• Elõszó
• Elöljáróban
• Így kezdõdött
• A nyírségi homok erdejében
• A Körösök háromszögében
• A Tisza–Túr–Szamos és a magányosság hónapja
• Tódor, Nyáfi, Borindzás
• Öreg vadászokkal a Pilis dunai szakaszán
• Tavaszi barkácsolás…
• Vadászmadarakkal, különös emberekkel…
• Magányosan a Vértes ösvényein
• Egy boldog embert ismerek meg…
• Dalt zengenék a Bükkrõl
• Gemenci szarvasok
• Libák! Libák! Libák!
• Egy élet állomásai
• A világjáró

…Erzsók surrant volna kifelé. Tartóztattam, maradjon, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, beszélgessünk. Vendég jött, meg kell tárgyalni a vacsora részleteit…
Azontúl aztán naponta több és több karika kapott kék x-et a terület térképén. András olyan terepismeretrõl tett tanúbizonyságot, mint egy postagalamb. Amerre volt egy-szer, tévedhetetlenül felismerte útját. Élvezet volt figyelni, milyen jelekrõl tájékozódik. A "Huták" körzete hatvan-hetven esztendõs fenyves. Valamikor – talán kétszáz éve – üveget fújtak itt a Hutákon, mely ma "Háromhuta" néven csinos kis település. A Felsõ-, Alsó- és Középhuta azonban ma is ismertebb, mint egyesített nevük. Az alsóhutai lucfenyves akkora, hogy változó terepszintje miatt egy napig is elcsavaroghat benne az ember. Tiszta az alja, mint valami ókori oszlopcsarnok, s csöndjét csak a fák csúcsán morajló szél mélyíti. Mi lenne jel ilyen egyforma, barnásfekete törzsek között? András pedig – másodjára mértük át ezt a részt – halkan szólt:
– Az alsóhutai pagonyban járunk. Ugye?
– Nem tudom – bizonytalankodtam.
– De ott. Látja azt a kajla ágat? Azon láttuk három napja azt a fekete mókust. Igen. Egy kajla ág. A nyiladékon, hegyaljban megkavarodó szél. Egy szokatlan formájú szikla. Vagy egy apró vízér, mely ezen a tájon annyi van, mint megszalajtott csikón, nyári melegben. Itt nem veszhet szomjan a vándor. A vulkanikus lávahab alatt a bazaltos hegytest csodás ízû vizeket futtat. Olyan tréfákat tehet az ember, mint a regebeli szentek. Aki ismeretlen ezen a szakadékos, komor pompájú vidéken, elámul, ha szomjúságról panaszkodván kísérõje beüti valahol botját a hegyoldalba, s kisvártatva kristálytiszta víz buggyan elõ.
A tél, úgy tûnt, megunta irgalmas szerepét, s egyik éjszaka behúzta szürke ponyvával az eget, s hajnalban kristályos havazás indult. Szelet nem küldött vele, csak szórta, szórta milliárdnyi hócsillagát. Már külön jártunk, megszabott terv szerint, mindennap más helyen, s ritkán találkoztunk.
Két napja Tódor bácsi "dögkunyhójánál" sündörögtem. Alapos náthát szedtem föl, pedig beágyaztam fenyõgallyal a kalibát, Makk Lajos hálózsákjában aludtam, amikor rám jött a fáradtság. Mégis. Kemény, szokatlan élet volt. Most bûnhõdtem a kényelmesen meleg városi életért. Igaz, gyarapítottam a dögök számát. Kereshettek a hutaiak három "cicust", s valaki füttyöghetett borjú nagyságú farkaskutyája után. Ott pihentek szépen, õsi harcukat feledve, egymás mellett.
