A jávorszarvas-vadászat különleges élményére már régóta vágytam, de mostanra, 61 éves koromra már sürgőssé vált a beteljesülés. Pipics Endre British-Columbiai ajánlata a 60. szélességi fokon, Yukon alatt, a Sziklás-hegység keleti lejtőin megragadott, mivel évek óta sikerrel térnek vissza innen a magyar vadászok.

Szeptember 27-én érkeztem meg két vadásztársammal, S. Bélával és P. Csabával Vanqouverbe, ahonnan repülővel utaztunk tovább északra Fort St. Johnba. Itt találkoztunk Endrével, aki az előző magyar csapatot hozta vissza. Ismerkedés után természetesen az ottani körü1mények és a vadászat volt a téma.

Az előttünk járók elmondták, hogy jávorszarvast, karibut, medvét és farkast is lőttek. Jávortrófeáik 52–54 inch terpesztésűek, súlyos, szép csipkézetű, mutatós agancsok. A terep igen nehéz, napi öt-tíz órás lovaglás az 1400–2000 m magas hegyek által övezett mocsaras völgyekben, hegyoldalakon a lovakat is próbára teszi, nemcsak a vadászokat. Több lőhető jávorbikát és karibut is láttak, így biztos, hogy mi is meglőjük a jávorszarvast. Fekete medve és farkas lövésének valószínűsége most kicsi a buja aljnövényzet miatt.

Másnap kora reggel tovább utaztunk az Alaszka highway autóúton a főtáborig. 800 km-es utunkon több karibut, jávorszarvast és wapitit is láttunk. Sajnos a figyelmeztető táblák ellenére sok az elütött vad. Késő délután érkeztünk a főtáborba. Art, a tulajdonos bemutatott minket az amerikai vadászoknak és megtekintettük elejtett vadjaik trófeáit. A látvány biztató volt. :Mindenki meglőtte a jávorát, karibuját és a hegyi birkákat.

Október 1.
Repülővel kiszállították csapatunkat a vadásztáborba Gyönyörű patakokkal, hódok által épített gátak határolta tavakkal teli völgyekben repültünk a 70 km-re lévő vadásztáborba, amely 1250 m magasságban feküdt. Körös-körül az érintetlen vadon, a hegyoldalak hóval borítva. Itt csak lóval lehet közlekedni, és azzal is csak a vad által kitaposott csapásokon. Táborunk három fűthető sátra a Rabbit River által határolt négyhektáros szigeten feküdt, tizenhárom ló és három kísérő vadász segítette a vadászatot. Utóbbiak közül kettő – János és Karcsi – magyar származású hivatásos vadászok, velük hamar összeismerkedtünk. Elhelyezkedtünk a sátrakban és megkezdtük az önálló életünket. Állandó napi program volt a vadászat mellett a favágás, a fűtés és a főzés. Igen élveztük az önállóságot.

Október 2.
Gyors reggeli (tükörtojás, tea, kávé) után Jánossal elindultam az első 10 km-es lovas túrára. A vadászati mód egyszerű: 5–10 km-es lovag1ás a vadcsapásokon, völgyeket ölelő hegyoldalon 1500–1600 m magasságban a fenyőerdők feletti részen. Majd elhelyezkedés, és a lovak kipányvázása után az előttünk elterülő széles, mocsaras völgy figyelése. Bőgési szezonban voltunk, a jávorszarvas ilyenkor délelőtt 11 óráig, majd délután 15 órától mozog. A reggeli köd lassan felszállt, a nap kisütött és kellemessé tette a figyelést.

Felettünk a hóhatár alatt karibuk legeltek. Egy fiatal és egy hatalmas, erős bika volt a csapatban. Felnézve láttuk, hogy az öreg bika egyenesen felénk jön, de velünk nem törődve a kipányvázott lovakat nézi. Úgy harminc méterre bejött, majd semmitől sem zavartatva visszament a csapathoz. Aztán hirtelen a két bika összecsapott és a győztes nagy bika. elvitte a csapatot. Később egy grizzly medvét fedeztünk fel a szemközti hegyoldalon, amely territóriumának határát ellenőrizve, bogyókat eszegetve haladt a hóhatár szélén. Jávorszarvast nem láttunk.

A hazafelé vezető úton több hullajtott lapátot és karibuagancsot láttunk, amelyeket már fehérre fakított az időjárás. Csaba is hasonlóan járt. Béla késő éjjel ért haza, és örömmel mesélte, hogy meglőtte a bikáját. Elmondása szerint jó bőgés volt, látott két bikát tehénnel és a nagyobbikat 250–270 m-ről borítás után blatton lőtte. A bika állta a lövést, ezért még két golyót küldött az oldalába, amely ezután ravatalára dőlt.

Október 3.
Éjjel jó bőgés volt a tábor körül, reggelre három centiméteres hó borította a tájat. Csaba kétnapos túrára ment egy távolabbi völgybe, ahol egy erős bikát láttak az előző héten. Béla kísérőjével ma behozza a trófeát és a húst.

Ma másik, mintegy háromórányi lovaglásra eső völgybe indultunk. Miután elhelyezkedtünk, hamar megláttuk a jávorteheneket a hegyoldalon, de bika sehol! Figyeléssel telt el az egész nap. Ránk is fért, mert a lovaglástól boka- és térdízületeim sajogtak. Délben újabb tehenet láttunk egyedül, a tehenek később bementek a keskeny fenyőerdőbe.

