Preisz Gyula:
MEDVEVADÁSZATON BRITISH COLUMBIÁBAN – I. rész

Szép tavaszi időben szállt fel velem a repülőgép Ferihegy II-ről, hogy elinduljak Kanadába, British Columbia északi vadászterületére. Két órát repültem a Malév Fokkerével Amszterdamig, majd átszálltam az óceánon átrepítő McDonald Douglas gyomrába. A tervezett időben a gép kigördült a felszállópálya elejére, de a műszaki ellenőrzés hibát észlelt a futóműnél, ezért negyedóra várakozás után visszagurultunk a reptér épületéhez. Itt másfél órára volt szükségük a szerelőknek a hiba elhárítására. Ezalatt mi csendben üldögéltünk, és reméltük, hogy a meghibásodás nem rossz ómen. Szórakozásképpen újságokkal legyeztük magunkat a fülledt utastérben, mert a javítás ideje alatt a légcserélő nem működött.

Ezután két óra késéssel mégiscsak felszálltunk, és megnyugodva felsóhajtottunk, hogy a hibát még időben észlelték. Hét légikisasszony sürgött-forgott az ülések közötti szűk folyosókon, és a legkevésbé sem irigylésre méltó módon dolgozták végig a hosszú repülőutat. Szinte mindig hoztak vagy vittek valamit, aztán midenért újra jöttek, összeszedték a maradékot. Mindezt mosolyogva, kétóránként, afféle gépies türelemmel.

Európai idő szerint délután fél hatkor szálltunk fel, míg a leszállás vancouveri idő szerint este fél hétre volt időzítve. Ez az jelentette, hogy a gép landolásakor még mindig ugyanolyan délután volt, mint a felszállás idején, pedig közben eltelt majdnem tíz óra. Ezt az átállás szempontjából az utazónak érdemes figyelembe venni, és megpróbálni egy kicsit szunyókálni a gépen. A landolás időpontjában ugyanis szervezetének belső órája hajnali négyet mutat, és ha nem tudott egy kicsit szenderegni, akkor szinte felbukik az álmosságtól..

Meghívóm és vadászkísérőm a tizenhat éve Kanadában élő Pipics Endre, akin egyáltalán nem látszott, hogy két órát várt rám. Amikor viszont meghallotta a légitársaság nevét, másikat ajánlott… Endre barátom 1953-ban született és általános iskolai tanulmányai után hivatásos vadász szakképesítést szerzett, majd ebben a munkakörben is dolgozott. Ismerve hazai vadőrjeink anyagi és erkölcsi megbecsülését nem csodálkozhatunk azon, hogy 1986-ban elhagyta Magyarországot és Kanadában telepedett le. Különféle sikeres vállalkozások révén megteremtette a lehetőségét annak, hogy nemcsak maga, de a magyar vadászok is vadászhassanak Kanadában. Puma kivételével minden fontosabb vadfajból van szép trófeája, természetesen mindegyikből több is.

Hogy milyen vadfajokról van szó? Szarvasfélékből a jávorszarvas, a wapiti, a karibu, az öszvér- és a fehérfarkú szarvas, medvéből a fekete medve és a grizzly. A hegyi vadászterületek adottságaitól függően lehet a vadbirkákat (stone ship, Dall ship, bighorn ship) lőni. Mára nagyon elszaporodott az egykor kihalástól fenyegetett amerikai bölény. Többezres csordák legelnek British Columbia középső részén, az elejtési kvóta azonban nem követi a populáció ugrásszerű növekedését. Ragadozófélékből – coyote, szürke farkas, rozsomák, bobcat és vörös hiúz – nincs korlátozás.

