Faragó Zoltán:
ÁPRILISI APRÓSÁGOK

DISZNÓÁRNYÉK
Virágpompában tündökölt még pár napja az erdőszél, a kökénybokrok hófehér menyasszonyi ruhában köszöntötték a tavaszt. Mostanra lehullottak a megbarnult szirmok, de a vadkörte még csak most kezd fehéredni, a vadcseresznye pedig éppen legszebb virágjában pompázik.
A kukoricát elvetették a napokban, a disznók pedig igencsak gyorsan felfedezték a terített asztalt, mert mindenfelé túrások tarkítják a szántóföldek széleit. Irány tehát a vadkárelhárítás, ráadásul éppen teliholdkor indulhatunk cserkelni!

Kocsival megyünk ki a területre, majd gyalogszerrel járjuk az erdőszéli vetések poros földútjait. Balra egy patak folydogál, partján nagyra nőtt fűvel és fűzfákkal. Jobbra húzódnak a szántóföldek, fasorok választják el őket egymástól, meg néhány kisebb nádas. Elmúlt már éjfél, a holdat időnként felhők takarják, de azért jut a fényéből nekünk is.
– Elmegyek a kocsiért. Jössz velem, vagy cserkelsz tovább az úton? – kérdezi halkan a vendéglátóm úgy két órányi puskasétáltatás után.
Természetesen maradok, hiszen szinte világos van, a földúton pedig hangtalanul lehet járni.

A hold éppen felhő mögé bújik, amikor a patak túloldalán, egy nagy fűzfa alatt vaddisznóforma fekete foltot veszek észre. Vadászaton persze minden fekete folt, legyen az bokor, fatuskó, kő, árnyék, mind-mind disznóformát ölt – miért lenne hát éppen ez a kivétel? Nézegetem azért jó darabig öreg binokuláris távcsövemmel, de nem mozdul. Közben egy felhő mögül előbújik a hold. Nézzük csak… Balról jön a holdfény, ha bokor lenne, nem lehetne épp’ ott és annyira fekete – hacsak nem a fűz árnyéka esik épp’ oda valahogy. Nem, nem bokor ez! Mintha szép, magas marja is lenne, mint a kanoknak… A fekete gombóc már hosszú percek óta mozdulatlan, lépek hát felé kettőt – mire egy közepes erejű fújás, két-három reccsenés, a fekete folt pedig – volt, nincs! Mégiscsak disznó volt!

Csodában reménykedve várok még egy kicsit, de a vad már aligha jön vissza. Fújok egyet én is, mint előbb a disznó, aztán magamban – örülök! Éppen a napokban mesélte valaki, hogy meglőtt egy magányos, kan formájú disznót, ami végül mégiscsak koca lett. Az én disznóm is egyedül volt, termetesnek is tűnt, alkata is kant mutatott – legalábbis árnyékként. Akárhogyan is volt, nem lőttem volna rá. Az ugyanis a legbiztosabb megoldás…

„Virágpompában tündökölt még pár napja az erdőszél, a kökénybokrok hófehér menyasszonyi ruhában köszöntötték a tavaszt”

MARTILAPU A HEGYEN
Martilapu nyílik az öreg bükkös és a vágás között kanyargó ösvény szélén – a kerek, sárga virágok valósággal világítanak a barna avar és a szürke fatörzsek között. A völgyek aljában már el is virágzott nagy részük, itt, a hegyen meg még csak most bontanak szirmot az elsők.

Érdekes, de ezekben az erdőkben nem is olyan ritka növény a martilapu. Az öreg bükkfák, amikor nem a fűrész végez velük, hanem természetes halált halnak egy-egy erősebb szélviharban, sokszor háromajtós szekrény nagyságú földdarabokat fordítanak ki gyökereikkel az erdő talajából. Ezek hosszú évekig emelkednek ki földhányásszerűen, mintha kis partfalak lennének. Ezen fagyökerek közé szorult, vödörnyi földdarabok napsütötte részein is megtelepszik szélfútta, ejtőernyős magjainak köszönhetően a martilapu. Húzza aztán pár évig, hiszen amikor neki a legtöbb fényre van szüksége a virágzáshoz, a bükkös még kopasz. Amint a kidőlt fa helyén záródik a túlélők lombkoronája, a csapadék meg lemossa, a fagy szétmállasztja, a szél elhordja a talajt a kidőlt fa gyökerei közül – egyszercsak a sárga virágok sem emelik fel bimbófejüket kora tavasszal.

Mindenesetre csodaszámba megy az a szívósság és élni akarás, ahogyan ez a kis növény az alföldi árokpartoktól a bükkösök övének felső határáig megmarad!

„Martilapu nyílik az öreg bükkös és a vágás között kanyargó ösvény szélén”

VALLOMÁS A SZENVEDÉLYRŐL
Este vadászni mentem a feleségem unokatestvéréhez, s maradtam a hajnali cserkelésre is. Előbb disznó után jártunk a kukoricavetéseken, aztán virradatkor kipróbáltunk egy cserkelő ösvényt, ami nagy részt felhagyott, erdővé sűrűsödött, öreg gyümölcsösökön át vezet, de lövéshez sehol sem jutottunk. Nem baj persze: egyrészt nem hibáztunk, másrészt nem sebeztünk, harmadrészt nincs gond a lőtt vadra sem. Ráadásul sikerül megtakarítani a sokszor elhúzódó, kényelmes otthoni felkelést is: kora reggelre már haza érek, az ajtónyitásra éppencsakhogy ébredezni kezd a család.
– Mit lőttél? – hallom a feleségem szokásos kérdését az ágyból.
– Hajnalban kiállt a tisztás szélére egy szép, nagy, kerek kecskesajt…
– Mi?
– Kecskesajt! Azt jól oldalba lőttem!

Előveszem a hátizsákomból a pompás tejterméket, kedves rokonaink ajándékát. Csakhogy mást is kaptam ám: egy pár szarvaskolbászt! Már az illata is mennyei, én úgy vélem, hasát szerető ember csakis ilyen illatúnak képzelheti el a túlvilág boldogabbik, bár bizonyára kisebb részét.

– Ez meg alacsonyan repült a nádas felett, amikor meglőttem – szerénykedek a kolbásszal a kezemben, azon elmélkedve, hogy vajon az asszonynak eszébe jut-e, hogy csak a golyós puska volt nálam. Nem épp’ korunk Dianája, de ennyit tud a vadűzésről… Most azonban nem ilyen éber – korán van – így megnyugodva pakolhatom a zsákmányt a hűtőbe. Közben azért megfordul a fejemben, mi lesz, ha később utána gondol a dolgoknak? A végén még nem hiszi el, hogy valóban vadászni voltam – pedig Isten látja lelkemet, máshová nem nagyon kívánkozom…

„Magasles az Ipoly Erdő Zrt. salgótarjáni erdészetének karancsi vadászterületén”

diohej@psnet.hu
2008. április 18.