Trófeáim legszebb darabja vitathatatlanul a nagy kudué. Számos vadász és nem vadász ismerősöm látta már trófeáimat, de a nagy kudu előtt eddig még mindenki elidőzött.
Sokszor tették fel a kérdést:
– Ez ilyen nagy?
– Hát kis szerencsével, no meg tévedésből…. – adom a titokzatost olyankor.
– Hogyhogy? – jön rendre a meglepett reakció.

Hogyan is?

Namíbia.
Ott tartózkodásomkor éppen 15 éves függetlenségét ünnepelték. A Dél-Afrikai Köztársaságból vált ki önálló államként ez a dinamikusan és látványosan fejlődő, gyönyörű ország. Hatalmas hegyeivel, vad bozótjaival, a Kalahári sivatag gyönyörű vörös homokjával, hihetetlen vadbőségével olyan élményt tud nyújtani az odalátogató vadásznak, hogy az első fölocsúdás után az ember esze már azon jár, vajon mikor tud legközelebb eljutni ide.

2005. március 24. napját írjuk, hetedik vadásznapunk ez, a Kalahári északi részén táborozunk. A napkorong már hét órakor olyan erősen tűz, hogy szinte csak napszemüvegben lehet kijönni a szoba félhomályából a fedett teraszra. Ott várja a még álomittas vadászembert az illatos kávé, illetve kedvencem a „rooibos” tea, ami magyar keresztségben a vörös-bozóti nevet kapná.

Idilli farmudvar

A reggeli kávézás, teázás közben beszéljük meg az aznapra tervezett vadászatot. Ezek a beszélgetések igen jó hangulatban, viccelődve, csipkelődve telnek, de már mindenki arcán kivehető a várakozás izgalma, a vadászat hangulata. A reggeli gyorsan véget ér, valahogy senki nem éhes túlzottan.

Vadászatvezetőnk Bank József professzionális helyi vadász, vagy „fehér vadász”, magyar ember, 1968. óta él délnyugat Afrikában (Namíbia). Hatvan előtti, nyugodt és türelmes, rendkívüli humorérzékkel megáldva. Beszédén érződik az ízes kaposvári tájszólás. Egyfolytában dohányzik, még beszéd közben is szájában lóg a cigi. Mindenki nagybácsijaként viselkedik, hamar rá is ragad az Uncle Joe elnevezés, ami szemmel láthatóan megtisztelő számára, jól esik neki.

A farm háziállatai

Az asztalnál pont szemben ül velem, kávéjából felpillantva összeakad a tekintetünk. Barátságos hunyorítással kérdezi:
– Úri Barátom, ma kudu?
– Ezt a kérdést én akartam feltenni – válaszolom, de máris nagyobbat dobban a szívem a kudu szó hallatán.

A nagy kudu Afrika második legnagyobb antilopfaja az eland után. Szürkés, barnás vagy épp vöröses színű, feltűnő és szép jószág. Nagy bozótjáró hírében áll, aminek ellentmond külseje, hiszen a bika súlya akár 300 kg is lehet. A kudu hatalmas, spirálisan csavarodó szarva folyamatosan nő, a golyóra érett példányoknál átalában a 120 centiméter körüli hosszúságot ér el – ami már érmes trófeaméret –, de a legnagyobb eddig elejtett nagy kudu trófeája 180 centiméteres volt. A kudu fején, az orra fölött, V-alakú fehér csík látható, a két oldalát pedig, a blatt mögött kezdődően, 8–10 függőleges, vékony, szabálytalanul párhuzamos fehér csík díszíti.

Abban a pillanatban ennyit tudtam a nagy kuduról, ami kétségtelenül a legszebb antilopféle Afrikában. Ismereteim a híres vadászelődök Gróf Széchenyi Zsigmond, Almásy László és Ernest Hemingway vadászati leírásaiból származtak.

De ma olyan nap virradt fel, hogy jó eséllyel reménykedhettem, kezemmel is megérinthetem ezt a káprázatosan szép vadat. De hol volt még az akkor, reggel…

Keresztes Laci barátommal voltunk a csapatban a nyeretlen kétévesek. Számunkra volt aznapra nagy kudu találka előírva, innen már csak Szent Hubertusban, no meg a csapat ügyességében bízhattunk.

