• Elõszó
• Alaszka
• Kõszáli kecske
• Dagesztáni túr
• Argali
• Zerge
• Kék kos
• Medve
• Kakasok
• Szarvasbikák
• Afrika
• Egy kis kecskészet
• Eszközeim

… Végre felérünk! Míg én a gerinc takarásában kapkodom a levegõt, a kísérõvadász a környezõ hegyeket távcsövezi. Kecskéket talál, hamarosan a tolmáccsal hármasban tanulmányozzuk õket. Elõszörre bizony nem könnyû felismerni a tájba olvadó, "terepszínû" állatokat. Párzási idõ lévén, a bakok együtt vannak az asszonynéppel és a fiatalokkal. A gidák szaladgálnak, játszanak. A gyerekbakok öklelõdznek, az idõsebbek már a nõstények körül ólálkodnak. Az öreg bakok keveset mozognak, ha nem éppen a nõstényt hajtják. (Késõbb volt, amelyiket több órán át láttam egy sziklán állni, épp csak a fejét fordította arrébb néha.)
Közben a sebtében összeült értekezlet két igen szavazattal és egy tartózkodással (ez volnék én) ügy dönt, hogy a felfedezett csapatban van egy lõhetõ bak. Meglehetõsen messze vannak, lassú mozgásban, legelészve haladnak. Ráadásul szerintem a szél is pont feléjük fúj, de a kísérõvadász szerint a hegyek közötti, változó irányú szélben rájuk tudunk cserkehi. Útnak indulunk. Hogy végig takarásban és szélárnyékban tudjunk maradni, meglehetõsen girbegurba utat kell választanunk. Rövidesen elvesztem a fonalat, nem tudom követni, melyik hajlatban, milyen irányban haladunk éppen. Az út java nem több meredek kaptatónál vagy emelkedõnél, ezek csak a magasság miatt teszik próbára szuflámat. De néha bizony rövid sziklamászásra is sor kerül. Kísérõimnek ez nem okoz gondot, de tériszonyos és gyakorlatlan jómagam néha reszketve kapaszkodom a laza szerkezetû sziklákba. Ha a kõszáli kecske nem itt élne, engem ugyan géppisztollyal sem lehetne ide felkergetni!
A kísérõvadász, akit napégette arcszíne után nyugodtan lehetne brownhuntemak nevezni, elér egy kis gerincet, amögül leselkedik fokozott óvatossággal. Lassan melléje araszolok, és kidugom a fejem. A hajlat túloldalán, úgy 300 m távolságra legelészik a kecskecsapat, az én lõtudásomhoz képest kissé messze. Kísérõm mutatja, melyik a legjobb bak. Feltérdelnék, hogy puskámat a sziklához támasztva tudjak lõni, de a vadász vehemensen tiltakozik, és kabátjából támaszt építve mutatja, hova hasaljak, hova támasszak. Tudom, hogy jó ez a pozíció, az osztrák-német hegyi jágerek zöme így lõ, de nekem nem vált be. Ám a tolmács messze hátul, a helyzet nem a legalkalmasabb egy mutogatós vitára, fõleg hogy a kis mongol legalább olyan erõszakos, mint én, pedig az már valami.
Nekihasalok. Csak nincs ínyemre a testhelyzet, a vastag kabáton nem tudom igazán rögzíteni a fegyvert, a bak lapockája minduntalan kitáncol a célkeresztbõl. A mongol folyamatosan noszogat, hogy lõjek már. A pokolba kívánom, és mikor úgy érzem, benne vagyok – odahúzok. Rögtön új lõszert rántok a csõbe, felpattanok. A kecskecsapat nekiiramodik, köztük sértetlenül az általam elhibázott bak! Vagy 30–50 m futás után meglassúdnak, megállnak, még messzebb, mint az elõbb. Puskámat hozzáfogom egy sziklához, érzem, ez sokkal biztosabb pozíció, a szálkereszt bár mozog, de sokkal stabilabban áll az állat blattján. Ismét lövök.
Az újra megzavart kecskék vágtában indulnak felfelé, sorban tûnnek el a gerinc mögött. De a megcélzott bak másfelé, vízszintesen, sõt inkább lefelé indul, ahol az ismétlés lehetõsége nélkül tûnik el a sziklák között.
