Faragó Zoltán:
ÁPRILIS ESTE

Ősz óta alig esett eső, hó meg egyáltalán nem – csakhogy ezt alig vettük észre, amíg melegebbre nem fordult az időjárás. Mostanra a szárazság miatt megrepedezett a föld, s bár zöldell a vetés, de a keményre égett, száraz nógrádi agyag nem ígér jó termést... Amióta nem esett, a disznók sem nagyon járnak ki turkálni a táblákra – viszont sokfelé messziről úgy látszik, mintha eke dolgozott volna a domboldalakon, nem pedig a vaddisznóorrmányok. Nagy mezőgazdasági területeken jelentkezett a korai vadkár – de, amint tudjuk, akármi is történik, minden rosszban van valami jó! A vadkárban például az, hogy vendégjegy nélkül is szívesen látják a puskás embert, csak segítsen a süldők és malacok létszámának apasztásában – vagy, ha nem sikerül lőnie, akkor már legalább a disznóriogatásában.

Így kerültem én a Pályi-kút nevű helyen álló magaslesre, Bandi bátyám meghívására. Szép, kerek domb, éppen alatta a Ménes-patak völgyébe torkollik egy kis mellékvölgy. Ígéretes is lenne a hely, ha nem erre vezetne alig pár száz méterre a főút. Akkora a forgalom estefelé, hogy a vad közeledtét jelző zörejeket nem hallaná meg az ember hosszú perceken keresztül sem. A sok túrás alapján ítélve disznó szépen lehet a meredek dombra felkúszó táblát övező sűrűségekben, erdőkben, de, ha az előző napi eső jobban megáztatja a földet, mások lennének most az esélyek. Csakhogy a zápor ellenére is olyan száraz, repedezett és kemény a föld, hogy más vidéken megtenné gyengébb minőségű téglának...

Mindegy, nézzünk körül, ha már itt vagyunk, mert érdemes! A Kishartyán feletti dombok gerincét közelíti a lemenő nap, a madárcseresznyefák még mindenfelé virágzanak, a vadkörte is fehérlik sokfelé, de a kökény hófehér menyasszonyi ruhája lehullott már. A völgy aljában száraz nádas, közepén nyárfasor, a lemenő nap utolsó sugarai éppen a fényes, barna színű idei hajtásokra esnek. A látvány tehát szép, de néhány feketerigót kivéve nem mozdul semmi. A puskát a sarokba támasztom, kezemügyébe helyezem a távcsövet, a lámpát, aztán előszedem a fényképezőgépet.

Alkonyatig nem történik semmi, de amint a nap a nyugati égbolt alját vörösre festve lebukik a távolban, s szürke alkonyati árnyak telepednek a völgyre, táplálkozni indul a környék állatvilága. Elsőként csak cserebogarakat látok, de aztán egy fácánkakast veszek észre a völgy aljában. A nádasból jön, átmegy a földúton, és eltűnik a kökénybokrok alatt.

Naplemente után elteszem a fényképezőgépet, mert az olcsó optika csak megfelelő fényviszonyok között alkalmas elfogadható képek készítésére – no, jussak csak egy nagyobb összeghez!

A kocsik még mindig jönnek-mennek a főúton, a feketerigók dalra fakadnak, s még világosban egy újabb fácánt látok, nagyjából ott, ahol az előzőt – persze az is lehet, hogy kétszer rajzolódott ki a távcső lencséjében ugyanaz a kakas.

A következő pillanatban megpillantok még egy fácánt, ez a nádasból jött ki, s némi dürgés meg szárnyverdesés után szedegetve megindul egyenesen a les felé. Lehet vagy háromszáz lépésre, s lassan, néha meg-megállva, valamit szedegetve, máskor meg néhány gyors lépést is téve közeledik. Meglepetésemre egészen bejön a les alá, pár méternyire van csak, amikor bekanyarodik a kökénybokrok elé. Nem is látom többet, csak szárnyverdesését hallom egyszer.

Amíg a kakast figyeltem, a nádasból kiváltott egy őz! Most ott áll a szántóföld közepén és a gabonát csipegeti. Megnézem távcsővel, fiatal bak, talán hároméves lehet a testalkata után. Szürkés a színe, de már nem a téli szőrzet van rajta, mutat némi vöröses árnyalatot is. Az agancsszárai rövidek, két ujjnyival, ha a fülei fölé érnek, de az ágak szép hosszúak, a végük fehérre fent. Nógrádi viszonyok között egy-két év múlva be fog érni, feltéve, ha megéri...

