AJÁNDÉK A KANADAI VADONTÓL
Magyarovics Károly feketemedve-vadászata 2009-ben

Felszállt a repülőgép Frankfurtból, egyenesen repített az ígéret földje felé, ahová már hosszú évek óta, sőt gyerekkoromban is vágytam. Célállomás: KANADA! Magam sem hittem, hogy ez egyszer be fog következni. Nem csak, hogy utazom egy csodás országba, hanem az igazi cél: feketemedve-vadászat.

Nagyon régi álmom, vágyam, hogy medvére vadászhassak, de a sors úgy alakította, hogy mindig más-más külhoni vadat űzzek, így az áhított medve csak gondolataimban létezett, de mindig erősebben. 2009-ben végleges döntést hoztam: sehova nem utazom, amíg a medvét meg nem szerzem!

Minden évben a FEHOVA-n hosszasan beszélgettem régi jó barátommal, Pipics Endrével, aki Kanadában él és hatalmas vadászterülettel rendelkezik. Sokat beszélgettünk már a medvéről, de idő hiányában soha nem jutottam el a tettekig.
– Endre! Az idén megyek! – üdvözöltem a kiállítás standján. Leültünk, meghánytuk-vetettük a lehetőségeket és a május végi indulásról döntöttünk. Még egy-két email-váltás, pontosítás és már utazom is Vancouverbe.

A reptéren türelmesen várt Endre, ugyanis a gép egy órát késett, de ennek ellenére a megbeszéltekhez tartotta magát: irány az 1800 km-re északra lévő camp. Bepakoltunk egy pickup-ba, amely egy 9 m-es trailert húzott, amiben egy quad, egy Ranger és sok más hasznos holmi foglalt helyet. A 6500 cm3-es Dodge átlag 100 km/órás sebességgel repített minket a vadászterület felé. Endre fáradhatatlanul vezetett sötétedésig. Az eső szinte egész délután szakadt. Egy kisvárosban gyors vacsora, majd a trailerben kialakított helyen alvás.

Reggelre belepte a tájat a hó. Nem túl bíztató ez a medvevadászathoz. A camptől kb. 150 km-re kezdett az ég kiderülni, és ettől egy kicsit jobbkedvűen róttuk a kilométereket. Hogy kedvünk tovább javuljon, az út mellett sok vadat láttunk, sőt egy fiatal grizzly nézett ránk huncutul az út széléről. Az Alaszka-highway közelében lévő szállásunkra késő délután érkeztünk meg, ahol gyorsan bevackoltuk magunkat: pakolás, tűzgyújtás, kajakészítés… A vacsorát kellemes melegben, elpilledve, reményekkel tele költöttük el, majd alvás.

Az éj hamar eltelt, mert reggel 5-kor egy gyors reggeli után indultunk ki a vadászterületre felderíteni a medvék tartózkodási helyét. Helyzetünk enyhén szólva reménytelen volt.

Mivel preparátor vagyok, már több fekete medve fordult meg a kezem között, és a szerencsés elejtők sztorijait mindig szívesen végighallgatom, így elméletben volt már fogalmam a vadászat menetéről, technikájáról. Tavasszal az éhes medve sokat mozog, keresi a friss zöldet, a virágzó pitypangot, amivel szívesen megtölti a gyomrát.

Igen! A medvék már felébredtek, mozogtak, éhesek voltak, de zöld nem akadt sem a gázpásztákon, sem az útszéleken, sem a széltöréses réteken. Megjegyzem, a területet igazi, gyönyörű ősvadon, ahol csak kevés út van, amik a gázállomásokhoz vezetnek. Mindenhol erdő, erdő, erdő… Merre menjünk? Hol keressük őket a hatalmas területen?

Endre abszolút fair módon megerősített abban a hitemben, hogy az esély minimális, és nehéz lesz terítékre hozni nemhogy kettő, de egy medvét is. Én két macira szerződtem vele, mert egészben szerettem volna őket kipreparálni, mert így egy szebb, jobb életképet tudok készíteni. Letörve, kicsit szomorúan könyveltem el a tényt, hogy a természet késik, nincs zöld, ezért az esélyem csekély.

Mindezek ellenére Endre egy pillanatra sem adta fel. Sőt! Amilyen kicsi volt a remény, olyan hatalmas erővel, odaadással vezette a vadászatot. Én rábíztam magam – egyébként sem tehettem volna mást –, a szomorú tények ellenére minden percet, energiát, furfangot bevetve kerestük a medvéket.