Tanácstalanul nézünk egymásra. Úgy érzem, másodszorra eltaláltam, erre utal az is, hogy külön és nem felfelé indult. De hogy hol érte a golyó, arról fogalmam sincs. Kísérõim pesszimistábbak. Ha csak húslövés, sosem érjük utol… Lehet, el sem találtam… szóval, nem biztatnak túlságosan. Mindegy, indulni kell.
Mire a rálövés helyére érünk, ismét gyalázatos állapotban vagyok, hörgök, mint egy szellem valami rossz kísértethistóriában. Nyomot nem találunk, sem vért, sem vágott szõrt, így emlékeink alapján, találomra indulunk el.
Az ezt követõ órát senkinek sem kívánom. Fizikai teljesítõképességem minden morzsáját elhasználom, közben egyre erõsebb bennem a kétely: eltaláltam-e? Ha igen, meglesz-e valaha?
Meredek szurdokhoz érünk. A szemközti oldalban megmozdul az elõbb látott kecskecsapat, de "a" bak nincs velük. Ez egy kis reményt ad. Egyszerre kísérõm felfedezi. A völgyben áll, jó 200 méterrel alattunk, lehorgasztott fejjel. Szemmel láthatóan beteg. Nem merek lejjebb ereszkedni, nehogy megugrasszam. Hosszas célzás után lövök – fölé. Ismétlés – ismét fölé. Harmadik lövésemre összerogy. Amennyire a terep engedi, gyors ereszkedésbe kezdünk. Közben a lövések hangjára elõkerül kis csapatunk másik fele is, akik a szomszéd völgyben nyomoztak a bak után. Mikor odaérünk, reszketõ kézzel tapogatom görbe, bütykös szarvait. Mérõszalag nincs nálunk, azt azonban meg tudom állapítani, hogy tisztes, de nem kapitális jószág. Ráadásul elejtésének körülményei sem a legszebbek. Egy biztos: kecskeszarv nélkül már nem megyek haza.
Rituális fényképeszkedés után a fej levágása és a nyakbõr lenyúzása következik. Koponyakifõzésben nálam az abszolút rekordot egy bakonyi hivatásos vadász tartja; nyúzásban alighanem ez a mongol fiú lesz a csúcstartó. Villámgyorsan végzünk mindennel. Én szívesen kószálnék tovább, de a helybeliek eltanácsolnak a terület zavarásától.
Így hát vissza a táborba. A jurta oldalának támasztva kecskeszarvam másolata díszeleg, mellette barátom feszít. Ha tegnap a sikertelenség miatt gyászoltunk, ma annál nagyobb az öröm. Részletesen és többször elmeséljük egymásnak az elejtés történetét.

… A tábortól jó órát lovagolunk. Eleinte lefelé haladunk, meredek sziklák és rettegés közepette. Aztán rövid völgybéli sétalovaglás után elindulunk felfelé. A hegyoldal itt simább, nem olyan sziklás, de igen meredek. Ha a ló egyenesen felfelé menne (persze nem tud), hátrafelé lecsúsznánk a nyeregbõl. De szerpentinszerûen kanyargunk, így is csodálom, hová fel nem visznek minket ezek az apró állatok. Mikor már õk sem tudnak tovább haladni, gyalog kapaszkodunk feljebb. Végül egy magasabb hegy csúcsa közelében, kézi altométerem szerint 2140 méter magasan állapodunk meg.
A kísérõvadász arra, a tolmács amarra, mi pedig erre távcsövezünk, és keressük az argalikat. Hiába, még tarbagánt (mormotát) sem látunk.
Este kilenc körül a tolmács és a vadász visszatér. Már azt számolgatjuk, hogy itt ugyan meglehetõsen késõn sötétedik, mégis lassan ideje lenne indulni vissza a táborba. De az érkezõk hírei lázas izgalomba hoznak minket. Jó órányira két kost láttak: az egyik nagy, a másik közepes. A rendelkezésre álló idõ kissé kevés, de meg lehetne próbálni – van-e kedvünk hozzá? Természetesen igen, fõleg, hogy azzal biztatnak bennünket, egy kis szerencsével mindketten lõhetünk. Visszafelé ugyan már biztosan sötét lesz, de a völgyet kell követni, valahogy csak hazatalálunk.
