Harmincnyolc éve hagytam el magyar hazám, és leltem újat Namíbiában, a vadászparadicsomban. Tizenegynéhány éve lettem professzionális vadász, vagy ahogy a vadászok világszerte nevezik, fehér vadász. A vadászat számomra az élet. Jósorsomnak hálával tartozom, hogy a legkedvesebb elfoglaltságom egyben megélhetést is nyújt.

Ha pár hétig nem kerülök a vadászat közelébe, minden nyavalyám elővesz. Olyankor nem szeretem a szívemnek amúgy kedves windhoeki utcákat, nem ízlenek kedvenc ételeim és ropognak öreg csontjaim. Akkor tudom, hogy rajtam csak a fegyver závárzatának halk kattanása, a csőbe csúszó lőszer jellegzetes fémszisszenő hangja és a vadászautó motorjának egyenletes duruzsolása segít.

Vadászat közben nem figyelek másra, a külvilág megszűnik számomra. Nem zavar a hegyek között kavargó szél cibálása, a bush vendégmarasztaló tüskéinek ruhaszaggató fájdalma sem. Olyankor a Kalahári vörös homoktengere felett megülő kínzó hőség is kedves nekem.

Namíbia gyönyörű vadászvidék. Mindig tartogat számomra is meglepetéseket. Többnyire olyankor, amikor már azt képzelem, hogy mindent tudok róla, úgy mint a tenyeremről.

Vadász és fotós szafari cégem által szervezett vadászatokon nagyon sok magyar és más nemzetiségű vadászt ismerhettem meg. A legkülönbözőbb embereket. De akár jó kedélyű, akár morózus, akár jól lövő vagy csak puffogtatós, akár szerény vagy szerénytelen volt vendégem, mindegyikük szemében megláthattam azt a csillogást, amit csak az afrikai vad elejtése varázsolhat a vadász arcára. A munkám ilyenkor hozza meg igazi gyümölcsét. Az elejtett vadja mögött büszkén feszítő vadászt a csapatom munkája juttatta ehhez a leírhatatlan örömhöz.

Ez év március utolsó napjával indult az a szafári, ami számomra is hatalmas meglepetést tartogatott. Egy Windhouk közelében található, kiváló vadászterületen kezdtük a vadászatot. A vendégek közül csak Szőts Jóskát ismertem. Fiatal kora ellenére már veterán afrikavadásznak számított, sokadszorra járt nálam. A többi három vadászhoz korábban nem volt szerencsém. Egyikük Szőts édesapja, János, a másik két csapattagról csak annyit tudtam, hogy orvosok, Attila és Pál.

Emlékszem az időjárás teljesen abnormális volt. Rengeteget esett, legalább tízszer annyit, mint amennyi a megszokott ilyenkor. Európai fülnek furcsán hangzik, de Namíbiában az április őszi hónap, és júniusban a tél köszönt be, de közel sem szokott ilyenkor ennyi eső lenni.

Az április elseje igazi bolondnap volt. Bosszantásunkra többször szakadt az eső, máskor ilyenkor a vadászaim nem győzik magukat a naptól védeni. Hatalmas kiterjedésű vízfelületek keletkeztek. A rendkívül magas, helyenként másfél méteres zöld aljnövényzetből eredő takarás nagyon gátolta a vadászatot. A hatalmas akáciabokrok és -fák még teljes zöldben pompáztak

Ilyen körülmények között rendkívül nehezen ment a vadászat, nem tudtunk víz mellé lesbe húzódni, mert a rengeteg csapadék mindenhol biztosította az éltető vizet a vad számára.

Pali rálőtt egy gyönyörű kudura. A kapitális bika szépen jelezte a találatot, de nagyon hamar beváltott a takarásba, éa eltűnt a szemünk elől. Állandó nyomkeresőmmel, a kiváló Apollóval, és a vadászterületen élő másik fekete igen jó nyomkereső hírében álló Eliassal együtt vettük fel a nyomot. Több órán át cserkeltünk utána, de a nyom szakadozni kezdett, egyre ritkábban találtak a feketék vért. Ennek ellenére követni tudtuk és követtük is naplementéig.

A dél-afrikai napnyugta nem hasonlít az európaihoz. Nagyon hirtelen megy le a nap és borul sötétségbe az egész vidék, nekem is okozott már kellemetlenséget annak idején. Nem lehet sokáig várni, és ha sötétedni kezd, már az autón kell lenni, mert ha kicsit késik a csapat, akkor bizony nagyon nehéz visszatalálni a vaksötétben.