Már az első nap is több vadat láttunk a területen: jávort, öszvérszarvast, wapitit, sőt egy coyote-ot, amit jól megijesztettem. Azonfelül, hogy magát a vadat láttuk mindenfelé, a szarvasfélék jelenlétét gyakran tapasztaltam: lábnyomok, hullaték, hántás… Ez olyan jó hatással volt rám, hogy visszajött a kedvem és a bizodalmam. Az első két nap rengeteget cserkeltünk, a távolabbi területeket a kis terepjáróval – Rangerrel – közelítettük meg. Megjegyzem, a kis „prüttyögő” olyan terepen is elvitt minket, ahol ezer százalékra vettem, hogy itt a vég, minden értelemben!

Egy alkalommal iszaptengerben mentünk, ami olyan mély volt, hogy a nyitott fülkében a lábam a nyakamba kellett húzni, mert befolyt a sár. Majd következett egy meredek, sáros lejtő, amin lementünk, úgy, hogy az orrom a szélvédőt verte a zöttyenéseknél, annyira előredőlt a jármű, majd egy széles patakon keresztül keltünk át, ami az előző iszapot kimosta a fülkéből. Ez idő alatt szólni se mertem, csak kapaszkodtam. Egy kicsit fellélegeztem azután, hogy a manővert túléltem. Gondoltam, majd másfelé megyünk vissza. Hát nem!

Cserkelés közben

Egy cserkelés után beültünk a sokéltű járműbe, irány vissza! Az rendben van, hogy a mély patakon visszamegyünk, de hogy az iszapos, sáros meredeken felmenjünk, amin a lefelé úton is borzasztó volt, azt én elkönyveltem, hogy lehetetlen. Összehúztam magam, kapaszkodtam mindenbe: fogantyúba, puskába, a fogam összeszorítottam, és félve néztem Endrére, aki egyszerű természetességgel bekapcsolta az összkerékmeghajtást és gyerünk!

A lejtő feléig nem is volt gond, igaz, de ott megakadt és megálltunk. Már lelki szemeimmel láttam, hogy nyakig sárosan tologatjuk a Rangert, de NEM! Endre kapcsolt még egy valamit, sebességbe tette, gázt adott, a masina pedig ELINDULT a lejtőn felfelé, majd át az iszaptengeren és tovább. Én levegőt sem mertem venni, de barátom csak mosolygott, ő tudta, mire képes a terepjárója. Ezt többször is bebizonyította, amikor vizenyős, ingoványos területen haladtunk, vízmosást kereszteztünk, mély havat törtünk – ami a hegyekben még nem olvadt el teljesen.

Harmadik nap reggel egy távolabbi területre igyekeztünk az alaszkai országúton. Az út jobb és bal oldala 40-40 méter szélességben ki van tisztítva, hogy a vonuló vadakat az autósok időben észleljék. Keveset utaztunk, amikor egy szép fekete medve váltott át előttünk. Itt a közelben húzódott egy Y-alakú gázpászta az úttól nem túl messze. Gyors haditerv: leraktuk a járművet és irány a feltételezett hely, ahol esetleg a medve kijön a nyiladékra. Elfoglaltuk a vélt helyet és vártunk. Semmi. Már majd’ félóra eltelt, amikor javasoltam, hogy menjünk, de Endre türelemre intett. OK, várjunk.

Alighogy rábólintottam, barátom int az erdő felé.
– Hallod?

Csak néztem, de semmit nem hallottam, mivel egy kicsit rossz a hallásom, de nemsokára én is meghallottam a közeledő lépteket. Hangosan dobogott a szívem, amikor már egészen közelről hallottam, hogy a lépések okozója egyenesen felénk tart. A puskát a kezembe majd a vállamhoz emeltem, mivel a vad felbukkanása kb. 35 méterre volt várható. A lépések zaja egyre erősebb és erősebb. Már látom a lábát, amint a sűrű, sötét erdő szélén, bokrok takarásában halad, majd egy kis nyíláson átlép, s újra teljes takarásba kerül. Na, majd most! – gondoltam, de csend. A puska a vállamnál, lövésre készen, de semmi! Már remeg a fáradtságtól a kezem, de még mindig semmi. Összenézünk és tekintetünk elárulja, hogy az orrunk elől, mint a szellem, eltávozott. Egy lépést kellett volna tennie még kifelé az erdőből, de nem. Endre megnyugtatott, hogy lesz majd másik, ne csüggedjek!