A lövések emléke azonban ott kísértett már a kunyhó táján. Hiába várakoztam. Neki hát a furfangnak. Vettem az egyik macskát, elballagtam jó messzire, az Aranyos-patak mellé. Kis tüzet élesztvén, amíg parázzsá szelídült, levetkõztettem meztelenre a jókora veres-fehér kandúrt, s gerincét, combjait illatosra pirítottam. A kutya belsõ részeit lapos kövön csorgósra melengettem, s ily szerelékekkel a szapora hóesésben vidáman kerülgetni kezdtem a dögkunyhó tájékát. Egy-egy béldarabot, májtörmeléket hagyogattam itt is, ott is. Csak a hótól tartottam: elnyomja a koncok parfümjét.
Jó szél volt. Kedves, libbenõ, egyirányú szél. Ettó1 reméltem, hogy amit a hó esetleg elronthat, helyrehozza. Szegény rókák s az az átkozott szerelmes február.
Késõ éjjelig bejártam a Nagyirtás vidékét, mely mintegy nyolcszáz méter magasban hever a hegysor gerincén, Gönc és Kovácsvágás között. Itt már álltak az új szarvasetetõk, az irtás nyugati szélén egy jókora takarmányos fészer, padlásán bõséges száraztakarmánnyal, a fedett téren etetõráccsal, jókora vályúval. Vendéget nem láttam, de lámpám fénye néhány jó bikáról adott hírt.
A csapások öt irányból is vezettek. Tudja azt minden hivatásos, milyen érzés látni: felfedezték, használják, szívesen fogadják az ember segítségét.
Fordultam ki a fészer alól. A hó derengésében szokatlan folt figyelmeztetett. Mintha jöttömkor üres lett volna az irtás. Tévednék?
Csal éjszaka a szem. Bokrot mozgó alaknak néz, sziklát figyelõ szarvasnak, hullott gallyat sullogó rókának. Egyetlen módja van: leguggolni. Ami mozog: kiválik az égbolt hígabb sötétjébõl. Ez mozgott. De merre?
Fény lobbant. Gyufa. Mosolyogtam. Olyan ember, aki nagy tapasztalattal jár ilyenkor az erdõn. Tudja: "Vadorzók járta erdõben, nyílt részben fénylobbanás nélkül áthaladni – könnyen golyót vagy vágott ólmot jelenthet."
Vártam. Óvatos roppanások, egy-egy köhintés. Magabiztos ember lehet. Ismét fellobbant egy gyufa. Jóval közelebbrõl.
– Állj! Ki az?
– Adj' isten! Balogh József vagyok.
Örültünk a találkozásnak. Még jobban annak, hogy Józsi hitére mondta, sehol egyetlen lélekkel sem találkozott. De még nyomát sem látta embernek, pedig Kéked felõl indult, sorra véve minden ismert cserkeutat. A hó szûz mindenütt.
– Látott vadat?
Most volt elemében Balogh Józsi. Mert látott ám! Disznót egy kondára valót a pátházi tölgyesben, találkozott négy bikával, kettõ közülük – ahogy kivehette –jobbnak látszott. Egy erõs bakot is megfigyelt. Ahhoz még hangját is lehalkította, mintha kincsrõl beszélne:
– Hallottam ám mást is. Pacsmagolnak már a macskák. Fekete-vágásban, a kuliba mellett. Maga tanyázott ott mostanában? Meleg hamut találtam. De merre jött, hogy ennyire megelõzött?
– András lehetett. Cseres András, a társam. Nem találkoztak még?
Balogh Józsi füttyentett. Benne volt abban minden. Elismerés is, kevés szomorúság is. Ilyesmi: "Vége a régi szabad világnak!"
Meghúztuk búcsúzáskor a kökényszeszes flaskót, melytõl egész a kunyhóig szép, meleg meséket álmodott a gyomrom. Megkerültem a kunyhó mögötti púpot, a szelet terelõ szakadásban kapszkodtam föl, majdnem négykézláb, nehogy zajt üssek. Aztán becsúsztam a nyíláson, mint a róka a kotorékba.
Bosszantott, amiért ittam. Alig ültem néhány percet, tarkómra ült az alhatnék. Lekoppant a szemem, felriadtam, megint úszni kezdtem az álom sodrában, aztán olyan éber lettem, mintha vízzel öntöttek volna nyakon. A kunyhó nyílása derengett, homályosult. Úgy vágta ki azt a vén Tódor, hogy pontosan a dögtérre látott az ember. Ott pedig élet volt. Amíg meg nem zavartam – talán hangosan moccantam vagy álmomban morgolódtam?