A kanadai vadászok – irigylésre méltó módon – minden évben alanyi jogon lőhetnek trófeás vadat, vadfajonként általában egyet. Ezt a számunkra ideálisnak tűnő állapotot is felülmúlja, az indián őslakosok – ahogy ott nevezik First Nation – helyzete. Ugyanis akinek papírjaiban a First Nation bejegyzés szerepel, az Kanadában korlátlan vadászati joggal bír. Az év bármely szakában, bármely vadat, minőségi és mennyiségi korlátozás nélkül elejthet. Nyúltól a grizzly medvéig, ősztől tavaszig, jávortól karibuig. Ezek után ki ne szeretné, ha papírjaiban ilyen bejegyezés szerepelne? Uraim, csak egy indián feleség szükségeltetik hozzá… Az „indián” kifejezést egyébként ajánlatos kerülni, tekintettel arra, hogy hasonló sértésszámba megy, mint az afrikai feketét négernek titulálni.

A kanadai vadásztörvények sok szempontból jóval szigorúbbak a miénknél. A vadásztatók – outfitterek – ezt gyakran nehezen tudják megértetni az európai vendégvadásszal, aki miután lőtt egy közepes jávort, mindenáron szeretné elejteni a szeme elé kerülő újabb, talán még nagyobb lapátost. Hiszen Magyarországon őzből, szarvasból akárhányat kedve szerint lőhet. Hiszen kifizetné. A büntetés azonban nagyon szigorú. Amelyik vadásztató vét a törvények ellen, a vadászeszközök elkobzásán túl az engedélyét is kockáztatja. Az pedig semmi pénzt nem ér meg egy vadásztatónak. A trófeás vad húsát – kivéve a ragadozókét – tilos a helyszínen hagyni, de nem is értékesíthető. Ha nem kerül konyhai felhasználásra, akkor általában az indiánoknak ajándékozzák.

Még annyit érdemes tudni a közelekedési eszközökről, hogy a helikopter használata tilos, csak kisrepülővel lehet a távoli vadászterületeket megközelíteni, a berepülés napján pedig tilos a vadászat. Ezzel a többek között az Oroszországban elharapózott, és ott emiatt időlegesen teljes vadászati tilalmat okozó helikopteres vadászatot kívánták a törvényalkotók megelőzni. Nagyon gyakori jármű Kanadában a négykerekű terepmotor, a vadászok nagy része ezt használja közlekedési eszköznek. A terepmotor a törvények szerint csak délelőtt tíz és délután három között használható, de 1200 méter fölé már tilos járművel felmenni. Terepmotorral és terepjáróval egyaránt. Az autóutak mentén négyszáz méteren belül tilos a vadászat.

Visszatérve a repülőtérre Endre betessékelt 7300 cm3-es Fordjába, amellyel félórányi autózásra fekvő nyaralójába mentünk. A Ford alkalmas arra, hogy akár húsz lovat szállító trélert is el tudjon vontatni a több mint kétezer kilométerre fekvő yukoni vadászterületre. Mi most egy kétüléses jet boat-ot – motorcsónakot – kapcsoltunk utánfutóval egy másik Fordhoz, amely szintén hétliteres dízelmotorral üzemelt. A szállítható választékban szerepelt még egy hatszemélyes motorcsónak, hat terepmotor, illetve át lehetett szállni egy tízszemélyes motorhome-ba (lakóautóba) valamint két kisebb terepjáróba: egy Nissanba és egy Suzuki Grand Vitarába. Endre kedvencei a Fordok, állítja, hogy semmilyen terep nem fog ki rajtuk, és ritkán kell a váltót emelkedőnek visszakapcsolni.

Bepakoltunk a terepjáróba, amely a személyes ruházatunkon kívül két tábori ágyat, két –40 fokra hitelesített hálózsákot, egy sátorlapot, egyheti élelmet, mindenféle tábori felszerelést valamint tizenöt darab 20 literes műnyag kannát is elnyelt. A kannák háromszáz liter benzint tartalmaztak a csónak üzemanyag-szükségletének kielégítésére. Úticélunk Fort Nelson volt, amely közel esik a hatvanadik északi szélességi fokhoz, távolságban mintegy 1600 kilométer. Ebből aznap csak kétszázat tudtunk megtenni, mert estére már annyira fáradt voltam, hogy Hope-ban meg kellett szállnunk egy motelban. Ekkor helyi idő szerint este tizenegy elmúlt, a továbbindulást hajnali négyre tűztük ki. Mint a zsák dőltem el, és már aludtam is.