Csend és várakozás. Bika sehol. Kísérőm biztatott, hogy itt bikának is kell lennie. A Nap már a hegyek mögé lebukott, elindultunk hazafelé. Alig lovagoltunk 200 m-t, amikor János pisszegéssel jelezte, hogy látja a bikát. Megálltunk, leszálltunk a lovakról és kikötöttük őket, nehogy a lövésre elszaladjanak. Jobbra felnézve, úgy 250 m-re, megláttam a fenyőerdőből kilépő hatalmas bikát és a teheneit. A bika szemközt állt, lapátjait forgatva a lovakat figyelte. János mondta, hogy öreg bika, és ha elfordul, lőjek. Fa sehol! Lecsúsztam a patakba és a magas partra feltett hátizsákomra támasztva megcéloztam a magas bokorból kilátszó vastag nyakat.

Szerencsére a bika csak állt és himbálta hatalmas fejdíszét, így volt időm megnyugodni, mert az első percekben az izgalomtól képtelen lettem volna pontos lövést leadni. János rábőgött, erre jött felénk vagy húsz métert, aztán megtorpant. Testét nem láttam, csak a nyaktól fölfelé a fejet a hatalmas lapátokkal. Aztán lassan balra fordult, és én a bokrok felett megjelent magas marra célozva lőttem.

Becsapódás!!! A lövés és a kemény becsapódás hangja többszörösen visszhangzott a hegyek által körbezárt völgyben. A bika állt! János szólt, hogy gyorsan ismételjek és lőjek, ám újratöltés közben az izgalomtól lecsúsztam a partoldalról. Mire visszamásztam, a bika eltűnt.

– Megvan! – mondta ekkor megnyugtatólag kísérőm. A bika a lövés után kettőt lépett és lefeküdt. Nagy megkönnyebbülés és öröm vett erőt rajtam. Az elmúlt 5-10 perc feszültsége feloldódott, ennek ellenére nem tudtam a cigarettámat meggyújtani. János segített ki és többszöri vállveregetéssel ismerte el a pontos lövést.

Lovon közelítettük meg a jávort, amely még emelgette koronás fejét, de teste már mozdulatlan maradt. Közeli kegyelemlövés után már mozdulatlanul feküdt ravatalán a csodálatos lapátos. A töretátadást gyors fényképezés és videózás követte, majd zsigerelés, mert lassan az éj ránk borult. Irány a tábor, a beszállítás másnapra maradt.

Október 4.
Reggel a kötelező munkák – lovak befogása, favágás, reggelikészítés – után délelőttii program a trófea és a hús beszállítása volt. Csaba is megérkezett a távoli útról egy szép jávortrófeával. Ma a fotózás, videózás és az élmények ismételt elmesélése után örömmel mentünk jávorvadásszá avatásunkra. Végre volt időm ünnepi ebédet készíteni Menü: jávorszarvascombból készített magyaros vadpörkölt, szárított krumpliporból elkészített pürével. Nagy siker volt. Két magyar hivatásos vadászunk elérzékenyült a régen érzett hazai ízek hatására.

Október 5.
Csabát átrepítették másik táborba havasi kecskét lőni. Bélával pakolunk, hogy mi is megyünk másik területre fekete medvét lőni. Az idő azonban elromlott, a szél miatt a repülő nem tudott berepülni.

Október 6–7.
Az idő szeles, zúzmarás hó esik. Hiába várjuk a repülőt. Lassan lemondunk itt a fekete medvéről, a tábort kezdjük felszámolni. Éghető anyagokat kötelező elégetni az egyéb hulladékokat zsákba raktuk, hogy lovakon a főtáborba szállítsák. Táborbontás után fát vágtunk (ez kötetező), ha valaki erre jár, legyen mivel tüzelnie. Az idő nem javult.

Október 8.
A szél elállt, a Nap kisütött és megjött a repülő. Pár pillantást vetettünk még a táborra és a patakban ázó trófeákra. Örömteli búcsú volt. Délutánra Bélával már a főtáborban voltunk. Jó volt ismét kulturált helyen lenni. Fürdés és borotválkozás után a tábor környékén sétáltunk és fotóztunk.

Október 9.
Endréékkel itt is próbálkoztunk fekete medvére vadászni. Cserkeltünk a folyó és a tábor közötti földúton, mivel a medvék a folyóhoz lejárva keresztezik az utat. Mire visszafelé jöttünk a medvék átváltottak, nyomukat és ürüléküket otthagyva az úton.

Október 10.
Délelőtt medvére cserkeltünk, de nem volt szerencsénk. Csaba megérkezett, szép havasi kecskét lőtt. Az idő délutánra hirtelen viharossá változott, nehéz, hóterhes felhőket hozott az erős, hideg északi szél. Az előttünk álló hosszú autóút miatt gyorsan csomagoltunk és a házigazdától elköszönve kezdtük meg hazafelé tartó utunkat Az éjszakába nyúló úton többször megálltunk és gyönyörködtünk a fehér, kék és vörös fényben futó Északi fényben.

* * *

A megérkezett jávortrófeában gyönyörködve és emlékezve azt mondhatom, a Sziklás-hegység keleti lankáin lóhátról jávorszarvasra vadászni egész embert kívánó, férfias sport.

Erre vágytam!
Ezt választottam!
Megkaptam!

Rainiss Mátyás
2005. február 8.

A sikeres jávorvadászat után rossz idõjárás köszöntött ránk. Két napi várakozás után Husky kisrepülõjével megérkezett a vadászterület tulajdonosa a Hopkins-tanyára. Jack Hopkins a XIX. század végén építette faházát, annakidején ezen a környéken vadászott telente szõrmés állatokra. Látszott is a kunyhón a több mint egy évszázados kor. Üveg helyett fóliát fújt a szél, karibuhús lógott a rácson. A kalyiba belsejében hosszú asztal állt, több helyen megfaragva, angol és német nevek, dátumok vésetével. Peter, a lovászlegény, ledobta zsákomat a tûzhely mögé, és egyszerû angolsággal azt mondta „home”. Neki lehetett otthon, nekem a rácsodálkozás lakhelye volt.