Majd kinéztem a szemem. Semmi. De mégis!… Ott, a bokor alatt. Igen, most ismét mozog. Elõreugrott, perdült vissza. No, nézd! Ott jobbról is. Hát ez mi?
Halk mordulás, fújás, s gomolyaggá keveredett a két árnyék. Rajta, Lidi néném! Gyors duplát menesztettem a kavarodás közepibe. Szétpattantak, s úgy tûnt, mintha többfelé szaladtak volna, oly sebes hánykolódással szórták a havat. Ami biztos – biztos. Rókának nem hittem soha, amíg tömlõre nyúzottan rá nem feszült a szárítódeszkára. Újabb két patront a csõbe, kattant Lidi anyó, jobbra is, balra is küldtem még egy-egy csattanó "jó reggelt"-et.
Csönd lett. Két kan róka feküdt a havon, az agyarát mutogatva. Az egyik még néhányszor megbillentette vitorláját, integetvén ennek a rosszindulatú árnyékvilágnak.
Bevonszoltam õket, s mivel felsápadt a hajnal, várakoztam, hadd jöjjenek a szárnyasok is, ha akarnak. Vidám voltam, s elégedett. Ritkán jut ki ilyesmi az életben. Persze kicsit szégyelltem is a dolgot. Hogy festene, ha az udvarlás lázas, fellegekben mászkáló idõszakában lõfegyveres "atyák" bújnának meg a lugasok, leányszobák, virágos sétányok rejtekeiben, s egy-egy legénybõrrel kedveskednének az ábrándos kisasszonyoknak?
Khm! Krrhmömm! Kutató úr, itt van?
András jött. Sápadt volt, szemébõl sütött az álmatlanság. Talán három napja, hogy nem láttam már. Feltûnt: nyugodt, magabiztos beszéde kapkodó volt, keze is bizonytalankodó.
– Mi bajod? Beteg vagy? – Én? Nem. Miért?
– Olyan képed van, mint aki bort ivott aludttejre. Hallgatott. Megforgatta a két rókát, tetszett neki is. Majd: – Mondta, hogy jöjjek magáért ma reggel.
Péntek van. Hogy telik az idõ! Egyszeriben meleg fürdõ, vetett ágy s tisztességes étel képzett fel:
– Megyünk haza, András. Ránk fér. Estig alszunk.
Hazafelé beszámolt útjáról. Tudott a vadmacskákról. Látta is õket. A kandúr – mondta – veszett nagy állat. A nõstény csak olyan: kis koszos. De annál kényesebb. Hogy miért nem lõtt rájuk? Hát...
– Nyáfit hol hagytad?
– A Borindzáson. Erzsók mondta, hagyjam ott. Kikezdte a talpát a hó. – Miért nem lõttél a macskákra?
Vállát vonogatta. Kevés van belõlük, meg nem gondolta, hogy szabad, meg "ilyen idõben" igazán nem tisztességes lövöldözni a vadat. Még ha olyan is.
Nem szóltam, de elgondolkodtam. Lám, neki is az jár a fejében, ami nekem. Hogy jókedvre hangoljam, elmondtam Balogh Józsi esetét. Nem mosolygott. Végül kiböktem:
– Tudod-e, mi lesz holnap? Disznóhajtás a pálházi pagonyban. – Igenis.
– Beteg vagy, András. Hazamegyünk, beveszel két aszpirint, iszol egy kancsó forralt bort, alszol holnapig.
– Kutató úr! – fordult szembe, s nagyon füstösen nézett. – Nem vagyok beteg. Semmi bajom.
