Dr.
László Csaba: Már korán reggel látszott, hogy nagyon meleg lesz, akkor még nem tudtam, hogy ezt a napot soha nem fogom elfelejteni. 2005. március 27-e tizedik, sajnos egyben utolsó vadásznapunk ez a vasárnap a fenséges és gyönyörű Namíbiában, az alig 15 éve független államként létező dél-afrikai vadászparadicsomban. Az eddigi mérlegem nem nevezhető rossznak, terítékre hoztam egy gyönyörű zebra csődört, egy aranyérmes és egy ezüstérmes oryx bikát, egy aranyérmes blesbock bakot, egy káprázatosan kapitális és persze aranyérmes kudu bikát, valamint egy bronzérmes springbock bakot.
Aranyérmes oryx bika A
napi vadászterv rám vonatkozó részét Bank
József professzionális helyi vadász – aki mellesleg 1968-ig
kaposvári volt – röviden és tömören ismerteti: Hogy persze, de jó volna, ha ez tényleg így történne, de Afrika nagy úr, és ha Szent Hubertusz nincs abban a pillanatban mellettem, akkor bizony se hartebeast, se varacskos, csak maradnak a vágyak, na meg hogy legközelebb…, mert itt mindig kell lennie legközelebbnek. Afrikában vadászni? Gyerekkori álmom vált valóra ezzel a namíbiai vadászexpedícióval. Régen, mikor tátott szájjal olvastam Kittenberger Kálmán és gróf Almássy László vadászbeszámolóit, nem is sejthettem, hogy egyszer én is …, de valahol a lelkem mélyén élt a titkos remény, hogy egyszer „afrika-vadász” lehetek. És már visszavonhatatlanul az vagyok, szabályszerűen felavatva a lemenő Nap fényénél, zebrám csíkjain hasalva, hátsóm feszítve, s várva a szokásos három ütést, amelyet Uncle Joe mért ki rám: egyet a vad nevében, egyet a csapat nevében és egyet Szent Hubertusz nevében (na ez volt a legnagyobb). Ilyen gondolatok közepette érkezünk meg a farmra, amely Windhoektól nem messze fekszik, 1500 méter magasan. A farm zöld, de az itteni ősz közeledtével már sárgul a magas fű, rengeteg a bozót, és magas hegyek tarkítják az amúgy is elképzelhetetlenül gyönyörű képet. Elindulunk az öreg Nissan terepjáróval, amely az elmúlt tíz nap alatt kitűnőre vizsgázott mind a csúszós, sáros hegyi utakon, mind a Kalahári-sivatag vörös és perzselő homokjában. Lassan, komótosan járjuk a vidéket, szemünk jobbra-balra monitoroz, már mi is meglátjuk a különféle vadakat, és ilyenkor nem titkolt büszkeség járja át lelkünk, mikor a fekete kísérők olyat mutatnak, amit már magunk is kiszúrtunk a bozótban, vagy, ha úgy tetszik, a bush-ban. Először két gyönyörű zsiráfot van módunk megcsodálni, ahogy legelésznek a fák koronájából, majd először ügetve, utána vágtázva menekülnek előlünk. Futásuk semmivel össze nem téveszthető, ruganyos ritmusban dobálják lábaikat, hosszú nyakukkal és apró fejükkel egyensúlyozva közben. Egy szűk órányi autózás után végre hartebeastek! Harminc-negyven példány egy csapatban. Rájuk közelítünk, de még ötszáz méterre sem vagyunk, amikor vágtába kezd az egész csapat. Uncle Joe és az Owambu törzsből származó fekete kísérője, Apolló azonban ennyi rövidke idő alatt is felméri, hogy van a csapatban két bika is, ami ígéretes. – Abból a nagyobbat meglövöd Csabikám – adja ki az ukázt Jóska. Én csak hümmögni tudok, hogy persze, persze, de ötszáz méterről? Már megszokhattam itt, hogy ez a távoli lövések hazája, és el is döntöttem, hogy ha legközelebb …, akkor már háromszázra fogom a puskámat belövetni, és nem kétszázra. Az otthoni száz méterre belőtt szokásaimra már gondolni sem merek. Jó félóra, mire újra a csapat közelébe jutunk, de megint jeleznek az őrszemek, és vad vágtába kezdenek. Jóska és Apolló le nem veszi a szeméről a távcsövet, és lelkesen jelenti be Uncle Joe: – Csabikám, a leghátsó! – így most már én is láthatom, hogy melyik bika az, amivel egymás sorsát keresztezzük, de a távolság még most sem csökkent ötszáz alá. Még