Szőts
Éva Hirtelen szúró, kellemetlen fájdalom ébresztett hajnali szendergésemből. Nem kellett már sok az ébredéshez különben sem, a hajnali derengéssel sorra ébredező énekes madarak egymásnak felelgető szólamai tapintatosan, de ellentmondást nem tűrően beszivárogtak az álmaim közé, de csöppet se bántam. Így volt ez minden reggel Treuenfels kis ligeterdővel körülvett farmján. Félálomban találgattam magamban, vajon most milyen madár felelget az egyedül ismerősnek vélt vadgalamb kurrogására? De aztán csakhamar olyan hangversennyé vált az egész, hogy ornitológus legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a zenebonában! Igazán nem kívánhattam szebb ébresztést... Most azonban zavart ez az égő érzés – egy szúrás nyoma a mellkasomon. A tettes valami rovarféle lehetett, mely a gondosan beszúnyoghálózott ablakon mégis talált valami bejáratot és rámtalált. Nem sokat foglalkoztam a dologgal, az lenne a furcsa, ha Afrika levegőjében nem hemzsegnének a legkülönfélébb repülő ízeltlábú-vérszívó és egyéb teremtmények...
A farm vadszőlővel befuttatott árnyas teraszán esténként moccanni se tudtunk volna a lámpafénynél anélkül a kis fali masina nélkül, mely állandó recsegésével ugyan folyamatosan aláfestette az esti kvarterkázást, de elviselhetően „rovartalanította“ környezetünket. Kár, hogy kígyók ellen nem használt! Ez a terasz ugyanis még arról is nevezetessé vált, hogy a szokásos vacsora utáni esti borozgatós beszélgetésbe egy alkalommal belecsúszott egy növésben lévő kígyó is... Vesztére! Mert vadászkísérőnk sikerrel leküzdötte az alattomos fenevadat: egyszerűen agyonverte – papuccsal. Hát, ilyen Afrika, s benne Treuenfels vadászfarmja, mely kb. 170 km-re a fővárostól, Windhoektól északnyugatra, az ún. afrikai „bushland“ közepén található, s amelyre egy kéthetes, váltott farmokon megszervezett vadász-szafari utolsó állomásaként érkeztünk 2003 februárjában. Népes csapat szállta meg a régi farm pozsgásokkal, évelő virágokkal beültetett kerttel körülvett épületét: három vadász feleségestül, egy fotós, vadászatközvetítőnk és lelkes-beszédes vadászkísérőnk, a több évtizede Namíbiában élő, somogyi származású és kiejtésű- Bank József, aki állandó fekete alkalmazottját, a sofőri és nyomkeresői minőségében számtalan esetben kiválóan vizsgázott Apollót is magával hozta. A farm tulajdonosa a német származású, de itteni születésű Jürgen Gossow nem ezen a farmon lakik, de fekete alkalmazottai folyamatos karbantartó munkájának és odaadó vendéglátásának köszönhetően semmiben nem szenvedtünk hiányt. A szállással kapcsolatos teendőket ők végezték, élelmezésünkről pedig kísérőnk, Bank József gondoskodott. Az egész napi vadászkísérettel járó koncentrált és fizikailag is időnként emberpróbáló munka után maradt még energiája, hogy meleg vacsorát készítsen a népes és farkasétvágyú csapatnak. Felejthetetlen emlékkép a fejemben, amikor leszállva a terepjáróról, a farm előtt megrakott tábortűz lobogó fénye és a rajta roston sülő hús illata fogadott. Ínycsiklandóan finom volt a sertésragu is egyik alkalommal, amiről néhány órára elhitette velem Bank úr, hogy varacskos húsa... Már kezdtem igazán sajnálni, hogy húst nem vihetünk magunkkal haza Magyarországra, amikor bevallotta a turpisságot: házi disznó ez, a varacskos húsa élvezhetetlen. Hát, nem tudom, lehet, hogy azért kipróbálnám egyszer... Én csúnyának se tartottam soha, inkább mulatságosnak: eredeti, utánozhatatlan fizimiskája, peckes ügetése valamiféle bájt sugároz – számomra talán egyik vad se jelenti annyira Afrikát, mint a varacskos disznó... Vonzalmam tárgya – nem is reméltem volna – hamarosan „kézzelfogható közelségbe“ került hozzám. Már több alkalommal megpróbálkoztunk varacskos elejtését célzó lesvadászattal, de a kilövésre érett egyedek valahogy sose akkor voltak szomjasak, amikor ott múlattuk az időt... Ha meg kocsiról pillantottunk meg egyet-egyet, pislogni se volt időnk, s már el is porzottak farokföltartva a bozótban. Harmadnap délután mégis újra friss lelkesedéssel szálltunk fel a terepjáróra – a kísérőkön kívül most csak hárman: a férjem, az ezúttal második Afrika-vadászatát élvező dr. Szőts József, filmes és fényképész barátunk, Pongó Tamás és jómagam, az „abszolút kíséret“ (kevésbé finomkodó megfogalmazással: a – vadászat szempontjából – teljesen fölösleges harmadik...) Mint később kiderült, azért mégis hasznossá tudtam tenni magam – de haladjunk sorjában.