Szőts Józsi barátom a csapat harmadik vadásztagja, egyben operatőrünk is. Már több alkalommal vadászott Afrikában, már díszíti kudutrófeaa a falait otthon. Ejt pár szót saját kuduélményeiről, de abból is csak az derül ki, hogy a kudu „nyeli a golyót”, azaz sokszor nem vagy alig jelzi a találatot. Ritkán marad „helyben” és kevés vért hagy maga után – sűrű, bozótos területen a sebzett kudut megtalálni nem egyszerű feladat.

Rögtön leszűrtem a magam részére fontos következtetéseket és követendő előírásokat:
– nyugodt célzás,
– pontos lövés,
– gyors ismétlés,
– ha elmegy, újabb két ing vásárlása a szétszakadtak pótlására.

Megérkezik a szomszéd farmtulajdonos Dawie, a búr származású vadászkísérő. A búr igen kemény és ellenálló nemzet, teljesen önellátó farmokon élnek ezen a vidéken kétszáz évnél is régebben. Dawie ötven körüli, piros-barna arcú, ősz hajú, tagbaszakadt vadászember, aki ugyanúgy ért a vad élve befogásához, fegyverjavításhoz, lőszerkészítéshez, mint a főzéshez, vagy a szájharmónikához, és mint szavaiból kiderül, a helyi egyházközösség egyik vezetőjét is tisztelhetjük benne.

Dawie búr gyökereire és vadászati ismereteire egyaránt büszke. Az első springbockját hat éves korában ejtette el, de mint azt viccesen mesélte, az ő apja gondosabb volt, mint ő maga, mert az ő lánya csak nyolc évesen esett át springbockjával a tűzkeresztségen.

Felpakolunk a kiválóan dolgozó, öreg Nissan Safari vadászautóra. A két fekete nyomkereső, az owambu származású Apolló és a damara törzsbeli Erik mindenben segédkezik nekünk most is, csak úgy, mint tették azt eddig más vadászatok során.

Apolló

A vadászterületre érve megtudjuk, hogy a farm tulajdonosa előző nap három kudubikát látott bejönni a vízhez, reménykedhetünk benne, hogy valahol összeakadunk velük.

Nyolc órakor a nap már szinte kibírhatatlanul tűz, érezni lehet perzselését a szabad bőrfelületeken. Jó hasznát veszem a nagy karimájú safari kalapnak, no meg elengedhetetlen a hosszú ujjú ing, felhajtott gallérral, megvédendő a nyak bőrét a cserző afrikai nappal szemben. Az itteni hőség azért elviselhető hosszú ruhákban, mert a levegő páratartalma ezen időszakban majdnem a nullával egyenlő. Persze ez azt is jelenti egyben, hogy a derék vadászok hamar kiszáradnak, rengeteget kell inni.

Hat vadásznap telt el eddig. Az ország közepén kezdtük, a büszke hegyekkel tarkított vidéken, azután délre húzódtunk, a Kalahári vörös homoktengerébe. Szent Hubertus eddig mellettem volt: egy afrikavadásszá avató zebracsődör, két oryxbika, egy blesbock-bak és egy springbock-bak a zsákmányom.

A vadászautóval igyekszünk minél közelebb húzódni a kuduk lakta bozótos szívéhez, gyalogolhatunk még a tüskés bokrok között eleget. Amikor nincs tovább út leszállunk, és marad a lábmunka.

Innen is kijöttünk

A bush-ban az előre jutás igen nehezen megy, vendégmarasztaló tüskék ejtenek fájdalmas, égő sebeket bőrünkön, de ez most mind nem számít. A terv az, hogy alkalmas helyen (ahol keskenyebb a bozót) lőállásba helyezkedünk, mert zajtalanul előre jutni itt úgysem lehet, a nyomkeresők és helyi segítőik pedig ellenkező oldalról óvatosan felénk igyekeznek terelni kudubikákat.

A terület tulajdonosa úgy rendelkezett, hogy a legnagyobb bika ne kerüljön puskavégre, hanem a terület kuduállományának szaporításában töltsön be fontos szerepet.

Nyomatékosan felhívta a vadászcsapat figyelmét arra, hogy az ismert három közül ezt a leg-nagyobb kudut ne lőjük ki, csak másik bikákat. A legnagyobb kudut – elmondása szerint – szemből felismerhetjük úgy, hogy jóval nagyobb szarvat visel, hátulról pedig úgy, hogy farán, a gerinc vonalában egy nagyobb fehér folt látható. Szóval azt az egyet ne lőjük, bármilyen másik bika mehet!