Másnap, vasárnap, hajnalban vágtunk neki a hosszú, 1400 kilométeres útnak. Átlagban 100 km/órás sebességgel haladtunk a vontatott csónak miatt. Endre útközben sokat mesélt, és azzal a történettel rémisztgetett, amikor „megelőzte” őt a csónakja. Nevetve mondta, hogy Igen nagy szemeket meresztgetett a mellette elhúzó utánfutóra, és nehezen jutott el a tudatáig, hogy a földeken bucskázó valami az előbb még az ő motorcsónakja volt.

Az utolsó ötszáz kilométert az Alaska Highway-en tettük meg, ahol a naplemente éles fényei különösen szép megvilágításba helyezték a kanadai tájat. Amerre a szem ellátott csak erdő és erdő, lakott település száz kilométereken keresztül nem szakította meg az aszfaltcsíkot.

Az Alaska Highwayt két oldalról mintegy harminc méter szélességben irtás szegélyezi, amelyen sok vadat láttunk. Sajnos nem csak élőt, elütöttet is. Jávorból két tetem, fekete medvéből egy hevert az út szélén. Ha érdekesebb vad került a látótérbe, rögtön megálltunk videózni. Legemlékezetesebb egy fiatal fekete medve volt, amely mélabúsan cammogott az erdő szélén, ránk ügyet sem vetve haladt el a közelünkben. A kései tavasz, az elmaradt vegetáció miatt alig talált zöldet, csak azon járt az esze, mit tömhet aznap a gyomrába.

Hosszú és érdekes utazás volt keresztülautózni British Columbián, este kilenckor fáradtan értünk Fort Nelsonba, az ezerötszáz lakosú kisvárosba. Az első motelnél megálltunk – a motel feliratból villogott a legtöbb –, elővettük a pizsamát, és mint a zsák… de ezt már ismerik. Részemről a fürdés és minden egyéb másnapra lett halasztva.

Reggel én ébredtem korábban és keltettem Endrét. A baj csak az volt, hogy északon egy órával korábbra volt állítva az óra, így a tervezett hét óra helyett hatkor keltünk. Azért nem szomorkodtunk amikor erre rájöttünk, mert hétágra sütött a nap, egy szál felhő se mutatkozott, gyönyörűszép vadászidő ígérkezett.

Tizenegyre befutott a helyi outfitter az engedélyemmel, megadta a „camp” GPS-koordinátáit, ahová el kell jutnunk a Nelson és a Liard folyón. A számadatokkal jelölt helyen egy kisebb a tábort készítettek elő számunkra a vadászat idejére. Felírtuk a koordinátákat és úgy vigyáztunk rá, mintha nagy értékű kötvény lenne. A sátort a Liard River egyik beömlő mellékfolyójánál, a Beaver River torkolatánál állították fel. Térkép alapján kiszámítottuk, hogy mintegy hatvan kilométert kell a Nelsonon folyásírányba motorcsónakozni, majd körülbelül harmincat a Liard Riveren, ott már folyásiránnyal szemben.

A folyó az olvadástól nagyon sáros és jéghideg volt. Szélessége száz-százötven méter között váltakozott, mindkét partját tömött erdőség szegélyezte. Vízre tettük a csónakot, átrakodtuk a felszerelést, és sorsára hagyva a terepjárót elindultunk a vadászterület felé. A kétütemű Yamaha motor bőgve repítette csónakunkat, óránként ötven kilométeres sebességgel száguldottunk. A háromszáz liter üzemanyag, a felszerelés és kettőnk súlya meg se kottyant a csónakunknak.