Egy szép, kényelmes, gerendákból gondosan összeácsolt, több személy elhelyezkedésére alkalmas „földszintes“ les várt ránk egy mesterséges kis tó partján. Vadászkísérőnk arra gyanakodott, hogy már van „valaki“ az itatónál, így hát a cél előtt kb. 200 méterrel leállíttatta a terepjárót, én a kocsin maradtam, Bank úr, Józsi és Tamás pedig óvatos, görnyedt pózban odalopóztak a tavat körülvevő bokrokhoz és eltűntek a partoldal túlfelén. Ennyit láttam. A többit már csak hallottam: egy lövést, aztán még egyet... Odaszaladtam én is hozzájuk, de az arcokon az izgalom mellett némi tanácstalanságot véltem fölfedezni. – Jóska, ekkora luk van az oldalán! – mondta férjem, Bank úr azonban láthatóan nem kívánta magyarul elemezni a helyzetet, inkább fekete kísérőinkkel egyeztetett valamit afrikaans nyelven. Mondatai félreérthetetlenül azt jelentették, azonnali utánkeresésre készül. Mint utóbb megtudtam, a varacskos a víz túloldalán, a bokrok szélén állt, amikor az első lövés valósággal a földhöz vágta. A mókás jószág azonban ezután – a vadászok legnagyobb megrökönyödésére – előbb felült, majd kényelmesen elkocogott. A második lövés már menet közben, a bokrokon keresztül próbálta megállítani – minden bizonyal nem nagy hatékonysággal. A fiúk gyalogszerrel kerülték meg a tavat, nekem megint a kocsin kellett maradnom. Innen láttam, ahogy a helyszínre érve ovambu törzsbeli nyomkeresőnk pillanatok alatt felveszi a vércsapát és kisvártatva mutatja is: ott fekszik a varacskos! A rálövés helyétől alig ötven méterre, a bokrok közt múlt ki a közepes méretű kan. Megkönnyebbült és örömteli évődéssel ünnepeltük a sikeres vadászt és a trófeát. De a napnak még nincs vége! Némi kétséget ébresztett bennünk, van-e értelme a lövések után felülni a lesre, de a fiúk úgy döntöttek, tartjuk magunkat eredeti tervünkhöz, maradunk ennél a víznél. Előző este láttak itt egy jó méteres varánusz gyíkot, ha nem is jön más, hátha sikerül ezt a különleges hüllőt lencsevégre kapni. Minden szükséges fölszereléssel és jótanáccsal ellátva ott maradtunk hát hárman: Józsi, Tamás és én. Egy darabig semmi nem történt. De ez két ekkora dördülés és a kocsizörgés után természetes is. Aztán a környék élőlényei lassacskán fölocsúdtak, no meg a víz közelsége is aláásta az óvatosságot. Így aztán hamarosan előmerészkedett egy csapat élénk gyöngytyúk, külső szemlélő számára értehetetlen okból hol egyik, hol másik irányba rögtönzött futóversenyt rendezve. Úgy belefeledkeztünk a rajtuk való szórakozásba, hogy majdnem lemaradtunk egy igazi családi idill kifigyeléséről: egy varacskos koca érkezett négy csemetéjével a vízhez. Előbb a mama ivott egy keveset, aztán a kicsik. A koca ott is hagyta hamar a vizet, a kicsik még maradtak volna. Az egyik le is maradozott, de a szigorú mama nem hagyta elcsavarogni. Amilyen gyorsan jöttek, olyan hamar el is tűntek a bokrok közt. Ez már igazi természetfilmbe való látvány volt, Tamás lelkesen rögzítette is az eseményeket.
Varacskos koca négy csemetéjével A varacskosok megjelenésével az idilli nyugalmat újra a reményteli várakozás váltotta fel: mégis van rá esély, hogy lőjünk még valamit! Úgy húsz perc telhetett el, amikor a tó túlsó felén, tőlünk jobbra megjelent minden afrikavadász álma, egy igazi öreg varacskos kan – tekintélyes agyarakkal. Óvatosan, nagy körültekintéssel, de magabiztosan lépegetett le a vízhez. Vadászunk arcán áhitattal vegyes döbbenet látszott. – Tamás, vegyed! – sziszegte, és már emelte is a fegyverét. Mi pisszenni se mertünk. Közben a disznó leért a tóhoz, orrát a vízbe dugta, és hosszú másodperceken keresztül ivott, ivott. Tudtuk, nincs sok idő a lövésre: ezek az óvatos vadak nem teketóriáznak sokat, isznak és nyomban eltűnnek! De a kan szemben állt, nem volt alkalmas pozícióban a lövéshez, és én nem tartottam jónak, ha befolyásolom a döntést. Mert – valljuk meg –, talán gyarló módon, és esetleg néhány önérzetes vadász el is ítél érte, korábban volt, hogy egy-egy „megjegyzéssel” segítettem (vagy lehet, hogy megnehezítettem?) férjem számára a döntést: lőni vagy nem lőni...? Tervezett vadászatunk utolsó napja volt ez, tudtam, az eddigi eredményeket most meg lehet koronázni és el is lehet rontani egyetlen lövéssel...