Csendben fürkésszük a nyiladékot, melyen szemmel jól láthatóan vadváltó halad át. Egyelőre semmi nem mozdul rajta. Aztán – a helyiek által „bushpolizei”-nak becézett – bóbitás kakadu talál ránk és éktelen lármával jelzi nem kívánatos jelenlétünket.

Szűk egy órát vagyunk mozdulatlan. Szerencsére szúnyog nincsen (a Kalahári-medencében nem jellemző). Árnyékos a helyünk, jó a takarásunk, a szituáció igazán alkalmas az elmélkedésre. Nagy magyar vadászok Afrikában szerzett élményei pörögnek az agyamban, elképzelem az olvasottakat. Már majdnem Gróf Széchenyi Zsigmondnak érzem magam, amikor szemből ütemes patadobogás hallatszik. Gyenge trófeájú hartebeastek közelednek felénk, erős tempóban. Kilencet számolok belőlük. Olyan jó a szelünk, hogy alig harminc lépésre haladnak el rejtekhelyünk mellett.

Csend. Leeresztem a puskát, amit azonnal vállamhoz kaptam, amikor a közeledő vadat meghallottuk. Letenni már nem tudom, mert ismét közeledő léptek szemből, de ezúttal úgy tűnik, valamivel erőteljesebb, elnyújtottabb. Szememen a céltávcső és meglátom benne az első kudut, melyet rohamtempóban két másik követ. Nem felénk jönnek, hanem kifordulnak balra és egyből takarásba jutnak.

A következő nyiladéknál látom meg őket újra, de csak egy pillanatra. Méltóságteljes, hosszú léptekkel ügetnek, az álluk megemelve, a szarvuk a hátukra simítva. Gyönyörűek, fennségesek, nagyok. A szavam is bennszorul, lehellet megszegik, csak egy erőltetett sóhaj telik tőlem.

Fiatal kudubikák

– Na Csabikám, milyenek? – kérdezi Uncle Joe mosolyogva.
– Valami hihetetlen – nyögöm ki levegő nélkül – ezek nagyon nagyok.
– Ezek kuduban is nagyon szépek, de hát ezért vagyunk itt és nem máshol, ezért vadásztok velem és nem mással Úri Barátom – válaszol vígan Uncle Joe, és már kotorászik is a zsebében a bagó után. Csodálkozom, hogyan is bírta ki egy órát cigi nélkül. Szóvá is teszem ezt.
– Hát már alig vártam, hogy jöjjenek, mert vagy meglövöd, vagy nem, de én biztos rágyújthatok – válaszolja fogai között a cigarettával.
– És most, hogyan tovább?
– Most Uram elszívunk egy cigit és szólunk Apollónak, hogy merre induljanak Erikkel. Mi meg elébük vágunk, és keresünk magunknak egy másik alkalmas helyet.

Elemezzük még, hogy a nem lőhető bika az élen haladt, nyilván az a csapat vezetője. Kiválóan látszott a farán az a bizonyos fehér folt. Vadászlázban égek, másra, mint a kuduk, gondolni sem tudok. A két lőhető kudubika is óriási, az egyik széles terpesztésű (nekem ez tetszik jobban), a másik kicsit szűkállású trófeával bír. Bármelyiknek megsimogatnám a hátát úgy, hogy a puskám már rá van támasztva.

Jó húszperces bozót-kutyagolás vár ránk, ismét próbára téve erőnket és ruhánk szakítószilárdságát egyaránt. Ez utóbbi nem nagyon állja ki a próbát, az ingem ujjai máris három helyen szakadtak. Este megint elő kell venni csekélyke varró tudományom. De ez a kalahári bush, a bushmanok meg nem öltöznek túl, amikor a bozótot járják.

Az új leshelyen ismét sikerül egy árnyas és jól takart lesállásba húzódnunk. Más dolgot nem tehetünk várunk, várunk. A természet olyan kiváló lőállást produkált két vastag ág formájában, amihez foghatót még nem láttam. Próbálgatom a célzást. Az a bizonyos fa olyan stabil, hogy a szálkereszt meg sem mozdul.

Vizünk kevés. Ha most sem sikerül puskavégre kapnunk a bikák egyikét, akkor vissza kell mennünk a vadászautóhoz vízért. Víznek mindig lennie kell, mert ha véletlenül sebzett vad nyomán kell elindulnunk, akkor nem tudhatjuk, meddig tart a vadkeresés, és itt víz nélkül nem húzza senki sokáig, csak az oryx.