A kanadai folyókon ilyenkor még gyakran jégtáblák úsznak, egyes folyószakaszok pedig nagyon gyors folyásúak. Ehhez méretezik az itteni csónakmotorokat is. Működési elvüket tekintve hasonlóak a Jet Ski vízsugár-meghajtásához, már igen sekély vízben is képesek mozgatni a csónakot. A szívótorok mindössze nyolc centiméternyire süllyed a vízvonal alá, és a motor harminc méter távolságba nyomja ki hátrafelé a vizet. Elsőre bizony elég ijesztő látvány, de kell az erő, mert a gyors sodrású folyószakaszok gyakran így is állóra fékezik csónakot. Ilyenkor cikk-cakkban lehet előre araszolni a zúgó, tajtékzó áradattal szemben.

Két óra alatt értük el a Liard Rivert. Kikötöttünk, feltöltöttük a motorcsónak benzintankját és nekiindultunk a jóval szélesebb Liardnak, amelyen már gyakran kellett piszkosszürke jégtáblákat kerülgetnünk. Egy kis kerülő miatt késő délután fordultunk rá a Beaver Riverre, ahol estére letáboroztunk. Elővettük a fegyvert és kezdetét vehette a tulajdonképpeni vadászat. Egy hétig ezen a környéken voltunk, itt vadásztunk fekete medvére. Minden irányból vadban bővelkedő fenyveserdők vettek körül, minden reménységemet beléjük helyeztem.

Fenséges csend és nyugalom honolt a tájon, csak a folyó duruzsolása és egy-egy jégtábla csónakunknak ütközése, alumínium oldalának végigsodorintása szakította meg az északi csendet. A nap még este tízkor is sütött, de ez is olyan megszokottnak tűnt, mintha mindig így lett volna. Mintha csak hazaérkeztem volna. A tábori ágyon fekve jóleső érzéssel töltött el, hogy a hosszú utazásnak vége, holnap már vadászhatunk. Közben a hálózsákban olyan melegem lett, hogy negyedóránként szellőztetni kellett, míg ki nem tanultam, hogy mennyire húzzam be.

Utazásunk negyedik napja a vadászterület feltérképezésével kezdődött. Bejártuk a környező nyiladékokat, tarvágásokat, folyómenti tisztásokat. Mindenütt ugyanazt kerestük: fekete medvét. Vagy annak híján nyomát, ürülékét, véletlenül bokorra akadt szőrcsomót, félrehengerített követ, a medve jelenlétének kézzelfogható bizonyítékait. A folyóparton sok vadat láttunk, wapitit, borjas jávort, magányosan kérődző bölényt. Utóbbi még arra sem méltatott bennünket, hogy felkeljen, húsz méterről csurogtunk el mellette a csónakkal. A legtöbb vad a folyó menti fövenyen sütkérezett, kihasználva a nyáriasan meleg időjárást. Egy jávortehén pár napos borjával nagyon kedves látványt nyújtott. A kis borjú ügyetlenségében a vízbe is belepottyant, így csak némi késedelemmel tudott várakozó anyja után eredni. Menekülésről szó sem volt, csak afféle odébbállásról.

Kisebb-nagyobb medvejárásra utaló nyomot mindenhol találtunk, de persze akkor jöttünk igazán izgalomba, amikor az első medvét is megpillantottuk. A folyó egyik széles szakaszán jártunk, amikor jó ötszáz méterre egy sötét foltra lettünk figyelmesek az erdőszélen. Amikor közelebb értünk, akkor láttuk csak, hogy a sötét folt egy szép fekete medve. Felágaskodva kivillantotta fehér mellényét, majd megfordult és a következő pillanatban elnyelte a vízparti sűrű erdő.

Bosszankodtunk, hogy miért nem néztük meg a „foltot” távcsővel, de azért kétségbe nem estünk. A medve egy keskeny félszigeten tűnt el, amelynek túlsó oldalára kormányoztuk a csónakot, és a feltételezett menekülési irányt elállva lesbe ültünk. Ekkora már verőfényes délidő volt, egy szál ingben, mondhatni napozva vártuk a mackót. Mivel azonban egy óra hosszáig nem bújt elő, feladtuk a leskelődést, mert ennyi idő alatt már átért volna, ha felénk veszi az irányt.

