Avarffy Elek:
BEFÜTYÜLTEK
Javában bõgtek a bikák túl a Dunán a pozsonypüspüki erdõségben. Szeptember 14-e volt. Azt mondja Szlányi Márton uradalmi vadász, akit a vármegyében messzi földön is ösmertek hírbõl a vadászok, hogy: — Toktor Ór — így mondta a maga magyarságával — hajnalban kimegyünk a töltésre! A hajnal derengett az égen amikor egymásra köszöntöttünk Szlányival a Dunatöltésen. Odaát megszólaltak a szarvasbikák, kezdõdött a vadászfülnek annyira kedves hangverseny. Vártunk kicsinyt, amíg jobban megvilágosodik, hogy a túlsó partot is látni lehessen, mert még erõsen bírkózott a szemünk a homállyal. Akkor aztán Szlányi belenyúlt a hátizsákjába és csöndesen elõhúzott onnan egy rongyokba csavart — lámpacilindert. És kezdte: ÖÕÕ… erõs, mély hangon, de inkább valami gyöngébb bika hangját utánozva. Az ösztövér, szikár, de csupaizom-vadásznak remek erõs, mély hangja volt. A kóruson is a templomban koraifjúságától mindig a basszust énekelte… — ÖÕÕ… gyönyörûen szólott a cilinder, megtévesztõen gyönyörûen. Odaátról válaszolgattak, feleselgettek… a hangok egyre közeledtek túlról a part felé. — A kukkerrel, a kukkerrel! Toktor Ór! — súgta Szlányi. A távcsõvel figyeltem szünet nélkül odaát a kövektõl fehérlõ partot és tüstént hátrább is húzódtunk a sûrûbb parti füzesbe. A hang közeledett a vízhez. Teremtõm, mi lesz ebbõl?… Szlányi áthívja a bikát a Dunán!… A lábam is citerázott bele, ahogyan bõgött… És a túlsó parton néhány perc mulva a fehérlõ köveken nagy fekete tömeg kopogott és csúszott gyorsan lefelé a víz felé. — Fityázzon, Toktor Ór! Jön a píka. Fityázzon! Azt hittem, álmodom, A bika rövid »Ö« után már bent volt a Dunában, velünk majdnem átellenben. A víz sodra nyomta lefelé, de gyorsan, pompásan úszott. A távcsõvel már láttam vastag agancsát, alighanem 12-es. Látnivaló volt az is, hogy körülbelül nyolcvan lépéssel alattunk fog kimászni a vízbõl. — Most óta tyorsan! — Súgta hevesen Szlányi. Repültem a bika felé. Könnyû volt »repülni«, mert ritka füzesen kellett átvágni a puha, hangtalan gyepen. A fegyver rögtönzõje beállítva, csak épphogy az elzárót kellett átfordítani és a takarásokra ügyelni bokortól-bokorig. Szlányi nem bõgött tovább, mélyen hallgatott. Az volt az okoskodása, hogy a bika lassabban és nem rohanvást fogja keresni bõgõhelyünket… Abban a pillanatban, amikor tõlem huszonöt-harminc lépésnyire, a füzektõl takarva, a bika partot ért és böffentett egyet majd egy Ö-t is köhintett, — a víz folyásán felül rövid, de rettenetes erõshangú buggantás zúgott bele a csöndbe és visszhangzott végig a nagy vizen. Egy hajókürt!… Pum-pum-pum… hallottam a súlyos test lábadobbanásait, a bika menekülését, majd a kõhajításnyira lévõ szálerdõben a száraz ágtörmelékeken, hogy rupp-rupp-rupp… Visszasiettem Szlányihoz. Amint meglátott, lekapta a kalapját és dühösen megvakarta a tarkóját. Még szóhoz sem juthattam, amikor megcsóválta az üvegcilindert a levegõben és úgy vágta a parti kövekhez, hogy menten porrá vált!… |
|
|