Árva malac

Baráti társalgásunk közepette szóba került a vadászat Adamek Tibor sziklamászó társammal, barátommal. Átbeszéltük az aznapi csókakői mászás élményeit és kérdeztem, hogy nincs-e Csákvár környékén élő családi vadász ismerős. Beszélgetésünk más témára terelődött, el is kerülte figyelmünket a vadászat, pár nap múlva kaptam egy e-mailt Tibortól, a levélben édesapja barátja telefonszámával, aki Vértesbogláron vadászik. Felvettem a kapcsolatot Vajda Pali vadászmesterrel, Pali huszonöt éve vadászik, korábban a Gerecsében, jelenleg az új tízéves vadászati ciklus elején alapító tagként, vadászként és vadászmesterként vesz részt a Vértesi Sólyom Vadásztársaság életében.

Este hét órai találkozót beszéltünk meg Palival, négyen készülődtünk a vadászathoz. A vadászház környezete folyamatosan alakulóban van, jelenleg egy horgásztó is épül a ház mellett, igazi pihenést, kikapcsolódást nyújtva a tagoknak és a vendégeknek. Jó látni az összetartást a tagságban, miközben mindenhol a széthúzásról és veszekedésekről beszélgetnek. A vadászat előtt mindenki rövid élménybeszámolót tart, Robi barátom beszámolóját röviden papírra kell, hogy vessem, ugyanis legalább negyed órán keresztül nem tudtam abbahagyni a nevetést.

Robi a lesre készülődött felmászni, amikor egy róka leült a lábától két méterre. Gondolta nem lövi meg szerencsétlent, így öt-hat percig farkasszemet néztek. A róka úgy ült, mintha egy gyakorlott preparátori munka lenne beültetve a trófeaszoba sarkába. Robi megunta az esetet, lábával és hátizsákjával lendített egyet a róka felé, de a róka a füle botját sem mozdította, mozdulatlanul maradt, földbe gyökerezett.

Robi rágyújtott egy cigarettára, gondolta míg füstöl egy keveset nézegeti a rókát, utána meglövi a nyugodt jószágot. Betegség nem látszott rajta, ami indokolta volna az emberhez való közeledését és elhagyott félelemérzetét. A hab a tortán nem a lövés volt, mert szerencsétlen pára örökre ott maradt a les tövében, hanem amikor Robi elfüstölte cigarettáját, a parázsló csikket elpöckölte a róka felé. A róka a csikket felkapta a szájába és szabályos körben elkezdett szaladni körbe-körbe. Olyan látvány lehetett, mint amikor egy kisgyermek a szikrázó csillagszórót kezében tartva kört rajzol a levegőbe. Erre a csapat hasát fogta a nevetéstől, megalapoztuk az esti vadászat hangulatát. Még szerencse, hogy nem lett belőle tűzeset, már nem olyan vidáman fogadtuk volna a történetet.

Én a vinyabüki szóróra ültem, rám minden terület az újdonság varázsával hat, mivel most ismerkedem a vértesboglári vidékkel. A lest az erdőszélen helyezték el, a szóró a lestől úgy negyven méterre lehet az erdőben, valamilyen maradék szemes takarmány kínál eledelt az arra tévedő vadaknak. Hátam mögött négyszáz méter hosszan egy száz méter széles kaszáló húzódik, amelyet fűvel vetettek be, a füvet körülöleli az erdő, amely a lestől kifelé szélesedik. Rendkívül szép helyen ülök, kicsit úgy érzem magam itt a kaszáló és az erdő szélén, mint mikor egy bálna száját eltátva beszippantja az öt tonna vizet és a benne található rákokat és planktonokat. Felülnézetből így nézhet ki a les az erdő ölelésében.

Miközben álmodozom valami zörejt hallottam jobb oldalról mögülem, az erdő felől. Nem egér vagy valamilyen rágcsáló, azoknál kicsit hangosabban közelít a levágott fű felé. Az erdőből kiváltott egy magányos, elhagyatott csíkos malac, elveszthette a kondát a napokban. Nem igazán tudta merre jár, csak röffentve szaglászott a levegőbe, tőlem úgy tíz méterre lehetett. Bóklászott a keréknyomban, elment kétszáz métert majd visszajött, húsz perc bukdácsolás után rátalált a szóróra, ahol kedvére lakmározott tíz percet, majd eltűnt az erdő sűrűjében.

Közben merengve néztem és elmélkedtem a sorsa felett, talán szomjan pusztul, esetleg róka fogja meg, vagy rátalál egy kondára akik elfogadják őt és később talán remetekanként járja majd a vértesi erdőket. A madarak elcsendesedtek, egy ünő ballagott át mögöttem háromszáz méterre a kaszálón keresztül. Ott hagytam az autómat, amelyet észre is vett, és nagy rohammal váltott vissza az erdőbe. Ez a folyamat még kétszer megismétlődött, harmadik nekifutásra erőt vett magán a szarvas és az autóra fittyet hányva átváltott az erdő túlsó szegletébe.

Egy pele cikázott a fákon, alig győztem szememmel követni mozgását. Tizenegy óráig hallgatott az erdő, csak a rágcsálók apró szöszölése hallatszott, amely hangok megtéveszthetik a kezdő vadászt. Tizenegy óra után pár percel egy hangosabb ágreccsenést hallottam szemből az erdő mélyéről. A hold megvilágította a kaszálót és előttem a szórót, keresőtávcsövemmel tisztán láttam a takarmány fehér foltját.

A hang egyre közeledett, már hallottam, hogy disznó közeledik a reccsenésekből. – Nem nagy súlyú lehet, mivel csak a vékonyabb ágak törését hallom. – Nem jött egyenesen a szóróra, körözött a les alatt elterülő szederindában, növelve bennem a feszültséget. Komótos léptekkel, a szórót az ellenkező irányból megkerülve eltávolodott. – Még tíz percet várok és elmegyek haza –, gondoltam – ma nem kedvezett a szerencse.

Megszűntek a reccsenések, újra csend honolt az egész erdőben. Talán egy perc telhetett el nyugalomban, ismét törés zavarta meg az erdő csendjét. A szelem tökéletes, a hangok egyre közeledtek és a disznó már a következő pillanatban a szórón falatozott. A jelek alapján, óvatossága miatt nagyobb kan is lehetett volna, de kis testű disznónak láttam távcsövemben. Puskámat felemeltem, figyeltem, hogy ne koppanjon semmihez a feltámasztás során. Bekapcsoltam a világítópontot a céltávcsövön, ráhelyeztem a disznóra és egy jól irányzott lövéssel a szórón marasztaltam. Öt perc várakozás után lemásztam a lesről és fejlámpám fényénél odasétáltam az elejtett disznóhoz.

Zsigerelés után elindultam az árva malac nyomán az autó felé, közben gondolkodtam él-e még a csíkos teremtés. Örültem az elejtésnek, meglett az első vértesboglári süldőm, kis kancsi, az agyara tíz centiméteres lett.

Németh Attila, VI. 28.