kétszer-háromszor közelítünk rájuk, és utoljára már a szemem előtt a puska, és végre a céltávcsőben is meglátom a bikámat. Bizalmatlanul néz felénk úgy háromszázötvenről, de én már rálőnék, csak mögötte egy borjú áll, majd mintegy szándékosan elébe sétál egy tehén. Újra riasztanak, és ismét csak a port nézzük vágtázó patáik nyomdokán. A csapat ezúttal egy jó közepes domb mögé húzódik, eltűnnek a szemünk elől. Jóska azonnal új haditervet eszel ki, és már közli is. A domb takarásában elsétálunk a dombig, majd megmásszuk azt, és a dombtetőről próbáljuk meglőni a kapitális bikát, mert már tudjuk, hogy bizony az. Leugrálunk a kocsiról, és elindulunk az ezer ágra sütő napon, a magas fűben, bozótban. Elöl Apolló és a Damara törzsbeli Erik halad, utána Uncle Joe oson, őt én követem, mögöttem Szőts barátom, aki – híven névrokon híresség elődjéhez – szorgalmasan filmez minden mozdulatot. Már a dombig elmenni is kimerítő volt, aztán jön még csak a megmászása, hú de meleg van, mindenkiről szakad a víz. Az utolsó harminc métert szinte guggolásban kell megtenni, mert vége a takarásnak. Apolló felállítja a lőbotot (nem is láttam, hogy hozta), és mutatja, hogy jobb könyökömet támasszam a vállára. Lőttem már így lőbotról és a válláról, de akkor sem ő, sem én nem lihegtünk, most meg fújtatóként szedjük a levegőt. Jóska
is liheg, de már elemzi is a helyzetet. A
bika megrogyik, vánszorogni kezd, beér takarásba. Lackó barátom a dzsipről rádión jelenti, hogy merre futott el a csapat, és miután visszaértünk a kocsihoz, megmutatja, hogy merre induljunk utána, no persze gyalogosan. Először itatás, soha olyan jól még ásványvíz nem esett, mint akkor, a hűtőtáska mélyéről előkerült dobozos víz. Tizenegy óra is elmúlt már, megyünk hűségesen a nyomokon, derékig ér a száraz fű, elöl Apolló és Erik, mögöttük Szőts barátom és én. Csak kígyó ne legyen az utunkban, mert most észrevehetetlen lenne. A feketék többször összevitatkoznak, és látszik, hogy Apolló nem ért egyet Erikkel. Majd egy órai gyaloglás után Apolló jelzi, hogy ő visszamegy a lövés helyére, és újra kezdi a nyomot, mert szerinte rossz nyomon haladunk. Erik azonban kitartó, és minket is meggyőz, hogy csak haladjunk, mert még a sérült lábtól eredő nyomokat is meg tudja mutatni. Már két órája megyünk, gyötör a szomjúság, miért nem tettem az oldalzsebeimbe egy-egy vizet? Ez a kérdés költői marad. Amikor ismét út mellé jutunk, megjelenik a Nissan, és az egyet jelent a vízzel. Közben Apolló szól rádión, hogy megtalálta a nyomot, jó sok vér van, siessünk oda, vár minket. Persze csak gyalog lehet menni, és pihenésre nincs idő. Okulva az előzőekből nadrágom mindkét oldalzsebébe teszek egy-egy félliteres vizet. Elöl ismét a feketék mennek, de már teljes egyetértésben. Erik legalább olyan büszke mint Apolló, már el is felejtette, hogy két órát túráztatott minket a bozótban, rekkenő hőségben, vak nyomokon haladva. Amíg a következő nyomot keresik, minket odaállítanak a megtalált biztos előző nyomhoz, és ha nincs újabb, akkor vissza-visszatérnek hozzánk, újrakezdve az egészet. Amikor megvan, odaintenek minket, és azt álljuk. Alig megyünk félórát, sebágyat találunk jó sok vérrel, friss vérrel, de a vad sehol. Na, ezt mindjárt meglátjuk, gondolom, de ez szörnyű nagy tévedés volt. Most jön még csak a java, egy hegyre kezdünk el felmászni, és csak mászunk, mászunk, a Nap meg, ha lehet, még jobban süt, nem száz ágra, hanem millióra. Hol van már a liter vizünk! Lihegve érünk fel a hegytetőre, onnan már lefelé megyünk, de olyan meredek és sziklás, hogy abban sincs öröm. Fél óra, és lenn vagyunk újra az úton, vadászautó, heuréka! Víz, víz, víz!!! Rövid pihenő a kocsin, és újra indulunk, mi négyen az üldözők, neki a következő