A leshely ismét jó szélben van, és három irányba is biztosított a jó kilövés. Sokat segít a dolgon, hogy egy kis dombon vagyunk.

Várunk úgy félórát. Közben átvonul előttünk egy óvatos oryxbika, fiatal még de már most ígéretes. Utána két kudutehén és egy -borjú mutatja magát. Kicsit változékony lett az enyhe szél, a kuduk gyorsítottak lépteiken, egyértelműen szagunkat fogták.

Madarak rebbennek fel, hangos rikácsolás közepette. Több száz gyöngytyúk tanyázik itt, most a fák koronájából pillantgatnak le, apró szemeikkel.

Ismét hallatszik, ezúttal balról, az a jellegzetes, de nem túl erőteljes hang. Ez csak a három kudu lehet. Puskám a vállamnál, szívem a torkomban. A szám is kiszárad. És akkor megint megpillanthatom a gyönyörű kudubikacsapatot. Hallani már semmit nem hallok, a külvilág teljesen elhagyott. Elöl a nagyvezér, mögötte és kissé bal oldalán a két kísérője. Százötven méterre lehetnek. A céltávcsőben bámulom hol felbukkanó, hol eltűnő alakjukat. Sajnos csak pillanatokra tűnnek fel.

– Készülj! – sziszegi Uncle Joe alig hallhatóan.
Nem is merek válaszolni, csak bólintok.

A kuducsapat mintegy száz méterre beér elénk, de ez egyben azt is jelenti, hogy az akkor éppen hátulról lengedező szél elárul minket. A kuduk szagot fogva szinte szétrebbennek, olyan gyors tempóra váltva, hogy már csak néhány szürkésbarna folt látszik belőlük időnként.

– Átkozott szél! – mérgelődöm, kiabálni tudnék. – Utálom a szelet.
– Pedig jó a szél ... – így Uncle Joe – csak a vad felől fújjon.
– Pont ez az, nem éppen onnan fújt.
– Ez nem.
– Pedig már azt hittem, hogy ez a remekbe szabott faág lőállás csak azért nőtt ide, hogy erről lőhessem meg az én kudubikámat – elmélkedem a történteken.
– Ez akár meg is történhetett volna, ha… – vigasztal Uncle Joe.
– A „ha” a hülyék istene – zárom le keserűen a dialógust.

Vízre van szükségünk, meg haditanácsot is kell tartani a nyomkeresőkkel. A kuduk balra vonultak el, ott pedig olyan messzire húzódik a bozótos, hogy száz ember is kevés lenne meghajtani. Most lesz nagy szükség a fekete nyomkeresők egészen kivételes tudására, amit szinte az anyatejjel szívnak magukba, és kisgyermek koruktól kezdve folyton csiszolgatnak.

A bozót visszafelé is ugyanolyan kíméletlen. Sikerül szert tenni a negyedik ingujjszakadásra is. Legalább a szimmetriára ügyelt a természet, mert ujjanként két-két feslés díszíti az ingem.

Az autónál összevárjuk a csapatot és Uncle Joe eligazítást tart afrikaans nyelven. Olykor felismerni vélek benne néhány angol szót, vagy ahhoz legalábbis nagyon hasonlító kifejezést. A feketék bőszen bólogatnak, jelzik: ők mindent értenek, rajtuk aztán semmi nem fog múlni.

Az autónál találkozunk Szőts Józsi barátommal és hű társával, a kamerával.
– Na annak is megvolt az oka, hogy eddig nem lőttétek meg a kudut – mosolyog Szőts Józsi.
– Hogyhogy? – kérdezem morózusan. Így a bozóton többször átverekedve, a célhoz túl közel jutva, de azt el nem érve, nincs igazán jó kedvem.
– Mert így lesz róla film: veletek megyek a következő kanyarban.
– No hiszen, csak legyen mit filmezni.
– Lesz hát Úri Barátaim, fő az optimizmus, Csabikám te meg imádkozzál egyet Szent Hubertushoz, addig én elszívok egy cigit – kapcsolódik be Uncle Joe.

