Pintye József:
A MÉHÉSZ MALACKÁJA

Talán a magyar népmesék egy epizódjának, „A három kismalac” meséjének gondolná a tisztelt zöldkalapos társadalom ezt a történetet Szabó Gyula bácsi szép, ízes előadásában. Meg kell nyugtassak mindenkit, nem erről lesz itt most szó, nagyon is valós, megtörtént vadászkalandról szeretnék beszámolni.

A cím némi magyarázatra szorul. A „méhész” lassan-lassan őszülő halántékú igen jó kedélyű vadásztársunk, pontosabban sógorsági viszonyban „szenvedünk”. Ezt a tekintélyt parancsoló jelzőt pedig foglalkozására való tekintettel akasztotta rá kinn a Keleti-Kárpátokban kedves vadőrcimboránk, Pál Gabi. Sok-sok vadászkalandot, szokták mondani hideget s meleget megértünk mi már együtt vadászataink során, könyvet lehetne lassan kerekíteni belőle.

Így történt ez most is, pontosabban augusztus derekán, amikor is feleségeink aláírták az eltávozási engedélyünket, egymást szinte elverve ugrottunk be a terepjáróba. Puskák, felszerelések bepakolva, Erdélyország felé fordítottuk a kocsi elejét. Sokfelé jártunk már illetve járunk vadászni, de még mindig Erdély a legkedvesebb, ha csak tehetjük itt vadászunk, s meglátogatjuk a vadászcimborákat.

Megérkezésünkkor a már jól ismert meleg fogadtatásban volt részünk, az ott elmaradhatatlan oroszhegyi szilvórium kíséretében, majd következtek az utánozhatatlan helyi gasztronómiai különlegességek. Közben megbeszéltük a haditervet, estére ki kivel indul vadászni, s mit lövünk. Én Fancsali Pista barátommal másztam az oldalakat, míg sógorom Pál Gabi társaságát élvezhette.

Másnap kemencében vadmalacsütés volt a program, így malacügyben is utána kellett nézni a dolgoknak. Nem szaporítom a szót, mert ha megbeszéltük volna, akkor sem sülhetett volna el különbül a dolog. Bejártuk a szórókat, enni adtunk mindenütt, megnéztük a nyomokat, mi járt az éjjel. Aztán mindenki beült abba a lesbe, amelyik szerinte jó eredménnyel kecsegtetett.

Olyan tíz óra magasságában egy kocát és egy kicsike süldőt véltem felfedezni a szórón, majd miután Pista barátommal arra a megállapításra jutottunk, hogy ez pont a mi kemencés terveinknek megfelelne, meglőttem a süldőt. Leszálltunk, kizsigereltük, lehúztuk az autóig és indulás hazafelé.

Otthon nagy volt a meglepetés. Sógorék már bejöttek, és nagy boldogan siet elébem, kalapjában töret, kezében pálinkás üveg s poharak. Meglőttem az életkanomat, kiabálja szikrázó mosollyal az arcán. Hamar odasiettünk, s tényleg szemünk szánk tátva maradt, hirtelen még meg sem tudtunk szólalni. Hatalmas gratulációk közepette – közben persze sűrűn járt a pohár is –, egymás nyakába borultunk, talán meg is könnyeztük ezt a terítéken fekvő, nem mindennapi hatalmas ősállatot.

Esett ám még egy kan, mondja Pista barátom, azt is illene megnézni. Mindenki vonult át a másik terepjáróhoz, kíváncsian fürkészték a kocsit, addig ugyanis nem mutattuk, mit lőttünk. Nagy volt a kacagás, részben a malacka másrészt a már elfogyasztott lélekmelegítő hatására. Másnap aztán megsült a malac is, jobbnál-jobb vadásztörténetek, epizódok, magyar illetve székely nóták hangzottak el az éjszakába nyúló összejövetelen.

A harmadik napot pihenéssel töltöttük, „nyalogattuk sebeinket” a hazautazás előtt. Ismét csak megköszönni tudjuk mindketten nektek barátaim ezeket a felejthetetlen vadásznapokat, és adja az Isten, hogy még sokáig élvezzük együtt a vadászat örömeit.

Pintye József
Körösmenti VT
Körösszegapáti

2009. augusztus 28.