2006 októbere. Újra Afrika! Újra Namíbia!

Másfél éve vadásztam itt először. Álmaim azóta is gyakran visszarepítettek a fekete kontinens délnyugati részén elterülő gyönyörű vadászmezőkre, a hatalmas vadbőséggel rendelkező Namíbiába. Álombéli útjaim során szebbnél szebb vadakat hoztam terítékre, jobbnál jobb trófeák kerültek birtokomba.

Az LTU München – Windhouk éjszakai járatán nagyon lassan telt az idő, vigasztalt a tudat, hogy reggel majd afrikai levegő frissít fel, a szokásos, enyhén legyezgető, jó illatú szél. Az utasok létszáma igen szerény volt, elfért a repülőgép egyik kétszemélyes sorában. Korábbi szafarink egyik tagjával voltunk egymás kísérői.

Ahogy gépünk egyre alacsonyabbra ereszkedve fordulózásba kezdett az aranyló reggeli napsütésben, alánk rohant a tavaszi Délnyugat-Afrika. Minden sárga volt, és száraz, fentről nézve élet nyomai nemigen voltak kivehetők. Az első szafari időpontja márciusi volt, az Namíbiában az ősz első hónapja (bár inkább csak nyár és tél van). Egészen más jellegű kép fogadott minket akkor a levegőből, a bozót és a fű zöld volt.

A Hosea Kutako repülőtéren természetesen várt minket a fehér vadász, túránk szervezője. Tőle és segítőtársainak a munkájától függ, hogy a szafári milyen eredménnyel végez és milyen vadászélményekkel távozhat a földrészről az európai vadász.

Ha Afrika, akkor a fehér vadász Bank József. Számomra ebben a kérdésben nincs kompromisszum, ezt már az előző évi sikeres szafári után eldöntöttem. Az Oshingulu Hunting Safaris CC. magyar származású tulajdonosának és segítőinek szolgáltatását felülmúlni nem kell.

Első szafarim előtt, de azóta is, többen ajánlották, hogy válasszam valamelyik farm kedvezőnek tűnő csomagajánlatát. Ez eszembe sem jutott! Tudni kell, hogy az afrikai vad trófeájának mérete egyáltalán nem befolyásolja a kilövési díjat. Sokan csak utólag tapasztalhatták meg, hogy a velük egy farmon, csomagban lövetett „kapitális vad” szarva a közepes trófeaméretet sem éri el.

Bank Jóska, vagy engedtessék meg, hogy az általam ráragasztott névvel illessem, Uncle Joe viszont 35–40 farmon jogosult vadásztatni vendégeit, és így lehetősége van egyénre szabottan oda menni, ahol a legjobbak lőhetők a kívánt vadból. Az előre leadott igényekből olyan szafarit szervez, amely akár öt farmot is érinthet – a vadász által a szafárira szánt idő függvényében.

Velem is megesett, hogy kora reggel még fázósan kuporogtam egy Windhouk környéki hegyvidéki farm harmatos zöldjében taposó terepjáró saroglyáján, másnap délben pedig már a forró Kalahári vörös homokjában vadásztam.

Beszéljenek a tények: az első szafarimon elejtett hét vad trófeája közül négy toronymagasan aranyérmes, egy ezüst-, egy pedig bronzérmes (hetedik a zebra, ami nem trófeás vad).

Ezúttal – előre megadott igényeink alapján – Uncle Joe az „Ördögszurdok” nevű farmot választotta ki, amely a Windhouk körüli hegyek között terül el. Lélegzetelállítóan gyönyörű a vidék és óriási a terület.

A farm tulajdonosa Pit, nagyon kedves, vendégszerető ember. Egyszerű, igazi búr fajta. A farmon háziállatokat nem tart, a különböző antilopfajták itt több mint tízezer hektár területen élhetnek zavartalanul, eredeti környezetükben. Pit egyik hobbija a repülés, többször láthattuk Cesna gépével, amint a levegőből vette szemügyre birtokát. A farm kifutópályája klasszikus afrikai képet mutat, ilyet csak filmekben láttam eddig. Pit elpanaszolta, hogy egy zsiráf nemrég nekiment a földön álló repülőnek és megrongálta a baloldali szárnyvéget. Ez nyílván megfelel annak a bosszúságnak, amikor a magyar autós vaddal ütközik.