Ekkor is még javában világos volt, amikor meghoztam a döntést: befejeztük mára a keresést. Pali kicsit értetlenül néz rám, látom rajta, hogy túl korainak tartotta döntésem, ő még kereste volna a vadját.
– Holnap folytatjuk – magyarázom neki.

Az, hogy a bika nem lett meg, rányomta bélyegét az esti hangulatra. Ahogy az aznapi többször eleredő eső is. A csapat nem volt túl vidám hangulatban, ezért mindent megtettem a vacsoránál, hogy a jókedv emelkedjen. Sikerült is viccelődésemmel a holtponton túllendítenem vendégeimet, de Pali arcán láttam, hogy időnként eszébe jutott a hibázás. Ilyenkor borús képet vágott.

– Az a legnagyobb baj – mondta – hogy nem tudom eldönteni, a hibázás okát. Én rontottam-e el a lövést, vagy a puskám hord félre? Már a legutóbbi otthoni vadászatnál is volt ilyen érzésem.

– Úri Barátom! Nagyon egyszerű, holnap egy próbalövéssel indítjuk a napot. Akár lőjél több próbát is, tévedés kizárva – válaszolom neki, hogy megnyugtassam.

A próbalövés. Mindig is híve voltam annak, hogy ezzel kezdjük a szafárit. Próbája ez a vadásznak is egyben. Derült már ki ilyen alkalommal az is, hogy a vadászom ötven méterről képtelen eltalálni a céltáblát. No ez persze nem képezte akadályát, hogy vadászhasson, csak úgy kellett irányítanom a dolgokat, hogy közelebbi lövésekhez juttassam. Vadászélmény nélkül tőlem még senki nem távozott Afrikából.

A vendégeim nagy része szereti a saját puskáját elhozni magával, megszokásból, kabalából. A reptéri csomagkezelés nem igazán tesz jót az érzékeny optikáknak. Visszajáró vendégeim zöme a második, harmadik alkalomnál már nem hozza a puskáját, hanem választ az én arzenálomból. Ebben a gyűjteményben eddig mindenki megtalálta a kedvére, vadjára valót. Volt olyan vadászom, aki öt vadat öt puskámmal lőtt. Mindig is adtam a fegyvereim pontosságára, és arra, hogy működésük kifogástalan legyen.

Ilyen gondolatok között tértem nyugovóra. Elalvás előtt általában átgondolom az eltelt napot, és terveket szövök másnapra. Most is kigondoltam a sötétben merengve, hogy másnap merre keressük a sebzett bikát. A nyomokat másnap követni szinte lehetetlen, de Apollo és Elias oldott már meg máskor is lehetetlennek tűnő feladatokat.

Volt a környéken egy víz, amit még kiszáradva nem láttam. A sebzett vad nem szívesen megy messze a víztől. Igen. Arra jutottam, hogy ez a víz holnap támpontunk lehet a keresésnél, oda mindenképp többször elmegyünk.

Másnap gyönyörű reggelünk volt, hétágra ragyogott a nap. Eső után az első napsütéses órák gyönyörűvé varázsolják az afrikai tájat, szinte megéled a természet. A madarak valóságos trillaversenyre kelnek egymással. Lepkék hada indul nektárért, és közben fenséges ellátást szolgáltatnak az énekeseknek.

Bőséges reggelit készítettem a csapatomnak. A vadászterületen szívesen veszem kézbe az ellátást magam is. Lányom intézi a beszerzéseket, minimum dupla, de inkább háromszoros szorzóval dolgozik, ami az aktuális létszám és a szükséges étel-ital arányát illeti.

Reggeli után vadászautókra szálltunk, a jó öreg platós NISSAN SAFARI gépekre. Elindultunk. Mi Eliassal és Palival hármasban a legnagyobb feladatra koncentráltunk, Pali sebzett bikáját kerestük. Rengeteget mentünk, autóval, gyalog, mikor hogyan kívánta a terep. Időnként nyomokra bukkantunk, ígéretes nyomokra, de a bikát nem pillantottuk meg.

A víz, amire előző este gondoltam, ott volt, de mérete tízszerese volt az egyébként ilyenkor szokásosnak. Egyik oldala száz, a másik kétszázötven méter lehetett, ovális alakban. Ott sem mutatkozott a sebzett kudu.

Repült az idő, hamar eljött az ebéd, de nem adtam fel a keresést. Egy ilyen trófea megérdemli a fáradtságot. Ebéd után a délelőttihez hasonlóan folytattuk hármasban, eredmény nélkül. Lassan és nehezen, de beláttam, hogy elvesztettük ezt a trófeát. A végtelenségig keresni nem lehetett, vendégem más vadat is kívánt ejteni, és a szafári megy tovább.