A házikó mellett állt egy fehér sátor. Peter megfogta a motoros fûrészt, a sátor mellett kivágott néhány karvastagságú fenyõt, majd körülnézett és egy 30 cm átmérõjû délceg fenyõt is lefektetett. Levágott belõle négy darab méteres rönköt, az egyiket megmarkolta és bevonszolta a sátorba. Ekkor rá kellett jönnöm, hogy a sátor berendezését kezdte legyártani. Én bevittem a másik két rönköt, utána rászögeltük a karvastagságú fákat, a fenyõgallyakat keresztbe raktam a tetején, a nyereg alatt lévõ pokróccal letakartuk, így elkészült a fekhelyem. Hallottam a repülõ hangját, Karcsi, a hivatásos vadász is megérkezett az amerikai vendégvadásszal. Az esti vacsoránál vadásztársam tanzániai oroszlánvadászatát mesélte el nekünk. Lefekvés után a vaskályhában pattogó, duruzsoló tûz hangját hallgatva reménykedve aludtam el.

Másnap korán reggel felnyergeltünk és havas esõben indultunk el, hogy megtaláljuk „billy”-t, a bak hegyi kecskét (a nõstényt „nanny”-nek hívják errefelé). Kanyargós hegyi csapán haladtunk felfelé, hogy elérjük a hóhatárt, ahol a fehér szõrû kecskék tanyáznak. Mintegy félóra múlva az esõ átváltott erõs havazásra. A sûrû köd és a hó miatt megálltunk, kikötöttük lovainkat, és egy szélcsendes helyen tüzet raktunk. Melegedés közben hollók károgását lehetett hallani. Egy óra múlva felszállt a köd, a havazás is megszûnt és a felhõk közül néha-néha még a napsugarak is kivillantak.
Felültünk lovainkra és továbbindultunk a magaslatok felé.

Károly hirtelen megállt, elõre mutatott, és már láttam is, hogy az út közepén fekszik egy jávor. Innen csak az agancsát lehetett látni, és azt, hogy nyugodtan pihen. A lószerszám zörgésére felijedt, felállt, elfutott pár méterre és bambán nézett minket. Mi tovább indultunk, bõgtem neki, két kilométeren keresztül követett minket. A közelünkben lévõ hollók körözésébol arra következtettünk, hogy a környéken állati tetem lehet. Leszálltunk lovainkról és gyalog közelítettük meg a hollók leszállóhelyét. Egy magas fenyõfán fehérfejû sas figyelt minket. Bokorról-bokorra becserkeltem és több fotót készítettem az érdekes és igen ritka madárról. Átázva, vizesen ültünk fel a lóra és folytattuk utunkat felfelé, a sûrûségbe. Az erdõbõl kiérve, messze a hegygerincen karibucsapatot pillantottunk meg. A csapat lassan haladt elõre, kaparászva legelésztek. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy hagyjuk õket, továbbindultunk a kecskék lakta ormok felé. Sajnos ezen a napon nem találkoztunk a szép szõrû hegyi vaddal.

Az egésznapos havazástól átázva, fázva értünk vissza a vadászkunyhóhoz. Az esti vacsorakészítésnél a tûz mellett kortyolgattam a kakaómat és láttam, hogy Peter határozott léptekkel az ajtóhoz megy, felveszi fegyverét, felhúzza, céloz, és kilõ az ablakon. A fólián csak egy kis lyuk keletkezett. Mindannyian meghökkenve néztünk Peterre. Röviden csak annyit mondott: „Lopták a húskészletünket.” Mivel mindannyian bent voltunk az épületben, nem értettük a dolgot. Kiderült, hogy nyestre lõtt, de nem találta el, ezért Karcsival felállítottak egy nyestcsapdát.

A vacsorát gyorsan felfaltuk, este kilenc óra felé járt az idõ, lefekvéshez készülõdtünk, csönd volt a vadászkunyhóban. Egyszer csak kintrõl halk köszönést hallok és néhány szó is behallatszik. Ránézek az asztalon lévõ mûholdas telefonra, de az kikapcsolva a dobozában nyugszik. Nem értettem, hogy az alaptábortól 70 km-re, és lakott területtõl 700 km-re ki szólalhatott meg. A vadászfiú felugrott, kilépett, és hangosan üdvözölte az váratlan érkezõket. Mint utóbb kiderült, John és a hivatásos vadász jött meg, akiket az alaptáborban láttam málházni. Õk lóval tették meg azt az utat, amit mi repülõvel. Nap mint nap ott vertek sátrat vertek, ahol rájuk alkonyodott, vagy ha tehették, egy közeli táborban szálltak meg. Aznap este a mi táborunk adott nekik hajlékot. Újra vacsorát készítettünk míg õk elmesélték, hogy nyolcadik napja járnak vadbirka után, de nem találtak még megfelelõ kost. A késõi látogatók vadászélményeit már nem hallgattam végig, átmentem a sátorba és a pattogó tûz mellett elaludtam.

Utolsó nap reggel bizakodva nyergeltünk fel, és az eddigiekkel ellenkezõ irányba indultunk. A gyorsfolyású folyócska mellett, majd attól eltávolodva a sûrû fenyõerdõben haladtunk, horrorfilmbe illõ helyeken. Mohák lógtak a fákról, a napfény csak néha szûrõdött be, jávorszarvasok csapásán mentünk egész nap. Délutánra beborult, hol esett, hol abbahagyta. Két óra felé indultunk vissza a tábor felé. A tábortól, kb. két km-re, még utoljára leszálltunk a lóról és távcsõvel körülkémleltük a hófödte csúcsokat.

