Rafaj Máté:
A MI NAPUNK

– Disznó a hajtásban!
Zeng a kiáltástól az erdő. Tenyerem rákulcsolódik a fegyverem csövére, jó, hogy össze nem roppantom. Pattanásig feszült idegekkel pásztázom a nyiladékot, a legapróbb mozgás, a legcsekélyebb zaj sem kerülheti el a figyelmemet. A téli erdő azonban egyre-másra megtréfál. A lénián átrepülő elkésett levelekre minduntalan felemelem a fegyverem, egy vastagabb, gyanúsan fekete árnyékra kis híján rá is lövök. Nyikorduló fatörzs, roppanó ág, mind-mind a bolondját járatják velem, az idő múlásával megtanulom figyelmen kívül hagyni a tréfákat.

Hatodik érzékből balra pillantok. A nyiladék kellős közepén, tőlem jó kőhajításnyira, egy hatalmas fekete kan nő ki a földből, orrából vastag oszlopban tör fel a pára, a porhó lassan oszlik körülötte. Akár egy ősi, szentségtelen kísértet. Akár egy versenycsiga is elszáguldhatna mellettem, mire felemelem a puskát, csak semmi hirtelen mozdulat. Levegő visszatart, szálkereszt a célon, és ekkor… Megszólal a telefonom. Életem remetéjét elnyeli az erdő, a meglepetés ereje letaglóz a lábamról, eszembe se jut utána puskázni…
– Hogy az a rosseb…
– Na… ébredj már föl. Már harmadjára ébreszt a telefonod, az egész házat sikeresen felverted. Hogy lehet valakinek ilyen undorító csengőhangja?

A szertefoszlott álom utolsó morzsáit törölgetem a szememből. Lassan tisztul a világ. Öcsém szemrehányó tekintettel áll az ágyam felett, kezdem felfogni, hogy mi történt.
– Ez a legidegesítőbb hang, erre tudok csak felébredni.
– Azért azzal, hogy fel tudsz-e ébredni tudnék vitatkozni.

Lassú mozdulatokkal ülök fel az ágyon, még mindig a szememet dörzsölöm. Marci már teljes harci díszben serénykedik a konyhában, felteszi a kávéhoz valót a tűzre, keni a vajas kenyeret, szeli a kolbászt. Komótosan öltözködni kezdek. Miután az utolsó gombot is munkára fogtam, érdeklődve tekintek ki az ablakon, kíváncsi vagyok az esti bolond idő mit hagyott hátra. Friss, jó két araszos porhó borítja a tájat. A csillagok fénye megzabolázta az este még oly féktelenül nyargalászó viharparipákat. Az udvaron álló magányos tölgy csupaszul szemérmetlenkedik a nyugvó Telihold előtt. Az idilli kép magával ragad. Tekintetem csupán a hívogató kávé illata képes másfelé fordítani. Marci megtölt két csészét és az egyiket felém nyújtja. Kabátom zsebéből egy elnyűtt cigarettásdobozt bányászok elő, halk kattanással gyullad a láng, sercenéssel izzik a parázs.
– Hova megyünk ma?
– A farkas-laposba. Tóni bácsi azt mondta, hogy ott látta a minap a kant. Hát majd meglátjuk, én még nem találkoztam vele, csak pár napja vehette be magát a bozótosba.

Szokásos Újévi vendégségemet töltöm öcsémnél, itt a somogyi erdők mélyén. Szerencsés helyzetben vagyunk, ő itt kapott állást én innen nem messze, szintén nagyvadas területen. A páros években Ő az én vendégem, páratlanokban én az Övé. Ezúttal régi vágyam, egy magányos remete kan elejtésének reményében érkeztem hozzá.
– Szívjad azt a büdös cigit aztán indulás. Nem azt mondtad, hogy le fogsz szokni?
– Rajta vagyok az ügyön.

Válaszomat egy gúnyos mosollyal nyugtázza. Nagy nehezen feltápászkodok a kényelmes székből, kalapom és fegyverem után nyúlok, és nagy hévvel indulok az ajtón kifelé. Mihelyt a harapós hideg a csontjaimba hatol, elfogy a lelkesedés. Vacogva mászok be a terepjáróba. Az éjszaka folyamán dérvirágok nyíltak az ablakon. A diesel motor is érzi a hideget, nagy nehezen tudunk csak elindulni.

Jó negyedórás zötykölődés után érkezünk meg a terület határába. Halkan kászálódok ki a járműből, a porhó selyemszőnyegként nyeli el minden lépésem zaját. Öcsémmel egymásra pillantunk, a hosszú évek alatt megtanultunk olvasni egymás gondolataiban. Szótlanul indulunk el a cserkelő úton, egyre beljebb és beljebb, a vadak területén.