Délután kiválasztottunk a tábor közelében egy nyiladékot, amely alatt gázvezeték – gas pipeline – húzódott. Az itt található szarvas- és medvenyomok azzal kecsegtettek, hogy szürkületkor vadat fogunk látni. A pipeline egyébként varázsszó itt északon, ahol a járhatatlan erdőségekben igen jó lehetőséget kínál a vadászoknak a vaddal való találkozásra. Errefelé ugyanis néhány tarvágást (clear cut-ot) kivéve, semmiféle erdőművelés vagy vadgazdálkodási tevékenység nem folyik, a vegetáció és a vadállomány alakulásában a járhatatlan ősvadon, az őstermészet törvénye érvényesül. A fához senki nem nyúl, mindenkit a föld mélyén rejtőző hatalmas gázmezők érdekelnek. Ez igen jó gazdasági erőforrást jelent Kanadának az albertai olajmezőkkel egyetemben.

Délután háromkor ültünk lesbe a nyiladékon, és úgy döntöttünk, estig nem mozdulunk. Tekintettel a várhatóan néhány óra után beálló zsibbadásra Endre kényelmes fenyőgally-karosszéket rögtönzött számomra a földön. Ezt egy felfújható gumipárnával is megfejelte, hátamat két vékony fatörzsnek támasztottam, így elhelyezkedve szinte már kényelmesen várakozhattam.

Elsőként két fehérfarkú szarvas óvatoskodott ki a közeli dombélre, de gyanús lehetett nekik valami, mert nem jöttek tovább a vágáson, hanem beváltottak a sűrűbe. Aztán három öszvérszarvas jelent meg, de néhány perc legelés után ők is beugrottak az erdőbe. Fél óra múlva váratlanul újra kiváltottak, és játékos szökellésekkel közeledtek leshelyünk felé. Izgatottan vártuk, mikor vesznek észre, de ránk se hederítettek. Mintha ott se lettünk volna úgy jöttek felénk, majd észrevéve minket csodálkozva megálltak velünk szemben. Utólag lemérve pontosan tizenkét méterre. A kamerát már előzőleg bekapcsoltam, és most mozdulatlanra dermedten, szinte védekezőleg tartottam magam elé. Alig mertem kisandítani az optika mögül, nehogy a tekintetem eláruljon. Döbbenten láttam, hogy valósággal kéznyújtásra áll tőlünk a három bika. Endre félig lesütött szemmel, könyökére ereszkedve szintén „kővé vált”. Utólag elmondta, ő is csak a szempillája alól mert a szarvasokra sandítani.

Nagyjából tíz percig tartott a színpadi előadás. Ez idő alatt a bikák föl-le járkáltak előttünk és megpróbálták eldönteni, hogy veszélyt jelentünk-e számukra. Egész idő alatt videóztam, és úgy éreztem magam, mint valami illetéktelen behatoló, aki tiltott dolgot les ki. Káprázatos bemutatója volt ez az északi vadonnak. A legközelebb álló bika szeméből szinte sütött a kíváncsiság, érezhető volt, legszívesebben odajött volna hozzánk, hogy megtapogasson – kifélék-mifélék vagytok? A szúnyogok kihasználva a helyzetet jól összecsíptek minket, de egyáltalán nem bántuk.

Miután a szarvasok minden különösebb ijedtség, és a számukra megfejthetetlen rejtvény felderítése nélkül továbbálltak, a les további részében említésre méltó esemény már nem történt. Medvét nem láttunk, s ahogy esteledett, felkerültek ránk a kabátok, majd nyolc óra körül beszüntettük a további leskelődést.