S hogy jobban bizonyítsa, otthon nekiállt, se reggeli, se mosdás: megnyúzta a két rókát. Majd nekiesett egy jókora gyertyánhasábnak, fûrészelte, aprította. Az sem volt elég, akkor meg vizet kezdett hordani, mondta, meg kell fürdenünk. Ezzel is végzett, lement az Aranyos-patakhoz, hóval, jeges vízzel pirosra csapkodta magát, utána azzal állt elõ, hogy estig még elnéz a Boglyas-tetõre.
Nyílott az ajtó, Erzsók hangja csilingelt:
Hogy maguk mennyit csavarognak! Két napja hiába fõzünk. Hoztam egy kis töltött káposztát meg fánkot. Esznek? Nyáfi, nem mész, még kiborítom az egészet… András állt az ablakbál, füle botját sem mozdította. A berobbant kutyát csizmasarokkal hárította félre, majd húzni kezdte a kabátját.
– Bemehetek? – kopogott a lány. András fogta a puskáját: – Hát én megyek. Viszontlátásrá!
Végeztem az öltözéssel, hívtam Erzsót:
– Jöjjön csak, jöjjön! Nézze meg milyen szép rendet teremtettünk! – Tudom, ismerem a férfiembert.
Andrásra nézett.
– Hát maga? Se jó napot, se adjon isten, se semmi? Hol csavargott? Olyan a képe, mint a zöld szilva. Biztos megtalálta a hutai lányokat.
– Magánál jártak vendégek, nem nálam. Ennyit dörmögött András, s még annyit: – Hát akkor én megyek.
De nem ment. Kirakta zsebébõl a kését, egy maroknyi madzagot, néhány fenyõtobozt, majd sorba vissza mindent. Kinyitotta puskáját, csövébe nézett, belefújt, krákogott, toporgott. Erzsók meg sürgött, ügyesen rakosgatta helyre a széthagyott holmit, megigazgatta a tüzet, kérdezett errõl-arról. Egyszer csak azt mondja:
– Furcsa segédje van magának. Hol tanult vajon illemet? – Miért?
Megtudtam. Két nap elõtt itthon járt András. Makk Lajoséknál vacsorázott, ne kelljen "szegény fiúnak egyedül enni, áthívtuk". Nyolc óra tájban a házhoz vezetõ utak egyikén két vendég érkezett. Alighogy leültek, András morgott valamit, s úgy elment, hogy csak most került haza.
Erzsók beszélt, András tett-vett, engem meg fejedelmi jókedv pezsdített. Sebtiben kiszámoltam: András nyolc-tíz napja van itt... Csak amiatt aggódtam, hogy Dani bácsi leharapja a fejem. Szinte hallottam: "No, Fattyú, te is jó helyre hívtad azt a Cseres fattyút! Most nézhetem, hol találok még egyet."
Nyáfi fülelt, vakkantott. Makk Lajosné jött, a kedves Anna asszony. Õ még egyszer leszedte Andrásról a keresztvizet. Igaz, mosolygott közben.
Bölcsebbnek véltem nem beleártani magam. Csak annyit mondtam: – Ne menj, András, sehová! Aludd ki magad.
Úgy is lett. Aludtunk estig. Elhordhatták volna fejünk fölül a házat.
Vihogott vidáman a zöldharkály, s kopott vadászmellényét, cédán vereslõ sipkáját megvillantotta a napfényben.
Szánon ültünk, s Lovászi Karcsi, Tódor bácsi a surrantó madár felé pillantottak. Összenéztünk, mosolyogtunk. Kacag a harkály. Kifelé fordítja szekere rúdját a tél nemsokára.
A pálházi részek alján, sziklás mélyútban fújtattak a lovak.
Utolsónak indultunk a vadas szánnal. Makk Lajos Andrással valahol az oldalban vágott cserkeutakon járt a hajtókkal. A többiekkel, akik hivatalosak voltak a hajtásra, a feketekõi nyiladéknál találkoztunk.
Hat puskás volt. Kemény kezû, erdõértõ emberek. Köztük Balogh József meg az a nyurga legény, akivel már találkoztam Nyáfi jóvoltából.