Az autó vaddal ütközése Namíbiában is mindennapos probléma. Érdekes volt látni viszont, hogy az országutak mentén a vadveszélyt jelző táblán nagykudut ábrázolnak. A dicső varacskos viszont külön jelzőtáblát vívott ki magának – nyilván nem véletlenül –, jelenlétére figyelmeztetve a balkormányos gépkocsikat vezető namíbiaiakat.

A farm vendégháza egy hegy oldalára épült, lenyűgöző kilátást biztosítva ezzel az egyik ámulatból a másikba eső vendégeknek. Mert van itt medence, gyönyörű zöld gyep, pálmák és olyan félreeső legkisebb helyiség is, aminek ajtaja azzal a szándékkal hiányzik, hogy a panorámát a derék vadász egy percre se nélkülözze.

A farm életébe hamar beilleszkedtünk, annyira hamar, hogy a megérkezést követő két órán belül már vadásztunk is. Az előző szafárin a „leggyengébb”, a bronzérmes trófeám a springbock volt, így Uncle Joe ragaszkodott hozzá, hogy abból is egy aranyérmest hozzak terítékre. Ez aznap sikerült is, dél körül már elégedetten mosolyoghattam az aranyérmes springbock bak mögött a fényképeken.

Aranyérmes springbock

Az impalával viszont most sem volt szerencsém, másnap kettőre is rálőttem, igaz, mindkettő 300 méternél messzebb volt, de egyiket sem találtam el. Elátkozott egy nap volt, nem úgy, mint a következő: október 22.

Először nem kedvezett nekem Szent Hubertus, reggeltől délután háromig ültünk Apollóval – aki, nem tévedés! szintén Professional Hunter – a magunk készítette bozótlesben, víz mellett, minden eredmény nélkül. Jöttek zebrák, zsiráfok, oryxok, springbockok de varacskos és impala nem, pedig én éppen arra vártam.

Bozótlesünk

Aztán délután kocsira szálltunk és cserkelésre indultunk. Fél négykor lőttem egy kapitális fehér farkú gnút, negyed ötkor egy szűk ezüstérmes, de nagyon szép varacskos kant, fél ötkor pedig az autó hátuljáról egy panyókás sakált. Egy óra leforgása alatt három vad, abból kettő trófeás és mindkettő ragyogó. Egészen jókedvre derültünk.

Varacskos kan

Panyókás sakál a hozzá járó törettel

A 2005-ös szafári után úgy váltam el Uncle Joetól, hogy 2006-ban három varacskost lövök, ennek történetét és okát leírtam a „Hartebeast kalandom története” elbeszélésben. Innen indult az esti beszélgetés.
– Megvan az első varacskosod úri barátom, holnap kiteszlek egy másik vízhez, ott megjön még a másik kettő is, meglátod.
– szintén reménykedem benne, hogy így lesz. Egyébként ma, a lesünkkel szemben lévő hegyoldalon vagy ötven medvepávián hancúrozott. Messze voltak, jó négyszázra, közelebb akartam menni hozzájuk, de alig indultam el, már el is tűntek, pedig csak öt-hat méter kellett osonnom takarás nélkül. – válaszoltam.
– Apollóra ez jellemző – nevet nagyot Uncle Joe –, annyira udvarias, hogy nem beszélt le téged az eleve felesleges manőverről. Szerencséd, hogy nem bujkáltál sokat a tüskék között. A majmokra nem lehet rácserkelni, ezt a feketék tudják a legjobban.

Hitetlenül nézhettem, mert nagy vígan kérdezte:
– De ugye Apolló nem indult el veled a cserkelésedre?
– Nem, még gondoltam is, hogy nem akar nagy feltűnést azzal, hogy ketten mocorgunk a bush-ban.
– Apolló úgy megy veled a bush-ban, mint az árnyékod, tudod tavalyról...
– Na erre igyunk is – emeltem koccintásra a jófajta, testes, dél-afrikai vörösbort.
– Erre ihatunk – fejezte be a témát még mindig jól mulatva.