Az ébredező természet mindig megbabonázott. Szinte érezhető, ahogy az erdő, akárcsak az öregember, lassan felkel, nyújtózkodik, megropogtatja csontjait, összeszedi az erejét, majd dolgára indul. A hasadó hajnal sugaraival a hűség madarai is munkához látnak, picinyke testüknek ilyen hidegben szüksége van a bőséges táplálékra. Nagy szorgoskodásuk közepett mégsem restek az erdőjáró szórakoztatására egy-két strófát elfüttyenteni, mégse unatkozzon szegény. A csupasz fák ágai boltívként fonódnak eggyé fejünk felett, a letűnő csillagok utolsó üdvözletét veri vissza a friss hó.

A cserkelő út mentén lassan kibontakozik előttünk a nyári nap sugarában kalászt érlelő szántóföld, mely most magára húzva téli dunnáját szunyókál.
– Látod azt a hatalmas tölgyet mellette a gesztenyével? – suttogja öcsém, miközben kezével az erdő szélén álló hatalmas famatuzsálemekre mutat.
– Az a disznók terülj-terülj asztalkája.

Óvatos léptekkel közeledünk, ám vendéget nem találunk, azonban az éji lakoma maradékai színes képet festenek elénk. Mindketten a nyomokat vizsgáljuk. Volt itt ám lakodalom. Szarvasok, disznók, még egy borz nyomát is felfedezem. Marci halk pisszenéssel hív magához.
– Ez elég nagynak látszik – mutat egy, az erdőbe vesző csapára.
– Próba szerencse!

Több se kell nekünk, fegyvert a kézbe, irány előre. Szerencsére a holdat és a csillagokat, már a napkorong váltotta fel, így a sugaraktól szikrázó hópelyheknek köszönhetően szinte déli világosság fényében tárulkozik ki előttünk az erdő legsötétebb zuga is. Csak részben kell magunkat Hubertus jóakaratára bíznunk. Egyenletesen lassú tempóban cserkészünk dombnak fölfelé, majd túljutva a gerincen, lejtőnek indulunk. Vadászláztól feltüzelve lesek be minden kanyarulat, minden bokor mögé. Néha, egy-egy megtévesztő feketeség láttán elakad a lélegzetem és felkapom a puskám. Rendszerint ilyenkor érkezik hátulról a csípős megjegyzés:
– A hangyának nincs agyara
– Sose lehet tudni, néhány kapitális példánynál nehogy meglepetés érjen.
– El tudom képzelni, ahogy a remetehangya fújtatva rád veti magát…
Öcsém a fulladás határán könnyezik a saját poénja okozta rekeszizom orgazmustól.
– Boldogok a lelki szegények

Revans kísérletem csak még nagyobb vidámságot vált ki. Hirtelen azonban Marci arcára fagy a vigyor. Halk hortyogást hoz felénk a lengedező reggeli szellő. Mindketten ösztönösen leguggolunk, és a hang forrását keressünk. Úgy néz ki, majdnem rágyalogoltunk az alvó disznóra. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy élek. Szívem őrült tempóba hajszolja a lüktető erek útján a vért. Tüdőm megszaporázza lépteit, kezemen a remegés lesz úrrá. Gyors kézmozdulatokkal „megtárgyaljuk” a tennivalókat. Ólomnehéz lábakkal egyenesedek fel, és ha lehet még nagyobb lassúsággal indulok tovább a csapán, a völgy aljában alacsony örökzöldek sorakoznak. Óvatosan hajtok félre az utamból egy fenyőágat, és ekkor megpillantom a hatalmas… nak éppen nem mondható süldőt, amint az igazak álmát alussza. Hátra sem kell néznem, hogy tudjam, öcsém hangtalanul rázkódik a röhögéstől a kapitális példány láttán.
– Lődd, ha akarod – suttogja.

Több se kell nekem. Szálkereszt a süldő fültövén a gyorsító harcra kész. A hatalmas dörrenés szélparipaként szántja végig az erdő néma csendjét, a kavargó porhótól semmit sem látunk. Lassan tárulkozik ki előttünk újra az erdő. Ám a kapitális malacnak se híre se hamva. Marci most nem mer megszólalni mert tudja, hogy annak minimum egy tockos lenne a keserű következménye. A rálövés helyét vizsgálva, ahol mondanom se kell, se vért se vágott szőrt nem találtunk, én oldom a feszültséget.
– Csak fel akartam ébreszteni
– Mindjárt gondoltam, hogy a jó szíved nem visz arra, hogy álmában küld a sütőbe a finom malachúst. Óh a malachúúús.

A hóban ücsörögve a hibázás okait keresgetjük, de egyszerűen lehetetlennek tűnik a helyzet.
– Mutasd csak azt a puskát.
Rövid vizsgálódás után sunyi vigyor suhan át az arcán.
– Ezzel a beállítással szerintem öt méterről nagy eséllyel hibáztál volna el egy elefántot is. Nézd csak meg a távcsövet.

Vigyorogva figyeli, ahogy arcom egyre szederjesebbé válik. Valami ütés következtében szemmel láthatóan oldalra mutat az optika.
– Ez nem a mi napunk – próbál vigasztalni.
– Tévedsz Marci, ez, a mi napunk.
Egymást felsegítve indulunk vissza a terepjáróhoz immár jókedvűen, boldogan, hisz vadásztunk.

2008. április 24.