Távcsövezés közben elmerengtem, gondolataim már a szeretteim körül kalandoztak, amikor Károly váratlanul megszólalt:. „Ott vannak a kecskék!”. Megrezzentem. „Hol?” A hegygerincre mutatott, de én nem láttam semmit. Fél négy felé járt az idõ, fél hatkor sötétedik. Légvonalban 4-5 km-re lehettek, túl a folyón, fenn a gerincen. Vagy rögtön indulunk, és ha szerencsénk van elérhetjük õket, vagy mehetünk haza, tétovázásra nincs idõ. Mindez végigcikázott az agyamon mielõtt döntöttem: „Induljunk, mert ránk fog sötétedni”– szóltam a kísérõmnek, és már fogtam is lovam sörényét. Gázlót kerestünk a gyorsfolyású folyócskán, a lovak nehezen akaróztak bemenni a szügyig érõ jéghideg vízbe. Alighogy átértünk, Karcsi leszállt a lóról, és azt mondta: „A lovakat itt hagyjuk, csak a fegyvert hozd”.

Levettem a kabátom, pulóverem a nyakamba kötöttem és ingben indultam el. A sûrû és igen meredek hegyoldalon felfelé közeledtünk a kecskék felé, versenyt futva az idõvel. Egy tisztáson megálltunk, Karcsi szeméhez emelte a keresõtávcsövet és vagy öt percen keresztül kereste „billy”-t. A másodpercek rohantak, és a szürkület elsõ jelei már kezdtek mutatkozni. „Megvannak! Elmentek jobbra, a gerinc felé. Menjünk!” – mondta Karcsi.

Erõltetett menetben újra elindultunk felfelé, végig a sûrû fenyõerdõ takarásában, a lábunk alatt mélyre süppedõ mohában. Nem is tudtam, hogy mitõl olyan vizes már az ingem, az izzadságtól vagy a fenyõrõl rám csapódott víztõl. Érezhetõ volt, hogy ahogy haladunk felfelé, egyre hidegebb lett. Én azonban cseppet sem fáztam, szaporán vettem a levegõt és megpróbáltam gyorsítani a lépteimet is. Lassan kiértünk a fenyõk közül és már a törpecserjék között haladtunk felfelé. Károly megállt, újra megkereste a kecskéket. Levettem hátamról a fegyvertés láttam, hogy a távcsõvédõm eltûnt, a lencsék vizesek, tûlevelekkel teli vannak.

Megtisztítottam fegyveremet, és pár perc múlva már éreztem a metszõ hideget, süvített a 2800 méter magason fújó szél. Puskatávcsõvel kerestem én is az áhított vadat. Végre megláttam a három fehérszõrû kecskét. A hegygerincen egy kiálló sziklán álltak, onnan néztek felénk. Úgy dönttöttünk, hogy kihasználva a takarást, pár lépést visszamegyünk és újra a fenyõben folytatjuk az utunkat. Ötven méter után véget ért a fenyõ, hóval borított kövek és zuzmók között négykézláb lehetett haladni felfelé az igen csúszós és meredek sziklán, vigyázva arra, nehogy valamelyik követ lerúgjuk és ezt meghallja a vad.

A magasból lenézve látszott a tábor. Láthattuk, hogy az összes ló bent van a karámban és a kunyhóból füst száll fel. De ez csak egy pillanatnyi szünet volt a mászásban, máris tovább kapaszkodtam felfelé az erõs szürkületben. Én mentem elõl, és egy szikla mögül kióvatoskodva megláttam a három kecskét. Kb. 300 m-re voltak. Elõttem 50 m-re egy egyedülálló törpefenyõ volt. Kúszva megközelítettem, kitámasztottam fegyveremés kiválasztottam a legnagyobb kecskét. A sziklafalon állt, mögötte volt két kisebb társa. Tudtam, hogy nem lesz több esélyem, vagy most lövök vagy kecske nélkül megyek haza.

A lövés eldördült, a kecskék szökellnek, és látom, hogy nem találtam. Gyorsan ismételek és szabad kézbõl újra lövök. Puffanást hallok. A kecske jelzi a találatot, én pedig újra csõre töltöm a Sabattimat és célzok az álló kecskére. A kecske azonban eldõl és egy kisebb völgybe gurul.

„Megvan!”– kiált mögülem Karcsi. Hátamra vetettem a fegyvert és a térdig érõ hóban elindultam, messze magam mögött hagyva vezetõmet. Felmásztam egy kisebb sziklára, a völgy elõtt láttam összeesni a kecskét, de még száz méterre lehettem az állattól. A sziklaperemre felérve látom, hogy a kecske csúszik lefelé a völgybe, már tehetetlenül, de még élve. A kegyelemlövés és a végtisztessége megadása után fotókat készítünk, de az automata fényképezõgép már bekapcsolja a vakut. A zsigerelést sötétben fejeztük be.

A felfelé vezetõ út nehéz és hosszú volt, de a lefelé tartó sokkal érdekesebb. Sötétben, sûrû rengetegben haladtunk, sokszor hátsónkon csúszva. A messzirõl felhangzó farkasüvöltés meggyorsította lépteinket. Egy óra múlva a folyó mellett megtaláltuk lovainkat. Hátasaink hosszas unszolás után átkeltek velünk a folyón, könnyen megtalálva a hazafelé vezetõ utat. A sötétség ellenére lovaink tíz perc alatt hazaértek velünk.