Mondhatta, az orrom a földig lógott. Ott volt a medve pár lépésre, igaz, csak a lábát és a körvonalát láttam, és egy sötét árnyat nem szerettem volna oldalba lőni, nem ez volt az álmom. Volt medve – nincs medve.

Ezt követően egész napos cserkelés, keresés. Az este közeledtével még egy rétet megnéztünk. Ahogy haladtunk, szinte egyszerre vettük észre, hogy az erdő széléhez közel egy medve állandóan mozogva legel mintegy háromszáz méterre.
– Én meglövöm! – estem át a ló másik oldalára a reggeli esetből kiindulva.
– Dehogy lövöd. Rácserkelünk.
– Hát, te tudod, de hogyan?

Egy nyílt, tarvágásos, takarás nélküli terepen kellett rámenni. A földig hajolva, néha mászva szaporáztuk a lépést a kiszemelt zsákmány felé. Alig kaptam levegőt a sietségtől és az izgalomtól. Attól tartottam, hogy észrevesz, vagy ha nem, az élénk mozgásából ítélve visszavált a sűrűbe.

– Na, még az a kis bucka, onnan lehet lőni.
El is értük, de ugyanakkor a medve is észrevett és elkezdett az erdő felé futni.
– Várd meg, míg megáll. Meg fog állni.

Nem igazán hittem, hogy így lesz. Miért is állna meg a rémült maci? Azért a céltávcsővel, a térdemre támasztott puskával követtem.
– 183 méter – hallom Endre hangját abban a pillanatban, amikor az erdő szélén megáll és visszanéz a fekete szőrgombóc. Csattan a lövés, a medve eltűnik az erdőben, én az izgalomtól lerogyok, levegő után kapkodok.

– Megvan! – bíztat kísérőm.
– Meg, ha már fogom – kishitűsködöm, pedig éreztem, hogy jól rajta vagyok a lövés pillanatában. Odabukdácsolunk, ahol beugrott az erdőbe. Pár lépés jobbra, pár lépés balra és megtaláljuk az elugrást, az első csepp vért, majd nem messze, egy kidőlt fa alá becsúszva álmaim vadját.

Első medvém

Örömöm határtalan! Ölelgetem fáradt barátom, aki szintén örül sikerünknek. A mérete nem túl nagy, de az élmény, amit kaptam, hatalmas. Persze, nem egy kis bocsról van szó, mert egy az orrától a farkáig 145 cm-es hím egyed került terítékre. Nem akartam hinni, hogy végre ebben a nehéz helyzetben sikerült, amire már rég vágyódtam.

Kerestünk egy vastag rudat, arra rákötöttük a lábainál fogva, vállunkra vettük és elvittük a kis járművünkig. Mire beértünk a campbe, már besötétedett. Finom vacsora várt minket, amelyet azonnal el is fogyasztottunk, és utána késő estig a kandalló tüze mellett átéltük újra a nap eseményeit. Boldogan, fáradtan tértem nyugovóra.

Másnap reggeli után nyúzás, a bőr előpreparálása, a hús feldolgozása. Az a törvény ugyanis, hogy a húst nem szabad a területen hagyni. A két lapockát és a két combot sűrű szövésű hálóba tettük és árnyékos helyre akasztottuk szikkadni. Dél körül végeztünk is a munkával.
– Pakolj! Megyünk vadászni!

Perceken belül már bent is voltunk a vadonban, és kerestük az újabb lehetőséget. Gyönyörű idő volt, jártuk a vadászterületet, élveztük a táj szépségét, a nap melegét, a tiszta levegőt. Néztük, ahogy a mélabús jávorok kényelmesen csipegetve elporoszkálnak, megálltunk, hogy a büszke karibukat elengedjük előttünk. Egyszóval: élveztük a vadont.

Következő nap egy távolabbi részen próbáltunk medve nyomára lelni. Az egyik gázállomáshoz vezető úton találkoztunk egy kútellenőrrel, aki mondta, hogy egy bizonyos kút közelében előző nap látott négy medvét. Haditanácsot tartottunk, és már indultunk is. A megjelölt helyen ugyan nem láttunk vadat, de a jelenlétükről árulkodó nyomok bizonyosságot adtak, hogy jó helyen keresgélünk. Elindultunk a környék felderítésére. Elég sokat cserkeltünk délutánig, míg egy, a gázkitermelők által kitisztított területhez értünk, amelyen egy víztározó volt kialakítva. Középen a tómederből kiszedett földkupac osztotta meg a teret. Ahogy elléptünk a domb mellett, egyszerre vettük észre a vízhez tartó méretes medvét.
– Lőjem? – hangzott a buta kérdés tőlem.
– Hát persze, hogy lőjed! Ezért jöttünk!