Tódor bácsi terve szerint készült a hajtás. A gerinc s egy enyhe nyereg volt a puskás vonal helye. A hajtás pedig rézsútosan, az "omlások" szélén szorítja majd a vadat fölfelé. Egymás mögött kaptattunk a cserkészúton.
Füleltem a szélre. Tódor észrevette.
– Ásztát ne féltsed. Pontosnak van, mint óra. Setitre megfordulja, de addig sok disznócska is felfordulja. He-he-he... –

Tizenkét ösvényt kínálok a címben. Tizenkettõt, melyek úgy szelik át az ország csöndes vidékeit, mint hajszálerek az emberi testet. Nem éltetõ artériák, nem is fáradtan kéklõ vénák. Egyszerû, szorgalmas hajszálerek, melyek olyan helyekre is eljutnak, ahol éppen csak egy kis anyagcserére van szükség: semmi fontos nincs ott.
Néhány ember, egy-két ház, sok-sok fa, a bokroknak, füveknek, virágoknak népes társadalma és mindezeknek józan, csöndes és óvatos vámszedõi: a vadak élnek itt. A vizek, ezek a sokszínû, bolondos futóbetyárok vagy merengõn eget kémlelõ óriás szemek tarkítják a tájat, remegõn, ha szelek fürdõznek hátukon, olajzölden, barnán vagy derûs kéken, ha békésen emészt, bóbiskol a természet.
A térképen – ha helyüket keresvén végigjártatjuk ujjunkat – legfeljebb mélyzöldebb árnyalások vagy rétegvonalas barna foltok ötlenek elénk egy-egy nagyobb helységnév árnyékában. Akad köztük olyan is, amely vizenyõs, kákás tereptani jelekkel mutatja jellegét. Sokféle táj ez a tizenkét ösvény. Egynyelvû, de sokféle ember lakja. A vizek folyó, folyam, patak, csermely, tó vagy láp alakjában párologtatják az élet nedveit, s a növényzet is annyiféle, hogy számlálni sem gyõzné az ember. Az ember és az õt szolgáló földhözragadt növényzet két határa között pedig az élõlények megannyi családja kvártélyoz e tájon: a tollas és bundás népség a legnagyobb kincset kapja anyjától, a Természettõl: az élet szabadságát.
Voltak, vannak és lesznek azért mindig néhányan – emberek –, akik hivatásból, szenvedélybõl (a legtöbb: belsõ kényszerbõl) rálépnek az "ösvényre", melyet a csülkös vad tört járhatóvá, vagy ösvényt tör maga, hogy követhesse a madárvilág légi útjának irányát, s megy utánuk. Azért talán, hogy kézre kerítse õket? Hogy vérrel szennyezze az ösvények avarját?
Nem! Aki csak ezért ölti magára a zöld posztóruhát s a vadászfelszerelést: teljen öröme benne. Higgye, hogy "hõs", kemény ember, vagy higgyen magáról bármit, ami elme-legíti szívét önnön nagysága iránt. De egyet ne higgyen: hogy vadász!
Ölni a lehetõ legegyszerûbb dolog.
Vadászni: szívvel átérzett, bölcsen meggondolt felelõsség.
Általában soha nem választják ketté a vadölõ és a vadász fogalmát. Aki kapitális agancsokkal, díjra érdemes agyarakkal vagy kocsiderékra való vadhullával tér meg egy-egy kirándulásról, az ámuldozó nézó'któl mindig megkapja a májat hizlaló "NAGY VADÁSZ" jelzõt. Arról pedig, aki nyûtt ruhában, sárosan, tépetten érkezik, s hátizsákjából egy-két nyulat emel ki, vagy néhány fácánt, foglyot; ha a vizekrõl jött - récét oldoz le aggatékjáról, néhanapján egy jó terpesztésû, kormosan gyöngyös, koronás agancsot hoz a vállán, vagy féltõn göngyölget elõ egy erõs agyarat, legfeljebb ha azt mondják: "ez is jár vadászni".
Alkalmas idõben érdemes megkérdezni mindkét fajtát: – Merre jártál? Mit láttál?
