Borcsa-Bodolay Zoltán:
A SZÁZADIK VADDISZNÓ

Csak úgy dobálja a havat az öreg Suzuki, ahogy próbálja venni a kanyarokat a dimbes-dombos tájon. Lajoska nagyokat szuszogva tekeri a kormányt, alig fér el a számára elég pici autóban, keresztbe fésült haja alatt a homloka apró cseppekben gyöngyözik. Lajoska tagbaszakadt ember, nevét még fiatalkorában érdemelte ki, amikor a TSZ-hez került agronómusként. Azóta megnőtt – inkább csak széltében – és meg is kopaszodott, de az egész falu Lajoskának szólítja. Igaz, hogy azon a régi havas szilveszter éjjelen nem ezt a nevet írták a születési bizonyítványába, de már ő is hozzászokott.

Már két hete készül erre a vadászatra. Két hete nézegeti minden este a disznókat ezen a szórón, de mégse lőtt rájuk egyszer se, ugyanis a századik vaddisznóját méltó módon szeretné elejteni. Egyszerre akarja ünnepelni mindhármat: a születésnapját, az új évet és a századik elejtett vaddisznót.

A domboldalon halkan gurul a szóró felé, igaz, a nagy hó ebben a segítségére van, ám ő mégis jobban örülne, ha csak ujjnyi vastagságú lenne. Rövid gondolat fut végig az agyán, korát jelezve, hogy már magában beszél, de hamar elhessegteti:
– Kimenne ez a kisautó még a Himaláján is…

Leállítja az autót, valahogy kiszáll a kocsiból. Örül, hogy végre kiszállhatott, mert már eléggé nyomta a hasát a kormány, azért kinéz a sarkon a szóróra, hátha van rajta valami, de csak kíváncsiságból teszi ezt, tudja jól, hogy a kondára még kell egy órát várni. Magára veszi a kabátot, vállára a puskát és indul is a les felé. Nem kell sokat gyalogoljon, mert ő azt a nézetet vallja, hogy minél kevesebb szagot kell hagyni az erdőn. Régebben a les mellé állt a kocsival – szagot csak a létrán hagyva –, de a cimborák kérésére, ami a halk mosolygástól a hangos vinnyogásig tartott, hajlandó hatvan métert gyalogolni.

Elhelyezkedik a lesen és vár. A gondolatai a kukorica és a búza árán illetve azon a beteg kocán forognak, amit nem akart levágni, de ha még holnap is csak fekszik, akkor disznóvágást kell tartani. Jobbról ágroppanás, oda se akarna nézni, a konda még messze jár, ám valami belső ösztön odahívja a tekintetét. Nem is hisz a szemének, pislog kettőt. Derék kan turkálja a havat a háta mögötti rudas erdőben. Nyúl a puska felé és már fordulna, de szűkösen tud mozogni a lesen, hiába télen ez a sok ruha nehézzé teszi nagyon a mozgást… Ahogy célba veszi a kant, már látja maga előtt a cimborák irigy képét és a fényképet, ahogy térdel a vad mellett és a szöveget alatta: SZÁZADIK VADDISZNÓMMAL!

Elsüti a fegyvert és a kan csak az oldalára fordul, rúg néhányat és átköltözik az örök vadászmezőkre. Lajoska súlya alatt nagyokat nyikorog a létra, ahogy ereszkedik lefelé, de őt ez most egyáltalán nem érdekli, annál inkább az, hogy vajon épek-e az agyarak. A kan olyan, mintha sarlók állnának ki a szájából, boldogan tűzi a töretet a kalapja mellé. Ekkor jut eszébe, hogy ezt a nagy állatot nem tudja betenni a Suzukiba, nyúlna a telefonja után, hogy hívja a vadőrt, ám eszébe jut, hogy elment az aktuális barátnőjével Budapestre szilveszterezni.
Ráncba szökken a homloka:
– Kinek van még terepjárója?

Nem akarja hívni Dömét, az erdőmérnököt, akit ő csak gombarugdosónak hív, mert az igaz, hogy szomszédok, de egy idő óta, még ha köszönni kell neki, az is olyan, mintha a fogát húznák. Nagyon jó barátságban voltak – leszámítva azt, hogy kukoricamérnöknek titulálta őt, megsértve agrármérnöki mivoltát –, de miután Lajoska visszajött Afrikából megszakadt a barátság. A rossznyelvek szerint az erdőmérnök Lajoska feleségét nagyon sokat autóztatta, amiből annyi biztosan igaz, hogy miután az agronómus elrepült, lerohadt a terepjáró és Döme húzta be a közeli kisvárosba a bedöglött kocsit, a mutatós, fiatalos Annácskával együtt, és ő is vitte érte.