Este arról beszélgettünk, mennyire más Kanadában a vad járása, időbeosztása, mint nálunk. A nap bármely szakában van esély vaddal való találkozásra, ezért a sötétben történő vadászat errefelé ismeretlen fogalom. A medvékkel kapcsolatban Endre elmondta, hogy British Columbiában mindenhol gyakori a fekete medve, de északra jóval kevesebb vadász utazik fel értük, jellemzően a sűrűbben lakott déli régiókban próbálkoznak az elejtésével. A tavaszi időszakban a fekete medvék többnyire soványak a hosszú téli álom miatt, táplálékként elsősorban füvet és friss hajtásokat keresnek. A legnagyobb fekete medvék az óceánparton élnek, ott ugyanis hal is szerepel az étlapjukon. Hátránya az óceánpartnak, hogy sokat esik az eső, és medvén kívül nincs más vad. Kísérőm csak egy idényt vadásztatott arrafelé, mivel elmondása szerint jobban szereti az északi vaddús pagonyokat. Hat fekete medve bőre díszíti vadászszobájának falát, és többet nem is kíván elejteni.

Az ötödik napot a partok végigfésülésével kezdtük. Jó hosszan felmentünk a folyón a jet boat-tal, benéztünk a mellékágakba, kisebb-nagyobb lagúnákba, hátha észreveszünk valahol egy kint feledkezett medvét. Ezzel szemben újabb borjas jávorokat láttunk, tehát pár napja ellettek a jávortehenek. Tovább tartott a minden képzeletet felülmúló napsütéses, nyárias idő, szinte a Riviérán érezhette magát az ember. Csak a jeges víz figyelmeztetett, hogy ez nem holmi kényelmes nyaralóhely.

Délben egy elhagyott táborhelyen kötöttünk ki, megebédeltünk, és a pihenőt kihasználva a grizzlyről, Kanada félelmetes uráról meséltettem magamnak. Endre még a mondandójának az elején leszögezte, hogy nem fél a grizzlytől, de nagyon tiszteli. Egyrészt mert egy barátját grizzly ölte meg, másrészt mert neki is volt már része meleg helyzetekben.
– Hogy történt az eset a szerencsétlenül járt vadásszal? – érdeklődtem.
– Lecsapta a grizzly, amikor az előző napon elejtett jávorhoz ment – foglalta össze röviden.
– Hát puska nem volt nála? – kérdeztem.
– De volt. Mégis lecsapta – mondta jelentőségteljesen.
Aztán elmondta, hogy maga is járt úgy, hogy a dögnél megtámadta, „százzal ment rá” a grizzly. A társával ketten lőtték, így is alig tudták megállítani. Más esetben öt méterre állt fel előtte az óriásmedve, nem lehetett tudni, vajon sor kerül-e támadásra. Lövésre kész fegyverét a medvére szegezte és várt.
– Ha egyet ordít, mellbe lövöm – határozta el. – Elnézek a távcső mellett, mert nagyon közel van – idézte fel, hogy mire gondolt lehetséges védekezésként. A mackó azonban visszaereszkedett négy lábra és faképnél hagyta.

Máskor a sátor mellől vitte el a medve a fára felkötözött jávorhúst, szám szerint hat darab ötvenkilós, kicsontozott húscsomagot. Az eset éjszaka történt, a sátorban alvó kutyák meg sem nyikkantak. Ha a ló megérzi a grizzly szagát hanyatt-homlok elvágtat, lovasa többnyire a földön találja magát. Amerre mi vadásztunk kevés grizzly élt, ahol gyakori az előfordulása, ott alig marad fekete medve. Az óriásmedve ugyanis – ha lehetősége van rá – megtámadja és felfalja kisebb rokonát.

Azt még hozzáteszem, hogy bár a fekete medvének előfordul barna színváltozata, mérete, illetve a grizzly marján található jellegzetes púp miatt szinte lehetetlen összetéveszteni őket. Vadászni azidőtájt is lehetett grizzlyre, de BC-ből nem lehet behozni a trófeát, ezért aki óriás barnamedvét szeretne lőni, annak a szomszédos Yukon tartományba kell utaznia érte.