S akkor furcsa tapasztalatra tesz szert a kérdezõ. A "NAGY VADÁSZ" kipirul, szemében tüzek lobbannak, s rákezdi:
– Tudod, öregem, az úgy volt... – és néhány rövidke, cseppet sem pontos helyrajzi adat után végeláthatatlan sora következik az "én", "velem", "nekem", "tõlem", "hozzám" kezdetû mondatoknak, s hullik a vad, fröcsköl a vér, durrog a puska, mely eseményeknek egyetlen szereplõje, hõse és bajnoka: Õ, a NAGY VADÁSZ.
Az a gyûrött, kopott, halk szavú ember, akinek kalapjából szorult idõben egy napra való zsírt olvaszthatnánk, akinek hátizsákjában nem termoszok, ételdobozok és válogatott lõszerek, hanem az erdõjárásra alkalmas kellékek húzódnak meg a kevéske zsákmány mellett, az a kérdésre felderül. Elgondolkodik, majd:
– Ma fent jártam a Tamás-csücson, tudod, ahol a bükkfiatalos van...
S látni kezdi az ember a tájat, hallani a szél járását, a madarak hangját, a csellengõ vad motozását. Érezni kezdi az erdõ illatát, nyelvén megpezsdül a forrás vizének jeges tisztasága, csípõje táján a tisztások füvének lágyságát érzi, s szeme elõtt járnak a váltókon megfigyelt õzek, a fiatal emsével tekergõ új malacok, a fák fölött látja a héja barna libbenését, a bokrokböl ismerõsen rebben az avarszínû császármadár.
– S lõttél valamit? – kérdezi végül az ember, mert elképzelni is nehéz, hogy valaki puskával járja az ösvényeket, s ne lõjön semmit.
– Semmit. Ma csak nézelõdtem. Azon töröm a fejem, hogy ha beáll majd a nagy hideg, ott a Remete-forrásnál meg a kis fenyvesnél két etetõt állítunk fel.
Mondja tovább, nyugodtan, meggondoltan. Magyarázza a szél járását, a vadak váltóit, a növényzetet, melyet itt is, ott is pótolni kellene valamilyen tápláló veteménnyel, s nagy néha felcsillanó szemmel megemlíti:
– Láttam a Csöpögõ-forrásnál egy nyársas legénykét, néhány esztendõ múlva derék basa lesz belõle! Jó állású kölyök volt.
S úgy beszél róla, mint apa a szépreményû fiáröl, éppoly szeretettel, sok-sok melegséggel a hangjában. De ugyanígy beszél egy népes fészekalj fogolyról vagy egy tekergõ, elsõ nyaras rókakölyökrõl, alkonyatkor elébe bukkant borzról vagy egy szimatot kapott, elugró muflonkosról, mely úgy ragadta magával a falkát, mintha pállott agyag indult volna a hegyoldalról.
S beszél a fákról, melyeknek törzse szarvasagancstól sebzett. A fákról, melyeket a disznók dagonyás fának használnak, s oly magas egyik-másikon a "mázolás", hogy derék kanok törülközhettek beléjük.
Úgy búcsúzik az ember ezektõl a vadászoktól, mint amikor olyan könyv mellõl állunk fel, amelyik nem csak szórakoztatott, hanem mondott is valamit. Az ilyen ember: "vadász-ember".
A "tizenkét ösvény"-en, melyet bejártam, találkoztam velük. Másokkal is, igaz... De róluk igyekeztem megfeledkezni. S hogy bejárhattam a tizenkét ösvényt: láthattam, amit látnom kellett. S hogy ezt az esztendõt nem töltöttem hiába: nekik köszönhetem.
Most, hogy hat esztendõ után ismét rálépek a tizenkét ösvényre, s újból bekalandozom hazám csendes tájait, megkérlek, Olvasóm, ne várj tõlem vérfagyasztó kalandokat. Mint Európában mindenütt, nálunk sem ura már, csupán ritkuló dísze a vad az erdõk, mezõk, nádasok világának. …