Vacsora után lefeküdtünk és magamban összegezve kanadai vadászatomat igen érdekesnek találtam, bár a remélt fekete medve és farkas nem került a céltávcsövem elé. Gyerekkori álmom megvalósult. Barangolhattam, lovagolhattam, vadászhattam a Sziklás-hegységben, és úgy gondolom, hogy már nevelkedik számomra a gyûjteményembõl még hiányzó karibu és a feketemedve is.

Gyerekkorom óta álmodoztam már arról, hogy egyszer eljutok a Csendes óceán partjára és barangolhatok a Sziklás-hegység vadregényes tájain. Ez év elején ellátogatott hozzám Pipics Endre, és beszámolt arról, hogy az õ vadászterületén milyen szép jávorszarvast lehet lõni, és a feketemedve-populáció milyen magas számú. Ekkor csillant fel a remény, hogy az álmom beteljesülhet még az idén õsszel. Videón bemutatta nekem a tájat és az állatokat:, fekete medvéket, bölényeket, jávorszarvasokat és rénszarvasokat. Pipics úr ígéretet tett arra, hogy a jávorszarvas lelövése után könnyedén meglõhetem a gyönyörû, fekete bundájú medvét is grátiszba.

2004 szeptember végén megvalósult az álom, elindultam Kanadába. Két vadásztársammal a Ferihegyi repülõtéren kellett találkoznom, Rainiss Mátyással és Schwartz Bélával. Mivel Béla indulása bizonytalan volt családi okok miatt, így kettõnk indulása volt reális. Korábban velük még személyesen nem talá1koztam, csak egy-két telefonbeszélgetés erejéig. Mátyás telefonszáma az indulás elõtt pár héttel megváltozott, úgyhogy kapcsolatunk megszakadt. Ferihegyen érdeklõdéssel figyeltem az érkezõ utasokat, felismerem-e útitársaimat? A repülõre való felszállásomat utolsóként tettem meg, mint mindig, de addig nem fedeztem fel útitársaimat. A repülõjegy ellenõrzésekor a légikísérõtõl megkérdezem:
– Van-e a repülõ fedélzetén Rainiss Mátyás nevezetû utas?
A légikísérõ ránéz a monitorra, és kis szünet után a következõt válaszolja:
– Ilyen nevezetû utas nincs a listán – válaszolja.
– Akkor ez egy érdekes utazás lesz – mondom, és odafordulok a vezetõ légikísérõ hölgyhöz és kérem, hogy nézzék meg még egyszer. Pár másodperc alatt átvillant az agyamon, hogy egyedül kell végigmennem Európán és Amerikán, a többiekkel mennyivel egyszerûbb lenne a kommunikáció és a szálláskeresés...
– Bocsánat – mondja a légikísérõ – a fedélzeten van az A/21-es ülésen.
Ekkor már tudtam, hogy élményekben gazdag és érdekes utazásra számíthatok. A 14 órás út alatt megismerkedtünk mindhárman egymással.

Vancouverben két napot töltöttünk és a harmadik napon átrepültünk Fort St. Johnba. Az esti órákban érkeztünk oda, és a megbeszélés szerint vártuk Pipics urat. Egy félóra várakozás után meg is érkezett egy Ford lakóautóval. Rövid üdvözlés után bement a reptérre, mely konténerekbõl volt összerakva. Az autóból kilépett két megfáradt, kicsit meggyötörtnek látszó úriember. A rövid bemutatkozás után rájöttünk, hogy õk az elõttünk lévõ vadászcsapat tagjai. Ezután az élményeiket hallgattuk, hogy a 14 nap milyen nehéz volt, hogy a lovaglás megerõltetõ, tíz kilót fogytak, hogy a grizzly megtámadta õket, hogy fekete medvét ezen a vadászaton nem láttak. Ezután záporoztak a kérdések és válaszok még hajnalig a szállodában.

Reggel elindultunk az Alaszka highway nevû autóúton a vadászterületre, 700 km-t mentünk. Útközben vadjuhot, fiatal jávorszarvast, fiatal szarvasbikát láttunk és gyönyörködtünk a Sziklás-hegység tájaiban. Estére megérkeztünk az alaptáborba. Az esti vacsoránál megismerkedtünk a tulajdonossal, Arthurral és a többi amerikai vadásszal. Másnap reggel becsomagoltuk legszükségesebb felszereléseinket, fegyvereinket és vártuk, hogy Arthur saját repülõjével vigyen ki a Rabbit river mellett lévõ kihelyezett táborba, amely kb. 70 km-re volt. Rám csak délután került sor, addig nézelõdtem, figyeltem a lovakat, néztem, hogyan málházza fel a kanadai vadász és egy magas, barna, amerikai vendégvadász, John a két öszvért és a saját hátaslovukat. A kissé nehézkes indulás után eltûnnek a zöldes színû tó feletti fenyõrengetegben.

A repülõrõl csodáltam a vadont, a völgyben tekergõ patakot, a hódok által készített tavat és annak közepén várukat. Ilyenkor a percek gyorsan rohannak, és hamar odaértünk a kihelyezett táborba.

Másnap a délelõtti napsütés már lovon talál minket, a Rabbit river partján. A kacskaringózó patakot több ízben átvágjuk, utána a sûrû fenyõerdõbe vezetõ csapákon haladunk. Lovam többször olyan közel megy a fákhoz, hogy a lábamat ki kell venni a kengyelbõl, magasra húzni, hogy ki ne szakadjon a csizmám. Egész nap lovagolunk, pár hollón kívül nem is látunk semmit. A folyóból patak lesz, s végül egy vékony éren megyünk át. Karcsi, a kanadai vadász meséli, hogy itt a forrása a Rabbit rivernek jobbra ebben a völgyben, és holnap visszajövünk, és ott fogunk letáborozni.