Másnap kora reggel keltünk, gyors reggeli – már aki enni tud ilyen korán, én nem –, pakolás, és a harcedzett Nissan Safari terepjáró már óvatoskodott is lefelé velünk a hegyről. Akkora ereszkedéssel lehetett lejutni szállásunktól a hegy alján lévő bozótosig és vadlegelőkig, hogy egyfolytában dugult a fülem. Bevallom őszintén, hogy teljesen alaptalanul, de nem bíztam az öreg gép fékrendszerében, és a szélvédett fülke helyett inkább a szeles platót választottam minden reggel. Onnan könnyebben lemenekül az ember, ha elszabadulnak az indulatok, no meg a terepgép.

Apolló és jómagam

– Először Laci barátomat tesszük ki egy magaslesnél, utána téged egy vízhez ültetlek, nagyon jó helyre. Bunkerbe, ha nincs bezártsági érzésed – ismertette a tervét Uncle Joe.
– Részemről a fáklyás menet, csak jöjjenek a varacskosok, meg egy jó trófeás impala. Egyedül leszek?
– Vagy egyedül vagy melléd adom Apollót.
– Inkább Apollóval, ha én választhatok. El is kell bírálni a vadat, a varacskost még csak-csak, de az impalát már nem vállalnám.
– Akkor pedig Apollóval úri barátom.

Volt időm elmélkedni amíg a vadásztársam leséhez tartottunk, és gyönyörködni a mindig valami meglepetéssel szolgáló tájban. Messze előttünk egy csapat zebra rohant át, jobbra mellettünk zsiráfok legelésztek, majd minket észlelve fejveszett menekülésbe fogtak. Hihetetlen élményt nyújtott, ahogy váratlanul egy pár órás kis oryx téblábolt előttünk, az anyja nyilván a közelből figyelte. A kis oryx nem lépett be egyik irányba sem a rejtekadó bozótba, hanem előttünk vágtázott esetlen, újszülött lábain. Megállítottuk a terepjárót, hogy elmenekülhessen, de akkor ő is megállt előttünk. Ha nekiindultunk ő is nekiindult. Két-három ilyen kísérlet után beláthattuk, hogy csak úgy szabadulhatunk egymástól, ha beverekedjük magunkat autóstól a bozótba, és ott kerüljük ki. Sikerült, de ruhánkat a jeep platóján is megtépték a tüskés bokrok.

Csaknem félóra kellett, amire elértük a társam részére kijelölt lest. A farm nyomkeresője, Fabian, felment a lesre, de alig pillantott be, máris expressz gyorsasággal igyekezett is le a magas létrán. Hatalmas afrikai darazsak tanyáztak benne. A faj agresszív viselkedésére, terjedésére jellemző, hogy Fabian egy hete füstölte ki őket onnan, de újra hatalmas kolóniával jelentek meg. Az ilyen darazsak támadása általában halálos kimenetelű, állatra, emberre egyaránt.

Újabb félóra telt el, mire társamat egy másik lesnél hagytuk, és még egy félóra, mire én is elértem a bunkerlest. Speciális kialakítású les volt ez, belseje két-három légköbméter, falai terméskőből készültek, ám csak fél méter van a föld felett. A teteje hajlított, enyhén kupolás lemez.

A majomles

A les víz felőli oldalán a lőrés huszonöt centi magas és nyolcvan centi széles volt, belülről egy lehajtható vastag deszka védte. A hátsó részén egy kis ajtó nyílt, azon keresztül hétrét görnyedve lehetett ki- és bebújni. A bunker teljes berendezése egy darab lóca volt.

Apollóval gyorsan berendeztük a lest. Ez mindössze abból állt, hogy egy fémvázas szék került be az én számomra, a lőrésbe egy rizszsák a pontosabb lövés érdekében, illetve kívülről növényzettel álcáztuk a lőrést. Apolló elfutott és megnézte még a nyomokat a 70-80 lépésre levő víz körül.

– Csak ügyesen barátaim! Rádiózzatok ha van mit bevinni, egyébként nem jövök erre. A hűtőtáskátok tele van – búcsúzott Uncle Joe.
– Rendben, igyekszünk.