Ugyanúgy megviselt engem is a vad elvesztése, mint a sebzőt. Mindig így van ez, egyszerűen nem szeretek veszíteni. Vigasztaltam Palit, lesz másik kudu.

Fél kilométerre voltunk a víztől, amikor kimondtam a végső szót.
– Nem keressük tovább – szinte koppantak a szavaim.
Pali fájdalmas arccal nézett rám, de nem ellenkezett. „Még egy esélyt!” Kiáltott a tekintete.
– Eliassal csendben sétáljatok le még utoljára a vízhez, addig én rádión rákérdezek a többiekre.
– Oké – mondta hálásan Pali, és már ugrott is le a kocsiról.

A fülkében ülve még elgondolkoztam pár percet, mit tehetnék, de semmi nem jutott eszembe. Ezt a vadat csak a dögkeselyűk találhatják meg.

Éppen a rádió felé nyúltam, amikor hangosat reccsent, és ...
– Főnök, főnök, leopárd, leopárd… – hallottam Elias izgatott hangját,
A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni, bár nem hittem.
– Elias! Biztos? Tudod mi a különbség a leopárd meg a gepárd között?
Ezzel nyilván megbántottam Elias önérzetét. Hát hogy ne tudta volna, látott már százat is. Bár lőhettem volna annyi leopárdot, ahányat ő eddig megnyúzott.
– Tudom ... Ez leopárd! – jött válasza.

Akkor és ott nem lehetett leopárd. Ez ellent mondott minden addigi tapasztalatomnak. De mégis ott kellett lenni annak a leopárdnak, mert Elias ezt nem téveszthette el.

– Elias! Hol a leopárd? – kérdeztem kapkodva, de a puskával már kinn voltam az autóból.
– A víznél – jött azonnal a recsegő válasz.
– A víznél? De hol a víznél?
– A túlsó oldalon.

Na ettől nem lettem sokkal okosabb. Rádióztam Eliasnak, hogy Pali húzódjon le, ő meg induljon el a kocsi felé, útközben találkozunk.

Rohantam, ahogy a lábam vitt. Olyan gyorsan, ahogyan a fejemben is száguldoztak a gondolatok. Gondoltam, hogy Pali örülni fog, ha lőhet egy leopárdot. Micsoda kárpótlás volna az elveszett kudu után. Szent Hubertus mosolyogni látszott ránk.

De rögtön eszembe jutott az is, hogy ilyen nagy takarásban rendkívül veszélyes a leopárd vadászata. A leopárd nagyon szívós vad, számomra az előkelő „big five” legveszélyesebb tagja a kafferbivaly mellett. A lövést majdnem mindig elviszi, és ilyen zárt és fedett növényzetben megkeresni a sebzett leopárdot… több mint életveszélyes feladat.

Szemben megpillantottam a feketét, ő is ugyanúgy rohant, ahogy én. Nagyon izgatott volt, a feketék nem rohangálnak csak úgy. Ha egy fekete kilendül nyugalmából és rohan, annak mindig nagy oka van. Most már elhittem, hogy biztosan leopárdot látott. Rám nézett, és csak azt birta kinyögni, hogy óriási hím.

Együtt érkeztünk oda Palihoz. Ő is izgatott volt.

– Láttad? – kérdeztem tőle azonnal.
– Láttam. Gyönyörű, ott ment be.
– Lövöd ha kijön?

Hatalmas sóhaj volt a válasz. Nagyon bambán meredhettem rá, mert azonnal magyarázni kezdte.
– Jóskám. A kudum elment, próbát azóta nem lőttünk. Akár én hibázhattam, akár a puska, de így nem merem vállalni.

Mindig is szerettem az egyszerű és tiszta beszédet. Ez az volt, és onnantól a vadászat már rólam szólt.

Eliasék hasaltunkban halkan elmeséltek mindent, amit láttak. Az történt, hogy a víz felé irányuló cserkelésük közben Elias észrevett a túlparton egy leopárdot. Azonnal lehúzódtak és figyeltek. A leopárd belépett a bokrokba, őket biztos nem vette észre, mert igen nyugodtan távozott. Megmutatták nekem, melyik bokor mögött tűnt el. Az a bokor legalább tizenöt méter széles és három méter magas volt, hatalmas takarást nyújtott. Viszont mi is jó takarással voltunk, mert a kis sáncszerű dombon, ahol hasaltunk, magas volt az aljnövényzet.