Lovammal átlépjük a gyorsan folyó kis eret, egy pillanatra hátratekintek a vízbe és megcsillámlik a patak medrében egy sárga, villódzó valami. ,,Mi lehet az? Falevél, söröskupak, vagy talán… arany?!” De idõm már nincs leszállni, mert megyünk tovább. Gondoltam, mivel holnap visszajövünk, majd valamilyen ürüggyel leszállok és felveszem.

A következõ domb tetején Karcsi megáll. Grizzly! Leszállok a loról, közelebb megyek, és látom, hogy a völgyben kb. 300 m-re egy ezüstbarna grizzly legelészik. Szép komótosan lépked, fel-felnéz, de mivel jó a szelünk, nem vesz észre minket. Károly elmondja. hogy ez egy közepes nagyságú, igen szép színezetû, hím grizzly. Még negyedórát figyeljük, én közelebb megyek, hogy lefényképezzem. Hirtelen felemeli a fejét, szaglászik, néhány lépést tesz jobbra-balra aztán észrevesz, megfordul és elfut.

Sötétedésre visszaérünk. a táborba. Béla jóval késõbb érkezik, csak éjfél után, meglõtte a jávorát! Irigykedve hallgatjuk a pattogó tûz mellett a sátrunkban élménybeszámolóját. Reggel felmálházzuk a két öszvért, felpakoljuk rá a sátrat és élelmet, és elindulunk a többnapos vadászatra. Az. út már ismerõs, arra haladunk, mint az elõzõ nap. Már izgatottan várom, mikor érünk oda a patakhoz, ahol tegnap láttam valamit. Háromóra lovaglás után átlépjük a vékonyka vízfolyást és a sárga csillámlás még mindig ott van. Délelõtti verõfényben talán még jobban csillog, és úgy gondolom, hogy nem is látomás volt ez tegnap. Pár méterrel arrébb megállok, kikötöm a lovakat, vezetõmnek az mondom, hogy elmegyek inni. Visszamegyek a vízhez, beállok a patakba és nézem a csillogó követ. Még mindig nem akarok hinni a szememnek, nem. tudom eldönteni – pedig csak pár centiméterre vagyok tõle –, hogy a víz alatt mi az a ragyogó, sárgán csillogó valami? Benyúlok a jéghideg vízbe, de a fénytörés miatt mellé nyúlok, a gyorsan áramló víz elviszi, hiába keresem, markolom, nem találom meg. A vezetõm már kiabál, mit keresek, így felülök a lóra és megyünk tovább.

A völgy végében egy sziklatörés alatt felállítjuk igen hevenyészett sátorunkat. Lemálházzuk lovainkat, kikötjük õket, és késõ délután elindulunk gyalog vadászni. A másik völgy elején, a gyönyörû délutáni napsütésben leülünk, és távcsöveinkkel fürkésszük a tájat. A hegy oldalán, kb. 2 km-re tõlünk, észreveszek egy grizzlyt. A ragadozó ás. Mormotát próbál találni, hogy még a tél beállta elõtt vegetáriánus étrendjét kiegészítse egy kis hússal. Mivel két órán keresztül figyelem, így annak is tanúja vagyok, hogy nem tudja elkapni a kis rágcsálót. Távcsövemmel figyelem, hogyan gyûjtögeti a bogyókat, válogatja ki a számára ízletes növényeket. Lassan a Nap lenyugszik a hegyek mögött. Visszamegyünk lovainkért. és lóval felmegyünk egy kisebb dombra, mely a patak felett van. Innen újra látom távcsövemmel a medvét, még mindig szorgosan gyûjtöget és eszeget.

A kezdõdõ szürkületben átnézek a völgy túlsó oldalára és meglátok két fehér pontot, olyan, mint két gyöngyfog gyûrûbe foglalva. Távcsövemmel ráközelítek, és látom, hogy mozog. A nagy barna test lassan elindul, fején a gyönyörû, világos trófea. Kb. 4 km-re van, légvonalban másfél. Oldalba bököm Karcsit. és mondom neki: "Ott a jávor." "Hol?' kérdezi. "Ott. a patakon túl. a szemben lévõ domboldalon." "Tényleg" "Rácserkelünk?" kérdezem én. "Nem, menj, kösd ki a lovakat a fák mögé."

Elvezetem a két hátast, az örökzöldek takarásában kikötöm õket. Hallom, hogy Károly hosszan, egyenletesen bõg. Visszalopakodom hozzá, és nézem a jávort. Lassan, komótosan bemegy az erdõbe és vagy negyedórán keresztül nem is látjuk. A bõgés folyamatos. A szívem a torkomban kalapál. A fegyveremet magam elõtt tartva, szabad szemmel figyelem, hogy dönt a tr6feás vad. De újra kivillan a két gyöngyfogra emlékeztetõ agancs a fenyõ elõtt, és látjuk, hogy a bika meghallja a bõgést, és felénk fordul. Pár percet várva elindul felénk, lefelé a völgynek. "Menj lejjebb a fákhoz, de takarásban!" mondja Karcsi.