Indulás. Gyalog a lovakig, majd azokat száron vezetve le a völgybe. Ott nyeregbe ülünk, elõbb ügetés, majd lépés. Jó óra múlva lóról szállunk. Mivel reményeink szerint mindjárt lõpozícióba kerülünk, a lovakat, csomagokat, sõt még "túlélõ" hátizsákomat is hátrahagyva, csõre töltött puskával kapaszkodunk felfelé. (Ezt késõbb nagyon megbántuk, azóta nem is megyek egy méternél messzebb a zsákomtól.) A sziklafal meredek, kézzel-lábbal kell kapaszkodni. Az egyik szikla mellett hatalmas csigájú argalikoponya hever. Több éve hullhatott el az állat, szarvait jórészt lerágták a ragadozók, de jól látszanak impozáns méretei. Máskor hosszasan csodálnánk, most nincs idõ rá.
A gerinc alatt tíz méterrel pihenõ; kiszuszogjuk magunkat, majd óvatosan fel, kidugjuk a fejünket, és a kísérõvadász segítségével megtaláljuk a két kost. Úgy egy kilométerre fekszenek tõlünk.
– Igaz, mondták, hogy messze kell lõni, de hogy ennyire, azt nem – pikírtkedem a tolmáccsal.
– Kicsit tényleg messze vannak – állapítja meg õ is. – Arról a gerincrõl tudnátok lõni? – kérdezi.
Az a gerinc még mindig vagy 500 méterre lehet a birkáktól, de közben minket is elkap a lendület. Szent esküvéssel állítjuk, hogy onnan már tudnánk lõni. A szelünk rossz, takarásunk alig, és rövidesen túl sötét lesz, de így is megpróbáljuk.
Csúszunk, mászunk, kapaszkodunk, tapadunk a sziklákon, nehogy a híresen jó szemû állat meglásson. Barátom morog, hogy az orra is híresen jó, és a szél pont feléjük fúj. Lehurrogom a defetizmusát.
Közben a kísérõvadász mást gondol ki. Lát egy sziklát, ami közelebb van a kosokhoz, mint az elõbb kinézett gerinc, és talán a szele is jobb. Menjünk oda. Mély vágásban haladunk az erõsödõ szürkületben, lábunk alatt billegnek a kövek, mégis inkább futunk, mint megyünk. Félünk, hogy ránk sötétedik.
Közben a nagy igyekezetben megrándítom a bokám. A könnyem csorog, de nem állhatunk meg. Sántikálva, botladozva az egyre sûrûbb homályban, igyekszünk elõre. Végre odaérünk a kiszemelt sziklához, kezdõdik a kapaszkodás. Mivel sérült lábam használhatatlan, elég nehezen megy. Szerencsére a hegyoldal elég meredek, hogy a lábfejem helyett a térdemen járjak. Rövidesen azt is kékre-zöldre verem, azért valahogy felkínlódom magamat.
– Óvatosan, nagyon közel vannak! – int a tolmács.
– Te lõdd a fehéret – mondja nekem –, te a barnát – utasítja barátomat.
A gyors kupaktanács még egyszer rögzíti, hogy ha mindketten felkészültünk és célra tartunk, akkor (a korábbi sorshúzásnak megfelelõen) elõször én lövök, rögtön utánam a társam. Kidugom a fejem a gerinc fölé, barátom mellém hever. Hatosra letekert távcsõvel hosszas keresgélés után találom meg a kost: kis fehér folt csupán. Hiába tekerem fel a távcsövet tizenkettesre, a kos teste még. mindig nem tölti ki a szálkereszt vastagabb részei között lévõ teret, tehát legalább 250–300 méterre lehet, ha nem messzebb. És sötét van, nagyon sötét, ez tényleg az utolsó utáni lõvilág! Áldom a szerencsémet, hogy az 56-os céltávcsövem van a fegyveremen, nem a sokkal kisebb fényerejû 42-es.
– Lõhetek? – kérdem barátomat.
– Lõj, amikor neked jó! – hangzik a suttogó válasz. …