Délután kimutatta a foga fehérét az ősvadon. Találtunk a folyón egy ígéretes mellékágat, amelyen kisebb-nagyobb nehézségekkel, de folyamatosan haladtunk felfelé. Ez a folyó jóval keskenyebb volt a Liard Rivernél, átlagban ötven méter szélességű, igen változatos partszakaszokkal. A baj akkor kezdődött, amikor a fenéken lapuló sziklák miatt vad tajtékokat kezdett vetni a víz. Endre megpróbált ügyesen manőverezni az egyre gyakoribbá váló rázós szakaszokon, ám a motor túlmelegedett és leállt. Egy pillanat alatt a szilaj áradat játékszerévé váltunk. Csónakunk keresztbe fordult, és a ide-oda hánykolódva irányíthatatlanul bukdácsolt lefelé. Persze minden víz alatti sziklának, úszó fatörzsnek nekiütköztünk, úgyhogy erősen kellett kapaszkodni a kényszerű „rafting” alatt. Végül megakasztott minket egy keresztben álló uszadékfa, de helyzetünk ettől nem sokat javult. A víz teljes felületén nyomta a keresztbe fordult csónakot, és kevésen múlt, hogy fel nem fordított bennünket.

Ijedten néztem a sistergő, jeges habokat, amelyek bénult csónakunk peremétől alig arasznyira vágtattak. Valamit sürgősen tenni kellett. Endre villámgyorsan felvette mellig érő csizmanadrágját és beugrott a derékig érő jeges vízbe, hogy kitaszítsa a holtpontra jutott ladikunkat. Ez bizony keservesen ment, mert ár ellen kellett nyomnia a csónak farát. Én evezővel segítettem, így rövidesen újra magával ragadott minket a víz, miközben Endre is be tudott ugrani. A kabátomat időközben levetettem, ha úszni kell, ne akadályozzon…

Változatlanul össze-vissza hánykolódva sódródtunk lefelé, evezőinkkel hasztalan próbáltuk a part felé irányítani a csónakot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet sokáig nem tartható, ha nem tudjuk beindítani a motort, előbb-utóbb felborít minket ez a vad folyó. A sokadik próbálkozás azonban sikerrel járt, felbőgött a motor, és mi nagy sóhajtással fordítottuk a csónak orrát a folyás irányának.

Mikor kikötöttünk, Endre csak nevetett. Nem volt ez veszélyes helyzet, ő különben is borult már fel, nem olyan nagy dolog. Akkor másfél napot gyalogolt, a ruha is megszáradt rajta, mire lakott településre ért vadászcimborájával. Az összes felszerelésük odaveszett, cipelniük nem kellett semmit. Ezek után számomra sem maradt más hátra, mint napirendre térni a történtek felett.

Időközben a GPS-ben lemerült az elem, és mivel tartalékelemeket nem hoztunk, ezennel befejeztük az elektronikus tájékozódást. Egyszerű kis táborunkat GPS nélkül is megtaláltuk, ahol nekiálltunk paprikás krumplit főzni.
– Őszi vadászatokra soha nem hozok húst – szabadkozott vendéglátóm –, de tavasszal muszáj, mert medvén kívül nincs mire vadászni. Aztán elővette a hagyma mellé a kolbászt és a szalonnát. Nekem nem sok dolgom akadt a főzéssel, egyedül a krumplihámozásban vettem ki a részemet, majd a vacsora elfogyasztásánál jutottam ismét szerephez.

Este kiültünk egy folyóparti sziklára, ahonnan mintegy ötszáz méteres folyószakaszt lehetett belátni. Vendéglátóm hajnalban, míg én aludtam, jávort látott a szemközti tisztáson, gondoltuk, hátha újra előbukkan. A jávornak azonban máshol lehetett dolga, mert estig nem tolta ki az orrát a bozótból, mindössze csak egy halászgató búvárt vehettünk alaposan szemügyre.

Tíz óra után, még világosban vackoltuk el magunkat a hálózsákba. Betettük magunk mellé a reggeli váltóruhát és a satelit telefont, amelynek akkumulátora tovább bírja, ha melegen tartják. Arcunkat befújtuk szúnyogriasztóval és álomba szenderültünk.