Vadászunknak elfogyott a türelme: Látható volt szabad szemmel is, ahogy a nagy kan lerogyott a hátsójára, aztán hirtelen fölpattant. Vesetájékon, combon érte szemből a lövés. Józsi a futó vadra újabb lövést adott le, az irány jó volt, hajszálnyival ment fölé. A varacskos tőlünk úgy 150 méterre felvágtatott a tavat körülvevő töltésre, és eltűnt a bozótban.
Ligetes szavanna Remény és kétség közt néztünk egymásra: Józsi eltalálta, az biztos, de mennyit tud menni egy ilyen lövéssel? Maradjunk vagy menjünk utána? Bank úr az utánkeresést megtiltotta, meg kell várnunk. Eszünkbe jutott: kaptunk CB-rádiót, hát kérjünk segítséget! Az ötlet jó volt, de nem használt: a műszer meg se nyikkant. A mobiltelefonokat szintén el lehetett felejteni itt a világ végén. Tanácstalanságban telt a következő jó fél óra, aztán már annyira elbizonytalanodtunk, hogy újra meg újra győzködnünk kellett magunkat meg egymást: igen, én is láttam, hogy lerogyott, igen vérzett a hátulja, ez biztos! A latolgatásnak végül Józsi határozott döntése vetett véget: nem várhatunk a kocsira, míg besötétedik, ezt a disznót meg kell keresni! Nem mehetett messzire! Tehát
nekiindultunk a bozótnak: elöl a vadász kibiztosított fegyverrel (a
fene se tudja, mire képes egy ilyen kan ekkora agyarakkal...!), mögötte
a filmes, én pedig leghátul. Pongó Tamás, akit azzal engedtek el otthonról,
hogy egészben jöjjön vissza, a kamerát kinyújtott jobb kezében visszafelé
fordítva – ezúttal magát filmezte: Egyszer csak megállt, kezével jelezte, hogy ne moccanjunk, és mereven nézett előre. Követtem a tekintetét, és nagy nehezen én is fölfedeztem előttünk kb. 10–15 méterre egy mocorgó sötét kupacot a sűrű tüskés cserjék közt. Amellett, hogy boldogan felsóhajtottunk: „megvan!”, most vált a dolog igazán izgalmassá! Nem tudtuk, mennyi erő van még a mozdulatlan disznóban. Józsi keresett egy-két nagyobb kavicsot, és a bokorba dobta. Ennek hatására felült a varacskos, de már dörrent is a puska. Vadászunk nem kockáztatta meg, hogy az állat magához térve elmeneküljön, vagy ami még rosszabb, nekünk rontson. A disznó rúgott még néhányat fektében, aztán elcsendesedett a bokor. Most már biztonsággal megközelíthettük.
Igazi öreg kan Gyönyörű, hatalmas, féloldalasan kopott agyarú öreg kan feküdt előttünk! Óriási volt az öröm és a megkönnyebbülés. Az ilyenkor szokásos töretet és a gratuláló szavakat ezúttal – jobb híján – tőlem fogadta a büszke vadász, s mindezt Tamás kellő alapossággal rögzítette filmen és fényképen is az utókor számára. Aztán fogtuk a disznót a két agyaránál fogva, és elvontattuk a lesig, majd nyugodtan, elégedetten visszaültünk a helyünkre. Még mindig volt némi idő sötétedésig, de ez a szemlélődés már egészen más volt. Végtelen nyugalom és béke érzése fogott el, időnként rápillantottam, meg is kocogtattam a kan csontos homlokát, bizonyítván, nem képzelődöm: tényleg megvan, itt van, és bizos, hogy kitömetjük, mert ez a trófea megérdemli! Lassan bealkonyodott. Ahogy reggelenként újabb és újabb szólammal kapcsolódtak be a madarak az új nap köszöntésébe, úgy fogytak el most alkonyatkor a hangok, egyik a másik után. Türelmetlenül vártuk a kocsit, mielőbb el akartuk újságolni a büszkeségre kétségkívül okot adó eredményt. Aztán megjött a terepjáró, melynek magasából már csak a naplemente halványodó pirosában körvonalazódó lombokra és a lámpák fénycsóvájába kerülő eltévedt esti pillangókra, éjszakai fecskékre, szétrebbenő, megkésve szállást kereső frankolinokra emlékszem. A „Hűség szirtje”, Treuenfels visszavárt – és úgy hiszem, visszavár ma is. Szőts Éva OSHINGULU
HUNTING SAFARI Afrika: minden vadász álma! A fekete kontinens érintetlen tájaival, hihetetlen vadbőségével vonzó az európai vadász számára. Nagynevű elődeink számára Kelet-Afrika volt a vadászat színhelye, manapság a többség számára Délnyugat-Afrika, Namíbia jelenti Afrikát. Namíbia a legfiatalabb független állama Afrikának, 1990-ben nyerte el önálló államiságát, fővárosa Windhoek. Itt él családjával a magyar származású professional hunter Bank József, az Oshingulu Hunting Safari tulajdonosa.
|
|
2006. január 8. |