Kb. 50 m-t lejjebb megyek, kiválasztok egy fenyõt, mögé bújva nézem a jávort. Károly hosszan, egyenletesen bõg tovább. E csábító hangra a jávorbika megbabonázva, a másfél méteres bozóton keresztül folyamatosan közeledik. Nagy lapátjai hullámozva haladnak elõre a csete tengerén. Karcsi is mögém jön. Távcsõvel figyelem, és látom, hogy mögötte egy sötétbarna folt is mozog. Ráközelítek: egy sokkal kisebb trófeájú, fiatalabb bika is vette a jelzést, és õ is felénk halad. "Ott van még egy!" szólok Karcsinak. "Az nagyon jó, mert akkor versenyeznek, hogy ki ér ide elõbb." Szívem a torkomban dobog, Karcsi a fülembe bõg.

A völgyben eltûnik az öreg bika, mivel alattunk igen meredek a szikla. "Figyelj, mert majd hirtelen fog feltûnni, nagyon meredek a domb" mondja Karcsi, és bõg tovább. A fiatal bika is eltûnik a szemünk elõl. Most a másodpercek lassan cammognak. A hegyorom tetején az utolsó napsugár is megcsillan. "Itt a szürkület." mondom. "Ne félj, ideér még sötétedés elõtt, biztos iszik." Tíz perc múlva, tõlem kicsit balra, 80 m-re meglátom a két fehér trófeát. Már lehet látni, hogy a legyezõje egybenõtt. A fejét és a gerincívét látom. "Lõhetõ?" kérdezem Karcsit. "Lõhetõ, közepes bika, de harcias, amint látom. Ki van törve egy darab a tr6feájábóI."

Már céltávcsövön keresztül, kibiztosított fegyverrel szemlélem megvalósuló álmomat. Kezem remeg. már nem hallok semmit; csak várom, hogy kedvezõ pozícióba kerüljön a jávor. Mivel nagy a bozót, hiába jön közelebb, csak a gerincét és a fejét látom. "Most már lõhetsz, döntsd el, mikor jó neked." mondja Karcsi. A bika tõlem 50 m-re megáll, egy lépést tesz jobbra, és visszatekint, nézi a fiatal bikát. Számomra elérkezett a kedvezõ pillant, remegés megszûnik, szívem a helyén van, ujjamat is a ravaszra teszem, és elindítom a lõszert.

Tudom, mint mindig, hogy a vadászat idáig szép, idáig érdekes, talán innen kéne megváltoztatni. De a bika eldõl, a Karcsi felkiált: "Megvan, gratulálok!" A napnak is vége, mint ahogy ennek a bikának is befejezõdött az élete. De azért még világosban megadjuk a tiszteletet az 53.5 inch-es (1,36 m terpesztésû) jávorbikának, lefényképezzük, és elkezdjük a zsigerelést.

Sötét van, a csillagok már fényesen ragyognak az égen mire befejezzük. A lovakat lehozom, és csöndben, hátasainkat kantáron vezetve indulunk vissza táborba. A pataknál megállunk, megmosakszunk, lovainkat megitatjuk, és hamarosan elérjük csillagfénynél a sátort. Nyergelés, lovak etetése és vacsora után Károly megmutatja nekem az északi fényt. Lefekszem, bebújok hálózsákomba, és hallgatom, ahogy Karcsi vicceket mesél, de már csak a maga szórakoztatására, hisz én elalszom.

Hajnalban sátrat bontunk, felnyergeljük lovainkat, felmálházunk és felmegyünk a zsákmányhoz. Látom a dombon fent áll a fiatal bika, nem hagyta el társát. Most én bõgök neki, egész közel jön, mintegy húsz méterre. Több fényképet készít. Egyszer csak hallom fegyverem zárdugattyújának hangját. Hátranézek és kérdezem: "Lelõjük?" Karcsi, aki kezében tartja fegyverem, így válaszol: "Nem, de nagyon veszélyes tud lenni a bõgéskor a bika, az embert is megtámadja. Sõt, a lovakat is összetéveszti a tehénnel, úgyhogy jobb vigyázni." Hátrább lépek, és Károly hadonászással, kiabálással elriasztja a bikát.

Többórás pakolászással a makacs öszvérre felrakjuk a jávor combjait és a trófeát, mely legyezõszerûen díszíti az állatot. Elindulásunk után észreveszem újra a fiatal bikát. Bõgök neki, és négy-öt kilométeren keresztül követ minket. Talán azt hiszi, hogy a. mögöttem lévõ trófea a társa.

Hazafelé újra átmegyünk a vízfolyáson, de már tudom, hogy arannyal nem lettem gazdagabb, de egy vadászélménnyel igen. Az esti órákban érkezünk meg a táborba. Mátyás barátom is meglõtte a jávorát. Másnap a hivatásos vadászok felavatnak minket jávorbika-vadásszá. Majd ezen a napon jávorpörköltet fõzünk és várjuk a jobb idõt, hogy Arthur Bélát és Mátyást elvigye fekete medvére vadászni, engem pedig egy másik táborba kecskére.

AMIKOR A BARNA IS FEKETE!

2004..március, FeHoVa. Feleségemmel sétálgatunk, gyûjtjük az információkat fekete medve kanadai vadászatáról. Nézelõdünk, gyûlnek a prospektusok. Otthon átnézem, értékelem õket. Kezembe akad egy B.C.-füzet, Pipics Endre Pink Mountain Outfitters ismertetõje. Érdeklõdésemet felkeltve, hívom a magyarországi képviselõt. Rövid beszélgetés, megígéri küld bõvebb információt. Másnap megcsörren a telefonom. Pipics Endre hív Kanadából. Ízes Vas megyei tájszólása, barátságos és szakértõ mondatai rögtön fellelkesítenek. Április elején felkeres személyesen. Szerzõdést kötünk fekete medve vadászatára. Endre szervez, telefonál, intézkedik.