Csípős reggel és a teáskanna zörgése ébresztett vadászkirándulásunk hatodik napján. Gyorsan felöltöztem, és a forró teásbögrét szorongatva tervezgettük a napot. Először szalonnás rántottát sütöttünk, majd reggeli után elindultunk a folyón felfelé. Ragyogóan sütött a nap, az érintetlen kanadai ősvadon lenyűgözött. Bárhol megálltunk, mindenhol vadnyomok, akármerre mentünk, valamilyen szarvasfélét láttunk. Délután az egyik vágáson Endre medvenyomra hívta fel figyelmemet.
– Ez egy szép nagy medvének a nyoma – mondta sokat sejtetőleg. Nem sokkal odébb friss ürüléket is találtunk, ezért elhatároztuk, hogy lesbe ülünk.

A széles gáznyiladék hosszan húzodott, de hullámos terep lévén csak úgy láttuk be a környéket, ha egymástól mintegy kétszáz méterre eltávolodunk. Letelepedtem a fűbe, és figyeltem a jól belátható nyiladékot. Mintegy óra elteltével elzsibbadtam és óvatosan felálltam, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat. Ekkor úgy tűnt, hogy egy prérifarkas ül az erdő szélső fái alatt, amelyet eddig azért nem vettem észre, mert kisebb dombhajlat takarta. A távolság úgy hatvan-hetven méter lehetett, úgyhogy máris célba vettem. Legnagyobb meglepetésemre a céltávcsőben egy fekete medve fél fejének körvonalai rajzolódtak ki. A szemközt álló medve fejét egy fatörzs félig eltakarta – ezért nézhettem szabad szemmel prérifarkasnak –, és már felém figyelt. Lekuporodtam és odébb húzódtam, hogy lövéshez jussak. Újra feltekintve a medve még mindig ugyanott volt, de már nem volt takarás előtte. Féltérdre emelkedtem és a szügyére célozva lőttem. A lövésre a medve megperdült, és még láttam néhány ugrását, amíg teljesen el nem nyelte az erdő.

Nagyot fújtam és vártam, hogy tapasztalt vadászkísérőm odaérjen hozzám. Ő kikérdezett, majd biztatott, hogy meglesz a medve, először azonban nézzük meg a rálövés helyét. Az elugrás helyére érve nem találtunk vért, de az aprólékos keresgélés közben nehéz, hörgő légzés ütötte meg a fülünket. Óvatosan elindultunk a hang irányába. Csak lassan tudtunk haladni az ősi állapotokat tükröző erdőben, amely tele volt korhadó fatörzzsel, mérges tüskéjű, zsurlószerű növénnyel. Ahogy közelebb értünk a hang forrásához egyszercsak elhalt a ziháló hörgés, és mintegy harminc méterre az erdő szélétől már kimúlva találtuk első medvémet.

Megilletődötten tapogattam dús, fekete bundáját, néztem az őstermészet ravatalán nyugvó öreg medvét. Fogai tövig koptak, ilyet még kísérőm sem látott. Kérdés, hogyan tudott táplálkozni? Egyáltalán nem volt sovány, kifejezetten jól táplált, fényesen csillogó szőrű példányt ejtettem el.

A következő feladat az volt, hogy kihúzzuk a medvét az erdei félhományból és megfelelő fotókat készítsünk róla. Mindketten megragadtunk egy-egy mellső mancsot, a medve nyakára nadrágszíjat erősítettünk, és hosszas hórukkolással-zihálással fűszerezve kivonszoltuk zsákmányomat a gáznyiladékra.

Endre azonnal nekiállt a nyúzásnak, amely nem sokkal több, mint egy órát vett igénybe. Mikor elkészült, elindult a sóért, de visszafelé már futva, integetve érkezett: egy nagy hím jött ki a nyiladék távolabbi részén, majdnem nekiszaladt a medvének az egyik dombhajlatnál.

(folytatjuk)

.

2006. december 27.