Ahogy elhelyezkedtünk – én a széken, Apolló a padon – meglepődtem, hogy milyen kellemesen hűvös van. Még csak reggel 8 lehetett, a nap pályája elején tartott, éjszaka pedig nagyon hideg volt.

Megnéztem a hűtőtáskás ellátmányunkat. Uncle Joe ismét nagyon felpakolt, akár 72 órát is kibírtunk volna újratöltés nélkül. Apollót kólával kínáltam, enni nem kért. A feketék maguktól soha nem nyúlnak a hűtőtáskához, pedig az ő porciójuk is benne van. Ezek az évszázados hagyományok itt.

Apollót megkértem rá, hogy ha máskor értelmetlenségre készülök, vagy tőle ostobaságot kérek, akkor bátran tudassa azt velem. Utaltam a majmokra történő cserkelési kísérletemre. Bőszen bólogatott, értette is, de láttam rajta, hogy, legközelebb megint nem fog szólni. Annyiban is hagytam a dolgot. Inkább rákérdeztem, hogy látott-e ígéretes nyomokat a víznél. Közölte, hogy varacskosok és oryxok jártak nemrég ott, egy közepes majomhorda is ivott ma, impalanyomot viszont csak régebbit látott.

Nem örültem túlságosan a hírnek, nagyon szerettem volna impalát terítékre hozni. Kettőt is elhibáztam, és mindkettő nagyon szép trófeával bírt, első szafarimon, pedig még lövéshez sem jutottam, erre a nemes vadra. A varacskosok és a majomcsapat hírének viszont örültem, ha reggel voltak itt, akkor előbb-utóbb újra bejönnek a vízhez, legalábbis ezzel biztattam magam.

Lassan telt az idő, egyre magasabban állt a nap. A bunker reggeli hűvös levegője tíz óra körül már igencsak melegedni kezdett. A lehető legkevesebbet mozdultunk, minden egyes kis zörejt pokoli lármának gondoltam, holott a kabócák akkora zajt csaptak a környék bozótjaiban, hogy az minden más zajt elnyomott.

Lassan kezdtek a vadak beszállingózni az itatóra. Jöttek impalák, persze bak nélkül, és két fiatal oryx is ivott. Nem sokkal később tíz-tizenöt springbock érkezett, voltak köztük szép bakok is. Megelégedéssel konstatáltam, hogy az általam lőtt bak jóval nagyobb mindegyiknél.

Remek megfigyelési lehetőség kínálkozott, nagyon élveztem a jó rejtekhelyről való távcsövezést. Érdekes volt megfigyelni az afrikai vad hatalmas figyelmét, leírhatatlan óvatosságát, amivel a faj és önmaga fennmaradását védi. Ha két egyed jött, egyszerre soha nem ittak, egyik mindig figyelt, ha többen oltották szomjukat, legalább két őrszem volt, és ezek egymásnak szinte háttal állva monitorozták a környéket. Semmi nem kerülhette el alapos figyelmüket.

Legkülönösebb az a jelenet volt, amikor egy varacskos koca jött négy malacával. Vagy az anyaállat ivott, vagy a négy utód egyszerre. A koca már megbízott a malacok figyelmében, hiszen amikor térdre ereszkedve mohón ivott, a malacaira bízta az életét. Azok ki is tettek magukért, minden az itató felé repülő kisebb madárra is jeleztek, így a koca lépten-nyomon elugrált az itatótól, hogy aztán újra visszatérjen.

A vizet legnépesebb seregben a madarak látogatták. Gyönyörű, telt színekben pompáztak, ahogy a kis tó szélén billegve, tollruhájukat meg-megrázogatva belecsippentettek a vízbe és utána gyors röptével eltűntek a bokrok között. Ez a látvány is kárpótolt az egy helyben ülés viszontagságaiért és a melegért, ami délidőre már kínzó forrósággá vált. Az élénk kék égen csak pár hófehér felhőpamacs kergette egymást, rekkenő volt a hőség.

