Zsoldos Barnabás:
A TÍZ SOROS KANCSI
Takács Karcsi vadásztársamnak ajánlom, akit nem kerülnek el a vaddisznók

A furcsa cím egy kissé magyarázatra szorul, hogy megmaradjon az olvasás izgalma, annyit elárulok, hogy a történet egy kukoricatáblában játszódott, s a főhőse Karcsi és a kancsi…

Már régen vártam egy olyan invitálásra vadásztársaimtól – a kisvárdai Rákóczi Vadásztársaságban vadászunk, csak én egy távolabbi városban élek –, hogy gyere, járnak a disznók. Sőt már feleségem is megjegyezte, a ti területeken nincsenek disznók? Mindig más társaságban várod az agyarosokat. Szóval csöngött a telefon, Karcsi hangját hallottam a túlsó végen. Tegnap, már öt óra után találkoztam egy kondával, délután várlak… Természetesen vannak disznók a vadászterületünkön, csak nem olyan tömegben – pénztárcánk nem haragszik ezért –, hogy ha nem lövünk, de legalább látjuk a serteállatot.

Nos, délután négy órakor már Anarcson vagyok és nyomom a kapu csengőjét, de nem sokáig, mert „résen van” Karcsi. Erre gondoltam, kezdte, mert öt óra körül a gyulaházi erdő-éri kukoricában kell lennünk. Természetesen az időbe belefért még egy – éberségünket segítő – feketekávé Judit asszonytól, aki érdeklődéssel hallgatta haditervünket.

Ha arra gondolok, hogy már többször találkoztunk apróvadas vadászatokon, s megtudtam, hogy akár vaddisznó lesre is elkíséri férjét, azt kell, írjam, szerencsésen nősült Karcsi barátom, de nemcsak ezen tulajdonságok miatt.

Közben, meghallgattam vadásztársam beszámolóját az előző napi cserkelésről, mert még a tervezett leálló helyig sem jutott el, csak halad a lénián célja felé. A csatorna – ahogyan itt mondják az Ér – partján hagyta terepjáróját és szokásához híven a tárba be is helyezett három golyóbist. Napok óta nem esett, így csak nedves volt a talaj, csöndesen lehetett baktatni, nézelődni. Egyébként is, a mesélő barátom korábban hivatásos vadász is volt, másként szemléli a természetet, mint mostanában sokan.

A fasort, amely nincs száz méterre, ha eléri, onnan kell igazán vadásszá válni, mert abban a táblában és annak közepén több foltban ott maradt vízben dagonyáznak a vaddisznók. Egy öreg tapasztalt, sok veszélyhelyzetet átélt koca vezeti a kondát, amelyben az idei születésűektől, a két évesekig találhatók a süldők. Mindezt azért tudja, mert távcsöve segítségével már gyönyörködött bennük, de a nagy távolság miatt gondolni sem mert lövésre. Arra viszont tökéletes volt az alkalom, hogy bizonyságot nyert a jelenlétükről.

Szóval csöndben haladt célja felé Karcsi, amikor azt gondolta rosszul lát, vagy káprázik a szeme, mert a földből – itt is volt a vizes dagonya –, de lehet hogy vízzel telt mélyedésből teljes nagyságában előtte állt a koca. Alig volt köztük több mint húsz méter.

Vadászunk lába földbegyökerezett. Gyors mozdulatot sem akart tenni, hogy a vállán lévő fegyverét célzásra emelje, de a pillanat tört része alatt az is eszébe villant, itt lehetnek a süldők is. Néztek egymással farkasszemet, s mindketten döntöttek. Karcsi barátom arról, hogy a kocára nem emeli fegyverét, az anyakoca pedig egy ugrással és méltatlankodó morgással beugrott a sűrű kukoricásba. Azt már csak menekülés közben lehetett hallani, hogy ott voltak a süldők is, mert törték, zúzták a kukorica szárát futás közben – mesélte az átélteket.

Ez idő alatt a kávénkat is megittuk és egy vadászcimborát is köszöntöttünk, aki közvetlenül a szomszédban lakik. Megismerte terepjárómat, azonnal becsöngetett, mi pedig azonnal ráripakodtunk az idősebb Papp Lacira, hogy mert fegyver nélkül jönni. Kapja össze magát, tartson velünk. Kétszer sem kellett mondani, sőt két perc múlva már „menetfelszerelve” – akik voltak katonák, értik ezt a kifejezést – jelentkezett is.

A döntés demokratikus volt, oda megyünk, ahol tegnap a disznókat láttam, mondta Karcsi. Egyhangúlag, megszavaztuk, elhelyezkedtek vendéglátóm Toyotájában, én pedig követtem őket saját kocsimmal. Kissé meg is sértődtem magamban, mert a Suzuki Grand Vitarámra azt mondták, ne félj, a patak partján, a füves lénián végig tudsz vele jönni… Nos elindultunk, irány a gyulaházi erdő-ér partja.

Megváltozott kép fogadott bennünket, az említett fasorig nyúló kukoricatáblát már levágták, de ami igazán izgalomba hozott bennünket, az a hang volt, amit az akácok felől hozott felénk a szél. Kombájnok dolgoztak, falták a sorokat.

Mit tegyünk? Karcsi döntött. Körbeálljuk! Ti – ránk mutatott – ezen a végen álltok meg, én pedig a kombájnnal a túlsó végére megyek a táblának. Közben az egyik ismerős kombájnos meg is állt, megtudtuk tőle ő nem látott disznókat, ha nem váltottak ki eddig, akkor ott vannak az egyre keskenyedő kukoricatáblában.

A két kombájn falja a sorokat, fogy a kukorica. A vaddisznóknak se híre, se hamva. De mi türelmesek vagyunk, sőt még akkor sem mondtunk, egy szánkban elmorzsolt szitkot sem, amikor megláttuk a gépeket. A vadászathoz egyébként is türelem kell.

Minden forduló után a kukoricasor széléhez lépkedtem, hogy takarásom legyen, de Laci is hasonlóan cselekedett, s közben eszembe jutott a világhírű guthi vadász Baráth Béla mondása, ha Isten akarja, meglövöd, nem akarj, tehetsz bármit. Ezek a gondolatok megnyugtattak, még akkor is, amikor az előttem forduló kombájn után már egy szál kukorica sem maradt. Lacival ki is ürítettük fegyverünket, s ezen cselekedetek közben lövés dörrent a még lábon álló tíz sor „kukoricatábla” túlsó végén.

Az történt, amint az utolsó fogást is vágni kezdte a gép, a kis kan gondolt egy merészet, a széllel szemben, de gépzajtól hajtva kilépett a kukoricásból, amely végét kérésünkre levágták. Így Karcsi számára volt egy tizenöt-húsz méteres sáv, amit tisztán látott, illetve a kancsi számára is volt egy veszélyes sáv. Ha ezen átrohan nyert.

Nem nyert, mert egy pontos lövéssel a fasor előtt megállította a két éves kis kansüldőt.

Közben az odaérkező gazda is jó érzéssel konstatálta, eredményes volt a vadkár elhárítási akciónk. Mivel ő ette eddig a terítékre került vaddisznót, ő is kapott kompetenciát.

Van tanulsága az esetnek, a guthi vadászbarátomnak most is igaza volt, és az is igaz, hogy vaddisznó ott is lehet, ahol már nem is gondolunk rá. Arról nem is beszélve, hogy a feleségem sem mondhatja többé, nincs a ti területeken vaddisznó.

2010. október 23.
Mátészalka