Dél van. A nap szinte ki akar végezni minket. Bőven feltöltjük vízkészletünket, ami egyben azt is jelenti, hogy a vizet is cipelnünk kell. Édes teher ezen a vidéken. A harmadik leshelyünket keressük a bozótban, már húsz perce törtetünk a bokrok között. Nem figyelek eléggé, egy elengedett ágat rossz helyen fogok meg és épp arcon talál. Nagy haszna van az Uncle Joe által kiosztott homokszemüvegnek, még jó hogy feltettem. Így csak egy koppanás a műanyag lencsén, amúgy meg lehet, a szemem bánta volna a nem várt találkozást.

Uncle Joe halad elől, mögötte magam és az operatőr. Azt nem értem csak, hogyan tud Szőts menet közben is filmezni, sőt még magát is. Nekem elég megterhelő a normál előre haladásra koncentrálnom.

Olyan sűrű részhez érünk, amely szinte áthatolhatatlan. Centiről centire haladunk, Józsi is jobbnak látja a kamerát a hátára venni. Időnként ki kell fűznünk magunkat a sűrű bozótból.

Uncle Joe hirtelen megáll és lehúzódik. Jobb kezével, lefelé fordított tenyérrel a föld felé mutogat, bal kezével pedig határozottan előre. Mi is lehúzódunk, amerre mutat, arra nézünk. Nekem már vállamnál a CZ-550, naptól forró csövében a 13 grammos Norma Oryx lőszer feszül, amely csak a gyorsított billentyű elhúzására vár.

És a jelzett irányban tényleg meglátjuk a kudukat. A mi kudujainkat! Úgy nyolcvan méterre lehetnek, már céltávcsőben figyelem az apró nyiladékot. Egy szürkés folt már el is tűnt, a második is átlép méltóságteljesen. A harmadik bika a nyiladékon megáll egy pillanatra, keresztben áll, és fejét balra fordítva felénk néz. Mást én nem látok. Blattján a szálkereszt meg sem mozdul, szorítom a fegyvert.

– Mehet?
– Mehet.
Bumm! Dördül a lövés.

Ez a kis párbeszéd és a lövés kevesebb mint egy másodperc alatt zajlott le. Több nem is lehetett, mert a bika éppen csak egy másodpercre állt meg, és már vette is a lendületet, hogy elugorjon. A lövés kitűnő helyen találta, gyakorlatilag helyben marasztalta. A lövedék rézsút verte át a bal vállától indulva a jobb első comb bőre alatt állt meg. Vért egy cseppet sem hagyott, de az most nem volt fontos, mert tűzben rogyott és keresni nem kell.

A sokat látott fehér vadász, „Uncle Joe” is megemeli a sapkáját

Ez a kis párbeszéd a későbbiek során szállóigévé vált a csapatban, mert ugye már kitalálható, hogy tévedés folytán a kíméletre szánt legnagyobb kudubika esett áldozatul.

A lövést követően egyszerre vettük mindhárman észre, hogy ez bizony nem a lőhető bika. Ott virított a farán a nagy fehér folt. Vonulásuk során mindig elől haladt, ez tévesztett meg minket. Most valahogy a végére maradt. Az egy másodperc, amennyi időre megtorpant, kevés volt kihegyezett idegeinknek, és a döntés elhibázott volt.

– Olyan gyorsak voltatok, hogy csak a vége van meg, amikor a bika borul – méltatlankodik kamerás emberünk.
– Most mi lesz? – kérdezem.
– Ez már nem fog felállni, Úri Barátaim! – jegyzi meg Uncle Joe lakonikusan.
– De ilyenkor mi van?
– Csabikám! Nyugodj meg! Az engedélyt én adtam ki a lövésre, ha bármi probléma van, az én gondom.
– Nem szeretem én az ilyet. Kellemetlen, még a te felelősségedre is.

Mire ezt a kis párbeszédet lefolytatjuk, oda is érünk a földön fekvő bikához. Óriás, csak ez az egy szó dörömböl az agyamban. Szinte alig merek hozzáérni. Nézegetem, tapogatom, homlokomra tolom a kalapom. Birtokomba veszem. Gyönyörű példány. Szinte hihetetlen. Szavakat nem találok, a többiek is csendben szemlélődnek.

Szőts már filmez is teljes erőbedobással. Megkapom a töretet. Lesz legalább mozgókép a zavaromról – mert akárhogy is öröm a nagy zsákmány, mégis zavarnak a történtek.

– Most tényleg, ilyenkor mi van? – ismételem meg ugyanazt.
– Most az van, hogy van egy olyan kapitális kudud, amilyet én is csak ritkán látok. Mérjük inkább meg. Fogd a centi végét.
– 139 centiméter! Gratulálok Úri Barátom – lelkendezik Uncle Joe.