Ebéd után Apolló kissé kinyitotta a hátsó ajtót, és egy nagy kővel kitámasztotta. A levegő így kissé jobban járt. A fémlemeztető, mint a legjobb radiátor, ontotta fejünkre a hőt, nem is értettem, hogy miért nem tettünk kívülről arra is valamilyen növényzetet. Most már teljesen mindegy volt, szaunánk be volt fűtve.

A hőségben a koncentráció is egyre nehezebbé vált, a szemhéjunkkal együtt. A hátam mögül Apolló egyenletes szuszogását hallottam. Magam is bóbiskolgattam, de csak egy-egy percet. Az utolsó, nagy bólintással járó ébredéskor, amint kinéztem a vízre, azonnal felfrissültem az adrenalintól. Öt-hat medvepáviánt láttam a víznél.

A medvepávián (lat. Chacma baboon), vagy ahogy a feketék nevezik bobian, Dél-Afrikában honos faj, a keskenyorrú majmok családjából. Bundája hosszú, sötétszürke vagy fekete színű. Viszonylag nagy, jól szervezett csapatban él. Mindenevő. A hordák igen vad, haragos természetűek. Az embertől félnek, de szükség esetén szembeszállnak vele. A nagyobb hímek 30-35 kilót nyomnak, tépőfogaik akár 6-8 cm nagyságúak is lehetnek. Agresszív, szemtelen tulajdonságaik miatt a helyiek nem szeretik őket és tartanak tőlük.

Izgatottan ütögettem hátra jobb kezemmel, oda ahol Apolló térdét sejtettem. Apolló álmából ébredt ugyan, de pár tizedmásodperc elég volt neki, hogy határozottan jelezze, nehogy lőjek, ezek ifjoncok, sihederek, az őrszem pedig egy nagy nőstény. Mi a csapat Alfa hímjére utaztunk. Meg sem mozdultunk. Még többen jöttek, ittak és követhetetlen hancúrozásba fogtak.

Hirtelen aggasztóvá vált a helyzet. Az őrszem feladatát ellátó nőstény váratlanul, de határozottan a les felé indult. – Kiszúrt volna minket? – A szél jó volt, az itató felől fújt.
A nőstény egyre csak közeledett, időnként megállt és szétnézett. Szerencsére nem a lest nézte ki magának, hanem attól balra a bozótban valamit. Eltűnt a szemünk elől, valahol a bunker oldalánál lehetett.
– Na ha ez benéz hátulról, a félig nyitott ajtón ... – gondoltam kínok közt. Apolló is ettől tartott, mert határozott, de óvatos mozdulattal kirántotta a követ az ajtórésből, és hangtalanul becsukta az ajtót.

Vártunk, az őrszem csak nem jött elő. Tépelődtem, hogy lőjek-e egy süldőt, érjem be kevesebbel, vagy várjak tovább, és kockáztassam, hogy az őrszem szagot fog a les mögött.
Pár perc múlva azonban váratlanul megjelent a víznél derék őrünk. Nagyon megkönnyebbültünk, hallottam, hogy Apolló is felsóhajt. Ez meleg helyzet volt, jóval melegebb mint a bunker maga.

Tovább vártunk. Előbb-utóbb meg kellett jelennie a hordavezető nagy hímnek. Mindig az jön utoljára, mint nálunk a vaddisznókondáknál a nagy kan.

A páviáncsapat létszáma ismét nőtt, lehettek már vagy húszan. A lestől féljobbra, vagy huszonöt méterre állt egy kiszáradt fa, egy kisebb hím majmot idősebb társa arra a fára kergetett fel. A kismajom éppen csak olyan korú volt, hogy már nem csimpaszkodott az anyja hasán. Hamar megnyugodott, és szemmel láthatóan imponált neki, ahogy az új helyzetben felülről nézte a társait. Játékosan tekingetett körbe. Aztán az egyik pillanatban éppen a szemembe nézett. Határozottan állítom, hogy észrevett, mert mozgása azonnal megváltozott, megmerevedett az ágon. Nem mertem mozdulni, még másfelé nézni sem, így maradtunk szemkontaktusban.
– Na ez hiányzott – dühöngtem magamban –, a harcedzett veterán nőstény nem vett észre, erre ez az ifjonc pár perccel később elárul. Ezekre akartam én rácserkelni tegnap?

