszönhetõ a magyarországi szarvasállomány fokozatos gyarapodása és minõségi javulása. A vasúthálózat keleti irányba történõ fejlesztése lehetõvé tette a vadászoknak, illetve a kárpáti erdõségek tulajdonosainak, hogy az õsrengetegekben is kezdjenek vadgazdálkodással foglalkozni. Megbízható személyzettel rendszeres ellenõrzést vezettek be, megkezdték a túlszaporodott farkasállomány apasztását, etetõket, sózókat rendszeresítettek, sõt már selejteztek is. Ennek köszönhetõen, a helybéli szarvasállomány szemlátomást gyarapodott a Kárpátokban és a szlavóniai ártéri erdõségekben is. Így alakult ki és lett a nemzetközi vadászkörökben fogalommá a kárpáti szarvas, az "Ungarnhirsch". Evvel párhuzamosan kezdõdött meg a szarvastelepítés a központi fekvésû pagonyokban is. Kimutatásom szerint, megbízható levéltári adatok alapján, az akkori Felsõ-Magyarországra, a mai Szlovákia területére 1860 és 1900 között több mint 1400 szarvast telepítettek.
Honnét volt lehetséges ilyen mennyiségû vad beszerzése? Csakis összpontosított tenyészetekbõl, németországi, sziléziai és csehországi vadaskertekbõl. Így kerültek aztán pagonyainkba (ma már nemkívánatosnak nyilvánított) nyugat-európai szarvas ökotípusok, a Magas-Tátrába, Javorinára még maral, sõt vapiti alfajok is. Ezek a telepítések alapjában változtatták meg erdõsé-geink vadállományát, és határozták meg azt a szarvasállományt, amelybõl a két világháború között válogathattunk, és amelybõl sikerült kitenyészteni a mai, minõségében a legjobb közép-európai szarvasállományt. Ez szintén az önzetlen és nagyvonalú vadgazdák érdeme, azonban ez már a magyar vadászat történetének egy önálló fejezete.
Tanulmányunkban fõleg nagybirtokokkal és azok nagybirtokos tulajdonosaival foglalkozunk. Ennek egyszerû a magyarázata, ugyanis korrajzról ill. családtörténelemrõl van szó, és a XIX. század második felében még õk képezték a vagyonnal bõven rendelkezõ uralkodó osztályt. A másik, szintén nem elhanyagolható indok pedig az, hogy a vadtelepítés és a vaddal jól ellátott pagonyok fenntartása nagy anyagi áldozatot követelt, ezt pedig csak egy jól jövedelmezõ, virágzó mezõgazdasággal és kiterjedt erdõgazdasággal rendelkezõ nagybirtok engedhette meg magának. De az anyagi háttéren kívül még egy tényezõ játszott itt döntõ szerepet, a tulajdonos erkölcsi hozzáállása, a természet és a vad iránti tisztelete és nem utolsósorban az az elhatározás, hogy a céltudatos vadtelepítéssel és a vad sikeres elszaporításával maradandót alkosson, és így hagyjon emléket maga után az utókorra. Ezek közé tartozott gr. Károlyi Lajos is. Az õ személyén keresztül szeretnék még betekintést nyújtani a Kárpát-medence vadászatának a fénykorára, amely a XIX. század 80-as éveitõl az elsõ világháborúig, illetve a két világháború közötti évekre esik. Erre, az aránylag rövid idõszakra tehetõk azok a vadtelepítések, amelyek alapjában változtatták meg a már fogyatkozóban lévõ õshonos nagyvadállomány összetételét, és alakították ki azt a vadon élõ állatvilágot, amelyet ma oly sikeresen tenyésztünk tovább, és amelybõl ma is vadászhatunk. A két világháború között egyes pagonyainkban oly mennyiségû apróvadállomány tenyészett, amilyet sem azelõtt nem mutathattak ki, de már azután sem fogunk soha többé elérni.
Ennek a teljes korszaknak részese és tevékeny szereplõje volt gr. Károlyi Lajos, akit ma az európai vadászirodalom példaként állít elénk. A továbbiakban ebbõl a szempontból ítéljük meg a leírottakat, mintegy maradandó emléket állítva ennek az utolsó önzetlen és sikeres vadgazdának. …