Erre már Szőts is leveszi szeméről a kamerát.
– Mennyi?
– Gyere Józsikám, fogd oda te is centi végét, tévedés legyen kizárva.
– A tévedés itt fekszik a földön előttünk – viccelődöm a helyzettel.
– Ez tényleg 139 centi! Gratulálok én is – örvendezik a kameraman.
– Köszönöm uraim – fogadom a gratulációkat. De mi lesz ebből?

Nem vagyunk túl messze az úttól, a vadászautó be tud jutni az ellenkező irányból, igaz csak lépésben, gyakran törve a bozótot. A bika lehet vagy 250 kiló, kell a vadászautó csörlője. Végre fenn van, eligazgatom a trófeát a platón, nehogy lepattanjon. Mi már nem férünk fel, gyalog jövünk ki. Hátra van még a feketeleves, közölni a farmerral, hogy bizony mégis az a bika került kilövésre, amit ő nem engedélyezett. Látom azért Bank Jóska feje is fő, még a bagót is elfelejti. Nagyon nagy lehet a baj.

A farmhoz érünk, jön a búr. Vele a fia is. Arcukról látszik, már értesültek saját nyomkereső feketéiktől a dologról – rádión. Odaérnek. A tulajdonos komoly tekintettel néz… aztán elmosolyodik. „Na, ez mosolyogva lő le!” – gondolom. De a mintegy két méter magas, hatalmas ember megpaskolja a nagy bika nyakát és barátságosan megkérdezi – kinek szabad gratulálni…. És gratulál, aztán egy közös fényképre is odatérdel mellém a kudu mögé. Igazi gentleman.

Balról a búr gazda – nincs harag

Bank Jóska ettől igazán felszabadult hangulatba kerül. Csak úgy ontja a poénokat. Látszik rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről.
– Csabikám nem volt ez olyan rossz tévedés.
– Kapitális tévedés volt ez!
– Tévedésből kapitális inkább, de soha ne legyen rosszabb.
– Te sem voltál egészen nyugodt Uncle Joe!
– Azt hittem belénk lő vagy ötöt. A búr kemény fajta, lobbanékony.
– Akkor ezt megúsztuk? – kérdezem most már én is nyugodtan.
– Ezt meg, de mondtam neked: ez már amúgy sem állt volna fel.

Mindvégig ott vagyok, amíg megnyúzzák az én kudumat. A többiek addig megebédelnek a farmházban. Megkapom a lőszer magját. Elmehetne reklámnak is, olyan szépen van felgombásodva. Ajándék cigarettát osztok a feketéknek, itt ugyanis mindenki dohányzik.

Apolló mosolyog mind a harminckét ragyogó fogával.
– Mistake – foglalja össze angolul a történteket.
– Mistake – nyugtázom.

* * *

Az én kudum

Dawie-vel

Nem bánt ez, csak megkóstol…

* * *

OSHINGULU HUNTING SAFARI
NAMÍBIA

Afrika: minden vadász álma! A fekete kontinens érintetlen tájaival, hihetetlen vadbőségével vonzó az európai vadász számára. Nagynevű elődeink számára Kelet-Afrika volt a vadászat színhelye, manapság a többség számára Délnyugat-Afrika, Namíbia jelenti Afrikát. Namíbia a legfiatalabb független állama Afrikának, 1990-ben nyerte el önálló államiságát, fővárosa Windhoek. Itt él családjával a magyar származású professional hunter Bank József, az Oshingulu Hunting Safari tulajdonosa.

Bank úr 1968-ban hagyta el Magyarországot. Kalandos életútja előbb a Dél-Afrikai Köztársaságba, majd Namíbiába vezetett. Afrikában kezdett el vadászni, és a szenvedélyből hivatás lett. 1998-ban alapította meg saját vállalkozását, amely owambu nyelven varacskos disznót jelent. Nem kötelezte el magát egyetlen vadászfarm mellett sem. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik egész Namíbia területén, jelenleg harmincnyolc farmon vadásztat. A vadászatot a vendég igényeihez, elképzeléseihez igazítja. Az Oshingulu Hunting Safari a trófeák szakszerű kezeléséről és Magyarországra történő megküldéséről maga gondoskodik. A trófeákra nem kell sokáig várni, általában a vadászattól számított két hónapon belül megérkeznek.