Az idõ repül és én is, május 14-én Fort St. John-ban vagyok. Itt vár Mike Ramosch és a felesége Marika, õk Endre üzlettársai. Velük töltöm az elkövetkezendõ pár gyönyörû vadásznapot. A tábor kb. 150 km-re van. Elõször az Alaszka Higway-en megyünk. Nosztalgiával gondolok vissza a 1996-os utamra. Az út egyre szerényebb lesz. Sok vadat látok, szarvasokat és fekete medvét három boccsal. Látványuk nagy reménnyel tölt el. A táborba érve Mike megmutatja a szállást, rövid késõi vacsora, s végre kinyújtózom.

Másnap gyönyörû idõre ébredünk. Reggeli közben hitetlenkedve hallgatom, hogy tegnapelõtt még hó esett. Kivonulunk a lõtérre, és Leo, a tábori mindenes segítségével mintegy 150 m-re levõ célra belõjük a puskát. Utána. vissza a táborba, ebédcsomag, Mike füttyent a kutyának. Ellis a német kopó felugrik és már indulunk is. Egy nagy GMC-vel járjuk a területet, dimbes-dombos vidék, sok a víz, patak, tó. Kristálytiszta valamennyi. Utak vezetnek az erdõbe mindenfelé. Keresztezzük a Beawer folyót, majd egy széles erdei úton haladunk. Közben Mike mesél. Elmondja, hogy valamikor nagy tûzvész pusztított a vidéken. Amikor elmúlt, egy év múlva az egész környéket rózsaszín virágok borították be. Innen a neve: Pink Mountain (Rózsaszín hegyek). Megállunk ebédelni, nyújtózkodni. Az idõ napos, van vagy 24 fok. Eddig két medvét láttunk, sajnos lövéshez nem jutottam.

Már késõ délutánra jár, amikor az egyik bevágáson jó 400 m-re medvét látunk. Fék, kutyát a kocsiba. Már lopakodtnk is az erdõ szélén felfelé. Jó a szelünk, a medve nem vesz észre. Jön lefele a lejtõn. Még 200 m-t osonunk elõre. Mike mutatja, hogy feküdjek az út oldalába, kabátját a puska alá teszem, jó kilövésem van az útra. A medve megáll, szimatol. Két lábra áll.

– Most! – gondolom –, de Mike int, várjak. Jó száz méterre van. Belenézek a céltávcsõbe, fûszálak akadályoznak. A medve jön, szívem a torkomban. 65 m-re megáll, Mike biztat lõjek. Nem tudok, rosszul áll. Teljes a feszültség. Kicsit elfordul, bumm, lövök. Hallom a becsapódást. A medve felugrik és berohan az erdõbe. Ismétlõre rántom a .338 WM Blaser R93-ast, de már nem érem utol.

A találat helyén csak szõrt találunk, vér semmi. Hallgatunk, mély csend van. Ez biztató. Mike elmegy a kutyáért. Rátesszük a nyomra, szagot fog, berohan az erdõbe és már csahol is. Nyomulunk utána. Az erdõ szélétõl 15 méterre fekszik erdeimoha-ravatalán a kimúlt fekete medve. Különös bizsergés jár át és boldogan vizsgálom hosszú fekete bundáját. Töretátadás, utolsó falat, fényképezés. Mike ismeri a szokást, hiszen svájci-kanadai. Nagy örömmel érkezünk a táborba. Mindenki boldog, fogy a finom kecskeméti mézes barack pálinka.

Másnap megnyúzzuk, mérjük: 5 és % 1/2 láb. Nagyon jó – nekem legalábbis. Közben megjön Russel, az öreg guide, délután vele vadászom. Lassan gurulunk öreg Fordjával, amin ott a négykerekû terepjáró motor. Ezen a terepen nincs ellenfele. Félóra alatt két medvét látunk, de befutnak az erdõbe mielõtt bármit tehetnénk. Russel a nyomokat kémleli.

– Nagy farkas járt erre egy-két órával ezelõtt – közli, majd tovább gurulunk. Hirtelen megáll, már látom én is, hogy miért. Kis tó mögött egy dombon medve ül, háttal az erdõnek. Láthatólag nem zavarja érkezésünk. Ami feltûnik rajta, az a színe. Nem feekte, hanem barna, a nyakán pedig fehér gallér van. Ez is fekete medve, még ha barna is. Ez a ritkább.

– Ötvenbõl ha egy van ilyen – suttogja Russel.

Kiszállok, betöltöm a fegyvert. A távolság nem több 80 méternél. Dörren a puska, látom a találatot, a vér messze spriccel. A medve eltûnik a kis domb mögött.

– Good shoot – mondja Russel, de azért elõveszi a 12-es Remingtonját és betölti gyöngygolyóval .Elindulunk a vérnyomon Nem kell sokáig menni, ott fekszik a domb alján kimúlva. Gratuláció, tiszteletadás. Nagyon örülök, hogy sikerült egy ilyen ritkaságot elejtenem. Este érünk a táborba, nagy az öröm.

– Crazy boy – vigyorog Mike, közben püföli a vállam. Örül, úgy kanadai módra. Közben érkezett négy Norvég vadász is, látom, kicsit irigyek. Õk több éve járnak ide, most ezért jöttek, hogy ilyen színû medvét lõjenek. Este a tábortûznél alaposan javítjuk a norvég–magyar kapcsolatot.

Hátralévõ idõmet farkasvadászattal töltöttem, láttam hiúzt, jávorszarvast, sok hódot és egy hatalmas grizzlyt. De ez már egy másik történet…

Sziffer Zoltán
Szentkirály, Szent Hubertus Vt.
Tel.: (76)-445-039