Mivel más nem maradt, felhívta Kilencest, aki a kárba ment nagylábujjával érdemelte ki ezt a nevet. Őt se szívlelte igazán, mert az már vagy három éve történt, hogy Lajoskának sikerült elejteni a megye legnagyobb bikáját. Lajoska egy lábbal a föld fölött járt. Akkor már javában folytak ezek a híres háznál nevelt képes históriák. Kilences mogorva ember volt a műtét óta, de azért a tréfás kedvét és a vadászirigységét se felejtette el. Megkérte a fiát – aki informatikus volt a gyárban –, hogy csináljon neki a Lajoska bikájának a fényképéből egy „összevágást”. Kilences fia – aki értett a Photoshophoz – olyan képet csinált, hogy csak szakember mondta meg, hogy a kép, amin Lajoska bikáját egy kislány simogatja a ketrecben, hamis. Na ezeket a képeket Kilences kiaggatta a falu összes kocsmájába és csak másnap mondta el az igazat, de akkor már késő volt… Sokan még mindig röhögnek Lajoska nagyravágyóságán, holott tényleg nem kertben ejtette el a bikát.

– Ha szeretnéd látni, hogy mekkora kant lőttem, gyere ki a tompori szóróhoz.
Kilences már a kocsmában készítette magát az új évre. Vele volt Tekerő és Edvárd is. Tekerő a régi világban szintén vadászott, de néhány „kevert gránáttal” a fejében belefutott egy rendőrségi ellenőrzésbe, azóta se jogosítvány, se fegyvertartási. Azt tartja, hogy még egyszer nem éri őt ekkora szégyen, inkább jár gyalog, vadászni meg lehet Kilencessel is. Edvárd pedig a közeli erdészeti szakiskolában vadászatot oktat, külseje vívta ki a diákság körében a „Jim Beam tanár úr” nevet. Kilences érzékelte, hogy nem tudná már úton tartani az UAZ-t, így átszaladt Döméhez, hogy segítsen behozni egy hatalmas kant. Azt nem árulta el, hogy ki lőtte, mondván legyen meglepetés. Lett is meglepetés, de inkább Lajoskának, amikor meglátta az erdészeti terepjárót a domboldalon.

Morgolódott magában, de ahogy Kilences kiszállt a kocsiból, mindent megértett. Edvárd, aki nem nagyon szeretett beszélni – mert azon már nemcsak a diákjai mosolyogtak – rögtön gratulált, habár az arca olyan volt, mintha sárgára festették volna:
– Glatulálok Lajoskám, delék kant lőttél – mondta erősen raccsolva.
– Köszönöm szépen, mégis a századik vaddisznónak nem lőhettem malackát! – s közben a szeme sarkából Dömét nézte.
Döme az irigység jele nélkül nyújtott kezet, míg Kilences a Lajoska nyakába ugrott olyan szaggal, hogy azt egy szeszfőzde is megirigyelte volna. Lajoska lehámozta magáról Kilencest, majd együttes erővel felrakták a nyitott platóra a kant. A sötét falun áthaladva kicsit bántotta Lajoska önérzetét, hogy a falusi emberek nem fordulnak a kocsi után, de vigasztalta az a gondolat, hogy nem ő ül az előtte haladó kocsiban, illetve már látta maga előtt a vadásztársak arcát, amikor egyenként benéznek majd a hűtőházba.

A vadászháznál zsigerelés közben megcsördül a telefonja:
– Merre vagy Lajoskám, már tíz óra mindjárt itt az új év. Igazán hazajöhetnél már…
– Annácskám, meglőttem életem kanját, most zsigereljük.
– Kivel?
– Itt van Edvárd, Kilences, Tekerő, no meg a gombarugdosó is…
– Na, ha befejeztétek, hívd át őket hozzánk, hogy koccintsunk egyet. Úgyis itt van a Panni, a barátnőm, legalább bemutatom nekik. És hozd haza a disznót is, egy az, hogy nem romlik meg az udvaron, kettő, hogy megnézném én is, három mégis szilveszter van, legyen malacunk.

Lajoskában meggyúlt a féltékenység lángja, de mit tehetett volna mást. Döme kicsit gondolkodóba esett az invitálás után, de mivel csak a szomszédba kellene átugrani így elfogadta azt, legalább nem a kutyájával kell koccintson idén.

A koccintás annyira jól sikerült, hogy Kilencesnek majdnem még egy lábujja odalett, Tekerőt reggel a disznó mellett találták, Edvárd pedig felvehette volna a „Kalinka tanár úr” nevet. Mégis, akik hallották a történetet, nem ezen lepődtek meg. Lajoska és Döme kibékültek és Döme még a nyáron feleségül vette Pannit.

2010. január 5.