Már nagyon úgy éreztem, kár volt eddig várni a lövéssel. Be kellett volna érnem egy kisebb hím példánnyal, vagy lőttem volna ki az őrszemet. De arról már szó sem lehetett, ha megmozdultam volna, a kis béka azonnal riadót kurjant, ezt már egészen biztosan megtanulta rövid élete során.

Látszott rajta, hogy erősen tépelődött, nem tudta, mihez fogjon. Embert szerintem még nem látott, de a veszélyt érezte. Várt, mereven. Én ugyanúgy. Nem riasztott, azt nem merte kockáztatni. Hogyan is jött volna ahhoz, a hierarchia legalján. A csapat Omega hímje, mind közül az utolsó. Határozott mozdulatokkal lemászott a fáról és eltűnt a szemünk elől. Saját magát azért biztonságba helyezte. Eszes kis jószág volt. Idővel nagy hordavezető válhat belőle, örömömben ezt őszintén kívántam is neki. Csak ma itt meg ne lássam még egyszer.

Eldöntöttem, hogy tovább nem várok az Alfa hímre, szétnézek a többiek között. Épp az itatótól balra elhelyezkedő nagyobb brigádot szemrevételeztem, amikor Apolló kopogtatta meg a jobb vállam. Rápillantottam, a lövés félreérthetetlen mozdulatát jelezte a vízre bökve.

Odanéztem. Ott volt! Jó nagy hím, bal oldalát mutatta nekünk. Nem ivott még, felénk kémlelt. Ahogy a vízre hajolt már szememnél volt a 8x56-os, Oshingulu Hunting Safaris tulajdonú, gyorsító nélküli puska. A rizszsákról nagyon jó célzás esett, rögtön dörrent is a fegyver. A tető fület tépő fémes hangon visszhangozta a lövést. A nagy hím a vízbe bukott. A horda köddé vált.

Apollóval fülig érő szájjal rázogattuk egymás kezét. Nem hiába ültünk itt majdnem öt órát az inkább szaunát, mint vadászlest idéző bunkerben. Jólesett kijönni, kicsit megjáratni elgémberedett tagjainkat. Odasiettünk a vízhez, Apolló kihúzta a zsákmányt. Beállítottuk pár gyors fényképre és már siettünk is vissza a bunkerbe. Nem telt bele öt perc és minden a régi volt az itatónál, visszatértek az elriasztott énekesek is. A vadon élete nyugodtan pergett tovább.

A medvepávián-hordán belül viszont biztosan nagy változást hozott az elmúlt pár perc. Amikor vezérhímváltás történik, az új Alfa (aki általában a korábbi Béta hím) igyekszik minél hamarabb párosodni, génállományát minél többször örökíteni. Mivel a szoptatós nőstények nem fogannak meg, a vezér igyekszik a lehető legtöbb ifjonc utódot elkergetni vagy megölni, hogy az anyákat párzásra bírja. Ez a páviánélet kegyetlen törvénye. Az igazi ribillió akkor alakul ki, ha két közel azonos erejű Béta hím van a csapatban.

Kora délután lett, s vele a legmelegebb idő. A bunkerünk fémteteje rejtett tartalékait is mozgósította, olyan melegen sugárzott, hogy szinte egyfolytában ittunk. A víz meg persze szakadt rólunk. A feketékre nem jellemző a túlzott izzadás, de Apolló is sűrűn törölgette a homlokát. Kinn is olyan meleg volt, hogy vibrált a levegő, amolyan hortobágyi délibáb előtti képet mutatott.

Így telt el még két óránk. A víznél a madarakon kívül semmi nem volt, a lövéssel felzavartuk a környék nyugalmát, és ebben az izgatott majomhorda rikácsoló menekülése is nyilván besegített.

Újra erőt vett rajtunk a semmittevés álmossága, nagyokat ásítoztunk. Szégyen vagy sem, elaludtam. Apolló ébresztett, meglepett képet vághattam, mert csendre intett, fejével az itató felé bökött. Odanéztem. Eltátottam a számat. A tényleges Alfa hím éppen inni készült. Jóval nagyobb volt, mint a helyette kilőtt társa. Egyedül volt.

