Zsoldos Barnabás:
A SIMOGATÓ KÉZ

A 2009-es esztendő első szombatján a kisvárdai vadászok az ünnepi semmittevés után boldogan – miként is lehetne másként, amikor mindenki ezt kívánta a másiknak – és jó kedvűen érkeztek megszokott találkozóhelyükre. Az eligazítás után – egy-két hajtást követően – a Ricsikai erdőben találták magukat a vadászok. Az idősebb vadászok nemegyszer meg is jegyezték a mellettem álló Vaskó Andrásnak: „Biztosan itthon érzed magad, Bandi.”

Azt tudtam, hogy a Ricsikai erdőben volt erdész, de hogy a közelben lakott azt nem. Bandi barátomra néztem, aki hozzám lépett és kezével mutatva az irányt, mondta, alig egy kilométerre volt a házunk itt az erdőben. Még megsaccolni sem lehet, hányszor jöttem-mentem ezen az úton az eltelt évtizedek alatt.

A puskák nem dörögtek, és a sárga mellények sem villantak. Így volt időnk egy kis beszélgetésre. A két tölgyest átszelő lénián álltunk, de a sarokra kifutó másik erdő rész már fiatal nyárfás volt.
– Ezt is én ültettem, még nyugdíjazásom előtt – mondta, s majd folytatva megtudtam, hogy ezt a területet már egyszer felnevelte és értékesítette.

Mivel teljes nyugalom honolt a tájon, az erdész kicsit beljebb lépett az erdőben, majd egy hatalmas szürke nyár felé közelített. A termetes törzsű nyár embermagasság felett két ágban tört a fény felé már csemete korában, s ma már négy ember, ha körbe éri. A két ága pedig Észak és Dél felé „figyelve” felügyeli a tájat.

Szóval az erdész elsétált a szürke nyárhoz, felnézett rá, mintha kérdezte volna, ismersz, emlékszel rám? Közben megsimogatta göcsörtös oldalát, körbejárta, s újra felnézett a harminc méteres hatalmas nyárra. Nem volt véletlen ez a kérdés, mert évek óta Kisvárdán lakik, s nem jár már naponta erre, mint valamikor. A szemrevételezés után látni lehetett a megelégedettséget az erdész arcán. Minden rendben van.

Hirtelen egy kis szellő kerekedett, de az is lehet, hogy a szürke nyár borzongott bele a finom, simogató kéz tapintásába. De az is lehet, hogy a kérdésre válaszolt… „Emlékszem rád, te voltál, aki itt a fasor végén meghagytad az életemet. Bizony ennek már tizenöt éve is lehet. Látod, még egészséges vagyok, pedig közel nyolcvan év nyomja a vállam.”

Közben már szóltak a puskák, a fácánok is kakatolva szálltak az erdőben, így Vaskó András, a nyugdíjas erdész elbúcsúzott a szürke nyártól, annak reményében, hogy jövőre, amikor a fácánokra vadásznak, újra találkoznak.

2009. január 19.