Mivel mást nem tehettünk, hasaltunk és vártunk. Húsz perc egy örökkévalóságnak tűnt. Távcső, puska, távcső, puska váltogatta egymást a kezemben. Nem bírtam tovább a várakozást, valamit tennem kellett. Az is lehet, hogy már messze jár a bokrok takarásában. Elias véleménye az volt, hogy zsákmánya van elrejtve a környéken, és ivott, mert a leopárd nem sétálgat fényes nappal céltalanul. Áldozatát a fákon rejti el a hiénák és oroszlánok elől. Jellemző a vad erejére, hogy saját súlyánál háromszor nehezebb dögöt is képes felvinni a fák koronájába.

Be kell néznem a nagy bokor mögé, döntöttem el. Mászni kezdtem jobbra, jól lebújva a takarásban. Ötven méter tehettem meg, amikor megláttam Őt! Mintegy százötven méterre volt tőlem, és a bokor mögül kilépve újra a víz felé tartott. Mérges voltam magamra, hogy miért nem maradtam a leshelyemen, miért nem birtam jobban idegekkel.

Már mindegy volt. Teljesen a földhöz lapulva csúsztam vissza fegyveremhez, nem mertem még lekuporodva sem talpra állni, féltem, hogy kiszúr. Csak ziháló lélegzeteim hallottam. Sikerült visszatérnem azelőtt, hogy kiért volna a bokor mögül. Elias látta rajtam, hogy mi történt, mert kétszer olyan erővel lapult a földhöz, mint korábban.

Mikor a vad tisztásra lépett, akkor rohant át agyamon a gondolat, amivel a történetem kezdtem. Nem lehet. Ez nem lehet. Itt nem lehet. Most nem lehet. De ott megy, fenségesen és lustán, a lépteit megfontoltan elnyújtja, ahogyan csak ő jár.

A leopárd!

Vadászláztól száraz a szám. Adrenalin tombol az ereimben vér helyett. Kezembe kaptam a puskát. A pozícióm nagyon rossz volt, az előttem összezáródó fűtől a céltávcsőben semmit nem láttam. Keresővel tudtam csak nézni, de ahhoz feljebb kellett emelkednem, az aljnövényzet felső szintjéig. Minden mozdulatom lassú és megfontolt.
– Nem lősz Jóska! Innen nem! Türelem! – harsogott egy belső hang fülemben.

A leopárd közben elindult jobbra, és lassú királyi járásával gyönyörködtette szememet.

Arrébb kell mennem. Emlékeztem, hogy visszajöttömben láttam egy viszonylag ritkásabb helyett, ahol alacsonyabb a növényzet. Döntöttem, oda kell eljutnom. Azonnal indultam is. Nem emlékszem hogyan kerültem oda, de egyszer csak ott voltam. Hasaltam.

Kényelmetlen pozícióból, kicsavarodott testtel bújtattam ki 8×57-es Mauserem csövét a bokorból, és vállamhoz szorítottam. Ezt a régi fegyvert barátomtól örököltem, egyike kedvenc puskáimnak.

Belenéztem a céltávcsőbe, ott volt benne. Gyönyörű képet mutatott. Mintegy százötven méterre tőlem lépkedett azzal a fenséges járásával, párhuzamosan a víz túlpartján. A túlsó hosszú part vége felé járt, óriási, ereje teljében levő hím leopárd volt. Mellső lábai a zubbonyos karomnál is vastagabbak, feje is rendkívüli méretű. Alig kaptam levegőt.

Kuporogtam, és éreztem, hogy ez a lövőhelyzet sem jobb, mert a lövéshez egy kicsit még kijjebb kellene húzódnom a tisztás rész felé. Ezt már nem mertem kockáztatni, újra döntenem kellett. Kicsit arrébb csúsztam a nagy fű szélébe. Jobb lábam sarkára ültem, a bal lábam elől, azon a térdemen támasztottam meg a fegyvert.

Újra átrohant agyamon a gondolat, ami a vészharangot kongatta. Ekkora takarásban, egy ilyen veszélyes vadat, hogy lehet biztonságosan megkeresni, ha elviszi a lövedéket? Lőttem már többször leopárdot. Mindig kitett dögnél, éjjel vagy hajnalban, jól kialakított lesből. Mindig elvitte a golyót. Nagyon kitartó vad. Alattomos, okos. Nyakra támad. A kutyák rettegnek tőle és az emberre is veszélyes. Támadáskor izmos mellső lábaival fog, és hátsó, hosszú lábaival kaszálva karmol. Vendégeim is lőttek már többször leopárdot. Voltam tanúja esetnek, amikor sebzett leopárd majdnem halálra tépte az óvatlan vadászt. Nagyon, nagyon veszélyes, csak erre tudtam gondolni.