Csak néztem, ... bár inkább bámultam. Ő meg a bunkert. Lát minket? Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre lehajolt inni. Az alatt a két-három másodperc alatt felvettem és célra tartottam a puskát, behelyezkedtem a lövéshez. Hamarabb ezt nem mertem kockáztatni. Egy ilyen öreg harcos biztosan kiszúrta volna a cső megjelenését a lőrésben. Az álcázásra használt dús, virágos gaz is rendesen összeapadt a kíméletlenül tűző napon.

Amint szemben felegyenesedett ... újra az a fület tépő, fémes csattanás. Tűzben maradt, nem mozdult. Mielőtt Apolló gratulációját fogadtam volna, csipkelődve megkérdeztem tőle, biztos-e abban, hogy a csapat Alfa hímjét ejtettük el ... még egyszer? Hatalmasat mosolygott és ezúttal is biztos volt benne. Most már teljes joggal. Rövid fotózás után rádión hívtuk Uncle Joe-t. Kértem, hogy egy másik, innen távolabb eső helyre telepítsen át minket. Itt, két lövés után, már nem sok babérra számíthattam.

Kis idő múlva már messziről hallatszott a terepgép hatalmas benzinmotorjának jellegzetes sivítása, amint felénk küzdötte magát, szó szerint árkon-bokron keresztül.

Uncle Joe nagyot nézett, amikor varacskosok és impala helyett hatalmas hím medvepáviánokat látott a rögtönzött terítéken.
– Hát a varacskosok?
– Azoknak sajnos nem erre volt dolguk.
– Ezeknek legjobban Pit fog örülni, rengeteg kárt okoztak neki.
– Azért én is nagyon örülök nekik.

Gyorsan áttelepített minket egy másik bozótos leshez, de a vadászszerencse aznap már nem szegődött hozzám.

Vacsoránkra Pitet is meghívtuk. Valóban őszintén örült a páviáncsapat ilyetén lefejezésének. A majmok nagyon sok kárt okoztak a farmján, gyakorlatilag tönkretettek mindent, amit csak lehetett. Az esőmérő edényeket már hetente kellett pótolnia. Mindig összetörték, pedig több méter szögesdróttal körbetekergetve védte tőlük. Komoly aggodalmai voltak a repülőjét illetően, mert úgy érezte, csak idő kérdése annak megrongálása is, úgy elszemtelenedett a horda.

Így esett, hogy a három tervezett varacskosból, kettő bizony medvepávián lett. A varacskosles pedig majomlessé alakult.

Alfa és Béta hím kikészítve

* * *

OSHINGULU HUNTING SAFARIS
NAMÍBIA

Afrika: minden vadász álma! A fekete kontinens érintetlen tájaival, hihetetlen vadbőségével vonzó az európai vadász számára. Nagynevű elődeink számára Kelet-Afrika volt a vadászat színhelye, manapság a többség számára Délnyugat-Afrika, Namíbia jelenti Afrikát. Namíbia a legfiatalabb független állama Afrikának, 1990-ben nyerte el önálló államiságát, fővárosa Windhoek. Itt él családjával a magyar származású professional hunter Bank József, az Oshingulu Hunting Safaris tulajdonosa.

Bank úr 1968-ban hagyta el Magyarországot. Kalandos életútja előbb a Dél-Afrikai Köztársaságba, majd Namíbiába vezetett. Afrikában kezdett el vadászni, és a szenvedélyből hivatás lett. 1998-ban alapította meg saját vállalkozását, amely owambu nyelven varacskos disznót jelent. Nem kötelezte el magát egyetlen vadászfarm mellett sem. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik egész Namíbia területén, jelenleg harmincnyolc farmon vadásztat. A vadászatot a vendég igényeihez, elképzeléseihez igazítja. Az Oshingulu Hunting Safari a trófeák szakszerű kezeléséről és Magyarországra történő megküldéséről maga gondoskodik. A trófeákra nem kell sokáig várni, általában a vadászattól számított két hónapon belül megérkeznek.