Puska ismét térdre, célkereszt a lapockán, és érzem a .300-as Winchester Magnum erejét, amikor az elsütőbillentyűhöz ér az ujjam.

Becsapódás, amedve eldől, mint a zsák. Megkönnyebbülök, de azonnal egy új lövedéket tolok a csőbe. Még meg sem tudunk szólalni, amikor a medve lábra kap és futni kezd az erdő felé. A világ összeomlóban volt bennem, ismét lövök. Hatalmas becsapódás, a fekete szőrtömeg felbukfencezik, de ugyanazzal a lendülettel feláll és fut tovább. Még egy lőszer a csőbe, az utolsó pillanatban lövök, mielőtt eltűnt volna a szemünk elől. Ismét becsapódás, de már nem fut tovább.

Odaérünk a vadhoz, én a megilletődéstől nem tudok szólni, csak szorongatjuk egymás kezét, simogatom a medve csillogó, fekete bundáját, csodálom hatalmas talpait, belélegzem sajátos illatát.

Második medvém

Messze vagyunk a háztól és sok munka vár. Ketten alig tudtuk a kis terepjáró platójára feltuszkolni. Igazi nagy kanmedve volt.

Este megünnepeltük az eredményes napot, és egy üveg finom vörösborral meg is szenteltük. Elbeszélgettünk a világ dolgairól, magunkról, de mindig vissza-visszatértünk a nap eseményéhez, ehhez a csodálatos, szívós, lenyűgöző állathoz: a medvéhez.

Reggel ismét munka várt: nyúzás, tartósítás… de édes volt a munka! Néhány napja még nem mertem remélni eredményt, és most már a második medvém nyúzom. A munka végeztével a haszontalan húshulladékot kivittük egy kis tisztásra, hátha rákap egy coyote. Bepakoltunk és elmentünk cserkelni. Visszafelé megnéztük a csalétket és már hiányzott belőle. Ott járt a coyote.

Reggel ismét megnéztük a teret: tele volt farkas- és coyote-nyommal. Na, innen sehová! Beültünk egy kis fenyő takarásába, hevenyészett leshelyre. Vártunk egy darabig, majd barátom visszament némi enni-innivalóért. Mivel ez volt az utolsó nap, ez volt az utolsó esély. Alighogy elment, valami neszt hallottam, majd sötét folt mozdult a bokrok között. Szívem a torkomban, a távcsövet szorongatom, és megjelenik egy szép, fekete medve. Tátott szájjal nézem, majd videózom. Leteszem a kamerát, nézegetem a 70 méterre falatozó állatot. Valami neszt hall, felkapja a fejét és elkezd rohanni. Na, de merre? Hát, nyílegyenesen énfelém – azaz az engem takaró fenyőfának. Még egy pár lépés és az ölembe ugrik, ahogy én a földön lévő leshelyen üldögélek. Csak lestem, hogy mi fog történni. Állítólag a fekete medve félős, nem bánt. Ez jó. De eszembe jut, hogy szoktam mondani: a nyúl is támad, hogyha megszorítják.

Az utolsó lépéseknél oldalra elkanyarodott, és tőlem három méterre megállt, úgy, hogy semmi takarásom nem volt oldalról. Tőlem ellentétes irányba visszanézett, láttam, hogy megnyugszik, majd rám nézett és mintha puskából lőtték volna ki, elrohant. Nem tagadom, izgultam. Sajnáltam, hogy pont előtte kapcsoltam le a videót, és nem tudtam megörökíteni ezt a páratlan eseményt.

Endre is jót derült a történteken, amikor visszajött a finom ebéddel. Estig ott ültünk, és még négy medve jött látókörünkbe. Már elindultunk a szürkülettel vissza a Rangerhez, de még a KANADAI VADON utolsó üdvözletét elhozta jelenlétével egy előttünk átsuhanó fekete medve. Még este pakolás, reggel indulás hazafelé a mindennapok kerékvágásába, de az már nem lesz ugyanolyan, mert amit oly nagyon szerettem volna – Kanadában medvére vadászni – BETELJESEDETT. .

Magyarovics Károly
2009. december 8.