JÁVORVADÁSZAT A McONEIL TÓNÁL

2006. szeptember 25. és október 5. között vadásztunk S. István barátommal a kanadai Yukon tartományban alaszkai óriásjávorra. Vadásztársam lovas vadászatra ment, nekem a csónakos vadászat jutott.

Az a ritka helyzet adódott, hogy vadásztatóm és vendéglátom keresztneve ugyanúgy Endre, mint az enyém, ő teljes nevén Pipics Endre.

A McOneil tó mintegy 8-10 km hosszú, táborunkat ennek partján rendeztük be. A jávorok kedvelt tartózkodási helye a tó túlsó végén volt, csónakunkkal oda mentünk lesre. Amikor kikötöttünk majdnem beleesetem a vízbe, mert a lábamra tekeredett a csónak kötele. Lábam a csónakban, kezem a parton… Pipics Endre szólt, hogy a lábamra tekeredett a kötél. – Tudom – feleltem, és próbáltam "áthidalni" a problémát. Erősen kapaszkodtam a zsombékba, míg nevetéssel küszködő vadásztatom meg nem oldotta szorult helyzetemet, és megspórolta nekem a három fokos vízben való fürdőzést.

A tóparton, három fán keresztben, egy szál deszka jelentette a magaslest. Felmentünk a lesre, és már hallottam is, hogy mögöttünk bőg egy jávorbika.

– Itt a bika! – figyelmeztetett vadásztatóm is, és utánozni kezdte a vágyakozó jávortehén hangját. A bika – 2-300 méterre lehetett – rögtön elindult felénk. Ahogy közeledett folyamtosan hallottuk a sűrű fenyvesben, dús aljnövényzetben. Vadásztatóm még néhányat bőgött, hogy a bika meg ne gondolja magát. Agancsával csapkodta a fákat, kereste az ellenfelet. Száz méterre láttuk meg először, de akkor is csak az agancsának felső részét. Napfényes idő volt, megvillant a gyönyörű lapát. A bika tőlünk mintegy száz méterre kijött a tó partjára, Pipics Endre azonnal mondta, hogy lőhető

Ahogy a jávor kilépett egy nyiladékra rögtön meglőttem a 7 mm Rem. Magnummal. Váll-lapon lőttem, a lövedék becsapódását tisztán hallottuk. A bika továbbment, dülöngélt, hallottuk, hogy nekiment a fáknak. Öt percet vártunk, én izgultam, mert nem láttuk hol van és aggódtam, nehogy tovább menjen. Nemsokára hallottuk, hogy összeesett. Erre még izgatottabb lettem, mint egy gyerek, olyan izgatottság vett erőt rajtam. Aztán odamentünk a rálövés helyére, ahonnan húsz méterre meg is találtuk. Rádőlt egy kis földhalomra, amely most olyan lett, mint egy sírhalom. Megsimogattam selymes szőrét, megkönnyeztem, meghatódottan fogdostam hatalmas trófeáját.

Pipics Endre gratulált, majd elment videóért, én pedig leültem és vártam, hogy visszajöjjön. Mi lesz, ha erre téved egy grizzly, morfondíroztam magamban. Talán mégiscsak jobb lenne visszamenni a lesre. Vadásztatóm nemsokára fütyült, amelyet elsőre madárfüttynek véltem. – Gyere le, elromlott a csónakmotor vízpumpája, visszafelé eveznünk kell – mondta.

Szétszedtük a jávort, kihordtuk a partra, de ekkora megfordult az időjárás, már szakadt az eső. Elkezdtünk hazafelé evezni. Akik lovas vadászaton voltak, azok délután öntötték ki a vizet a csizmájukból…

Egy evezőnk volt, plusz egy rúd. A tó közepén volt egy kis sziget, mondtam, nincs is messze, mindjárt odaérünk. Vadásztatóm mondta, hogy bizony messze van, mire odaérünk meglátod, milyen nagy lesz. Eveztünk, eveztünk, szakadt az eső, szembefújt a szél, és nem tudtunk megállni pihenni, mert ha abbahagytuk az evezést, rögtön visszafújt a vihar. Pipics Endre a csónak végében állt, én az orrában guggoltam, lábam előtt a trófea. Az első óra után elzsibbadt a lábam a kuporgásban, később be is görcsölt. Muszáj volt kinyújtóztatnom, s míg abbahagytam az evezést, legalább 2-300 métert visszafújt a szél. Ez többször is megismétlődött. Görcs, nyújtózkodás, visszafújás. Jó hat-hét óra után érkeztünk meg a táborba, az erős hullámzást túlharsogva kínunkban még énekeltünk is.

Éhesek voltunk, rengeteget ettünk, ringatni nem kellett. Lefekvés előtt a puskát még megpucoltam, szétszedve felakasztottuk száradni. Az ajtóba akasztottuk, tár és zárdugattyú nélkül. Megérdeztem Endrétől, ha este betévedne a grizzly, akkor mi lenne? – Hát akkor itt marha nagy kapkodás lenne – mondta nevetve. Erre volt is esély, mert rendszeresen láttunk grizzlyt a tábor közelében. Ital nem volt nálunk, mert a gyomrommal vesződtem érkezésem óta, ezért nem hoztam alkoholt. Vadásztatómnak volt három deci whiskyje, de azt már korábban elszopogattuk, most az ünneplésre nem jutott, így teát ittunk.

Karibuhoz most nem volt szerencsénk, de hát minden nem jöhet össze. Nagyon nehéz vadászat volt, és örülök, hogy a nehézségek hatására sem adtam fel.

Itthonról visszagondolva is azt mondom, hogy jól éreztük magunkat. Én az első napon kifejezetten mondtam vadásztatómnak, hogy nem kell úri dolgokat produkálnia, ha kell a földről eszünk, nem érdekel, vadászni jöttem. Csináljunk úgy mindent, ahogy itt szokás. Így is történt. Reggelre általában rénszarvashúsból csináltunk szendvicset, később nem vacakoltunk kenyérrel, két rénszarvaskaraj közé egy szűzpecsenyét tettünk…

A vadászat végén repülővel behoztak a főtáborba, ahol igen eredményesen horgásztunk tavi pisztrángra.

(F. Endre)

2007. február 27.