Talán a bak szemébe villan a távcső lencséje, mert hirtelen megugrik, azután egy pillanatra még megáll, a les felé figyel, majd hosszú szökkenésekkel végigfut a völgy alján. Végül eltűnik a bokrok között.

Közben valami mozgást veszek észre bal kéz felől is: egy róka jött ki a tábla közepére, amíg az őzet nézegettem! Meg kellene lőni, hiszen a környék fácánállománya alighanem az ő és népes családja gyomrába vándorol... Bár… Nem tudom. Ahogyan Bandi bátyámtól hallottam:
– Azt mondták az öregek, hogy, ha tavasszal a határban egy kakasra négy-öt tyúk jut, úgy a jó! Ahol csak kakas látsz, ott baj van...
Láttam itt ma este két vagy három kakast, tyúkot meg egyet sem – túl sok kárt nemigen tehet a róka família.

A vörösbundás közben megáll egerészni egy mélyebb vaddisznótúráson. A szálkereszt ekkor már az oldalán ül… Több mint száz méter lehet a távolság, ha nem is sokkal...
Lőjek, vagy ne lőjek?

A róka nyugodtan egerészik, sőt, közeledik felém, úgyhogy van idő a mérlegelésre.
Az apróvadat kímélendő, lőni kellene. Csakhogy a rókának kölykei lehetnek, ilyenkor pedig a ragadozót sem illendő bántani! Persze, ha szoptatós szuka, akkor az egész családtól megkímélheti a környéket egy jó lövés – ez is igaz. Viszont a koma egerészik, amivel hasznot hajt!
Lőjek, vagy ne lőjek?

Már száz méterre sincs, éppen egy nagy vaddisznótúrást vesz behatóbb vizsgálat alá. A fegyvert tenyerembe fektetve már feltámasztottam a les mellvédjére, a róka pedig sokszor megáll egy kis időre hallgatódzni, figyelni a kisrágcsálók mozgását… Olyankor útjára lehetne engedni a lövedéket...

De mit kezdek én egy döglött rókával? A bőre nem jó ilyenkor, igaz, nincs is manapság értéke. Azért más lenne a helyzet novembertől márciusig!
A róka még mindig közeledik! Kibiztosítom a fegyvert, célzom az oldalát, de az ujjam valahogy nem akar görbülni...
Lőjek, vagy ne lőjek?

Disznó aligha lesz itt ma este, de a 11,7 grammos lőszer ólomhegyű, nem kifejezetten rókabőrkímélő a 30-06-os kaliber sem... Persze mindegy, ha úgysem jó a bőr – de ez már az előbb is eszembe jutott egyszer.

A róka még mindig felém tart, már csak úgy látom, hogy a szélső kökénybokrok gallyai takarják. Amint azonban a hajlatból kiér, éppen előttem lesz, húsz méterre...
Nemsokára teljesen eltűnik a bokrok takarásában, végül nem jön ki a les elé.

Elszalasztottam, de nem baj: az áprilisi este nagyon szép, a lövéssel pedig véget ért volna!
Sötétedéskor a feketerigók még mindig röpködnek, a cserebogarak is mind többen veszik kezelésbe a friss növényi hajtásokat, néha olyan zajt ütve, mintha vad motoszkálna a sűrűben. A főúton még mindig nagy a forgalom, az ember nem is nagyon hagyatkozhat a fülére...

Úgy fél óra múlva újra megpillantom a rókát, amint a szemközti meredélyen keresgél szimatolva! Ismét megcélzom, csakhogy most már nem tudom olyan biztosan feltámasztani a puskát, mint az előbb, mert éppen a les létrája esik arra az oldalra. A távolság is van vagy százötven méter...

Elszalasztottam az előbb vagy megkegyelmeztem neki? Most már mindegy, hadd menjen!
El is nyeli nemsokára a leszálló alkonyat. Sötétedés után lekászálódom a lesről és elindulok a kocsihoz. Az újhold sarlója keskeny, alig ad fényt, a csillagok szikráznak a sötét égbolton, az úton kamion dübörög, fényszórója végigsöpri a kanyarban a vetés egy részét. Vad nem mozdul, még a róka is másfelé jár.

Az áprilisi este nemsokára éjszakába fordul, akkor talán a disznók is kijönnek. Lámpával lehetne vadászni rájuk, a vadkárelhárításban engedélyezik is, de a vadászati módok közül egyet kerülök, ha lehet: a reflektoros éjszakai vaddisznólest. Még vadkárelhárításban is.
Szép ez az áprilisi este így is, zsákmány nélkül...

Faragó Zoltán
diohej@psnet.hu

2007. április 23.