hegynek, amely magasabb az előzőnél. Egy óra emelkedő után újabb sebágyat találunk, még több vérrel. Na már csak meglátjuk ezt a fenevadat, mert enélkül én haza már nem megyek! Már a szagát is érzem többször, de nem látjuk. Újabb óra csigáz el minket. Apolló egyszer csak futni kezd egy kiszögellés felé, és integet, hogy fussunk oda mi is. A völgyben jó kettőötvenre meglátjuk a bikát. Három lábon megy, a jobb első lába csak kalimpál mellette, de ütemesen halad. Meg sem áll, futtában lövök rá Apolló válláról, de én is, ő is úgy lihegünk, hogy egy elefántot sem találnék el, no persze a hartebeast bikát sem. Még egy óra van hátra sötétetésig, lerongyolódott és szomjas a csapat, vizünk megint nincs, amit magunkhoz vettünk, régen elfogyott, de menni kell tovább. Cserepes a szám, sebaj segít a Labello, afrikai túránk nélkülözhetetlen társa, de az is megolvadt a kalapomban, kiöntöm mérgemben. Végre meglátjuk a bikát, kétszázra lehet. Lőbot letámasztva, bal kéz rajta, jobb könyök Apolló vállán, Apolló nem vesz levegőt, én sem veszek levegőt, lilul a fejem, majdnem elpattan a homlokom, lövés… és a bika elterül.
Kapitális trófeum Végignézek magunkon, akár egy vert sereg. A kezem több sebből vérzik a bozóttól, ingem két helyen is kiszakadt, a bush kalapom csurom víz a többi ruhámmal együtt. Szőts barátom hideg eleganciával filmez rendíthetetlenül, mi a feketékkel lihegünk a köveken. Már az sem érdekel, hogy mindjárt szomjan veszünk, megvan a vad, nem mentünk hiába. Hat órán át követtük a rendkívül szívós bikát. Jobban szemügyre veszem. Az első lövés a szíve alatt verte át két centivel. A bemeneti és kimeneti nyílás a mellkas alján, egymástól mintegy nyolc centire van. Ezek véreztek. A lövés tüdőt nem ért, ha pár centivel feljebb megy a jó hartebeast bikám szívlövéssel végzi a helyszínen. A második találat a jobb első lábát érte tőben, és eltörte azt, ezért ment három lábon. Ha ez nem találja el, mehetnénk utána még mindig. Mindkét lövés pár centivel alacsony. Hiába: a háromszáz méter nem hazudik. A harmadik találat szíven érte, mikor tűzben összerogyott. Bámulattal fejet hajtva adózok az afrikai vad szívósságának, élni akarásának, amely szinte csodákban testesül meg. Bámulattal fejet hajtva adózok owambu testvérem, Apolló tudásának, kitartásának, és fáradhatatlanságának, nélküle ez a vad a keselyűk és hiénák martaléka lett volna.
Gyönyörű zebra csődör Befut a nagyon rossz terepen a Nissan Safari is, csak úgy sivít benne a négyliteres benzinmotor, ahogy ugrál a kövek között. Meg sem kell szólalnunk, Uncle Joe már osztja a vizet. Gratulál, töretet ad, és látom rajta ezúttal nagyon komolyan gondolja elismerő szavait. Barátsággal hátba veregeti Apollót, „tate” névvel illeti, ami itt apát, papát jelent, és a legnagyobb tisztelet jele férfiak között. Apolló mind a harminckét hófehér fogával mosolyog egyszerre, ő a nap hőse. –
És a varacskos? – teszem fel a kérdést, felocsúdva. Uncle Joe finoman
válaszol, hogy kedvemet ne szegje. Azóta többször is beszéltünk telefonon, váltottunk e-mailt afrikai barátommal, de a három varacskos mindig szóba került. Az a három varacskos jár nekem, megvan a helye a falamon.
Kapitális kudu bika * * * OSHINGULU
HUNTING SAFARI Afrika: minden vadász álma! A fekete kontinens érintetlen tájaival, hihetetlen vadbőségével vonzó az európai vadász számára. Nagynevű elődeink számára Kelet-Afrika volt a vadászat színhelye, manapság a többség számára Délnyugat-Afrika, Namíbia jelenti Afrikát. Namíbia a legfiatalabb független állama Afrikának, 1990-ben nyerte el önálló államiságát, fővárosa Windhoek. Itt él családjával a magyar származású professional hunter Bank József, az Oshingulu Hunting Safari tulajdonosa.
|
|
2005. december 21. |