Kísértem a vadat, blattján meg sem mozdult a szálkeresztem. Állj már meg! Még mindig hihetetlen volt az egész.

– Nem lősz Jóska! – ismét ezt hallottam fejemben, aztán ... Aztán már csak a lövés dörejét.

A leopárd egy lépés nélkül, azonnal tűzbe rogyott. Csend. Feleszméltem, beismételtem a fegyvert. A szálkereszt ismét a leopárdon nyugodott. Egy mozdulat, és újra lőni kell, és lőni újra amíg mozog, mert ez leopárd „big five” vad.

Csend vett körül. Afrikai fajta csend, amely másnak talán zajos, de nekem a legszebb csendek egyike. Legalább három percig kuporogtam így. A leopárd nem mozdult. Észrevettem orránál a vért.

Felálltam. Azonnal felpattant Elias is. Komoly képpel bámult rám. Intettem felé, Palival odajöttek. Nem mertem kockázatot vállalni, kértem őket, maradjanak le, de biztosítsanak. Hozzá indultam. Az utolsó huszonöt métert puskával a vállamnál, araszolva tettem meg. A jó leopárdom azonban nem mozdult. Kimúlt. Hihetetlen volt számomra, hogy itt fekszik a lábamnál. Fáztam a melegben, lúdbőrben térdeltem ott. Nem tudom mikor vettem le a sapkám, de már a kezemben volt, mire Paliék odaértek hozzánk. Őszintén gratuláltak. Elias hosszan szorongatta a kezem. Szemében nagy tisztelet tükröződött. Szabad kézből, százhuszonegy méterről hoztam terítékre a mozgásban lévő, igen veszélyes vadat. Jó lövés találta el, enyhén magasan, tüdőt és gerincet is ért.

Homlokom kissé vérzett és egyre jobban sajgott. A kényelmetlen pozícióból leadott lövés közben a céltávcső homlokon találhatott, de nem vettem észre. Szent Hubertus, ha ad, mindig visz is egy kicsit. Nem érdekelt. Nem tudtam betelni az előttem elterülő nemes vad látványával.

Magasztos csendben, a legnagyobb türelemmel készítettünk terítéket, némán adtuk meg a végtisztességet eme különleges vadnak. Miközben fényképhez helyezkedtem leopárdom mögé, újra átgondoltam a történteket. Teljesen váratlanul mekkora vadászszerencse ért, főleg, hogy leopárdvadászat szempontjából lehetetlen körülmények között.

Hatvan éves koromra felkerülhetett vadászéletemre a korona. Tudtam, hogy többé leopárdra nem lövök, csak ha veszélyhelyzet úgy diktálja.

Autóra tettük, és indultunk. A sors szeretett minket aznap. Szűk két órán belül Pali is meglőtte élete vágyát, egy aranyérmes kudubikát. Így már két rendkívül nemes afrikai vadat fuvaroztunk a sokat megjárt vadászautómon.

A farmházban lemértük a zsákmányomat, majdnem hatvan kilót nyomott, és két méter volt a hossza. Kapitális példány. Lemostam és éjszakára hűtőkamrába tettem. Másnap korán reggel a vadászhagyományoknak megfelelő csodálatos fényképek készültek róla. Gyönyörűen mutatott a képeken, akár Gróf Széchenyi Zsigmond csuija.

A leopárdot kitömettem, teljes életnagyságban díszíti trófeagyűjteményemet. Amikor hazaszállította a preparátor, otthon az udvari féltető alatt helyezte el. Csak később értem haza. Csura mondta, hogy megjött a leopárd, kinn van. Indultam is rögtön megnézni. Az udvaron a lányom és fiatal barátai a leopárdról beszélgettek.

– De gyönyörű! Mi ez? – kérdezte egy széphangú ifjú hölgy.
– Leopárd – válaszolta Angie lányom.
– Repülővel megy ez is Európába, a többi trófeával? – érdeklődött egy nagydarab búr gyerek.
– Nem. Ezt az apám lőtte.

Lányom hangjában mérhetetlen büszkeség és szeretet vibrált. Megtorpantam. Még nem vettek észre. Szemembe könny szökött. Lélegzetem benn szorult. Aztán némán visszaballagtam a házba.