Pintér Gábor:
AVATÁS ÉS BEAVATÁS

A korom, a vadászmúltam, és a lehetőségeim miatt úgy gondoltam, hogy talán egy gavallérpuska illene hozzám leginkább. Soha nem voltam a vadat halomra lövöldöző vadász, így az egy lövés lehetősége sem idegen számomra, sőt nagyon is illendőnek, ha úgy tetszik gavalléros cselekedetnek tartom a vadászat ilyetén való formáját.

Ahogy összeállt a .308-as, a fiammal rögvest be is lőttük. Már csak az alkalomra vártam, hogy élesben is kiálljuk a próbát. Január 8-án végre kitisztult az idő, egész nap sütött a nap, így minden remény megvolt a holdas estére. Megbeszéltem a lehetőséget a fiammal, aki röviden közölte: ötkor érted megyek!

A szomszédomban lakó fiatalember többször jelezte, hogy egyszer szívesen elkísérne vadászatra. Gondoltam essünk túl a dolgon, bár a –13 °C nem éppen ideális a beavatásra. Erre vonatkozóan rá is kérdezett, hogy: mit vegyek fel?
– Zolikám paplant, dunyhát, ami csak rád fér – biztattam tréfálkozva.

Míg a Toyota lassan döcögött a csonttá fagyott sárképződményeken azon gondolkodtam, vajon mit tartogat számunkra az este. Jó lenne felavatni a puskát, így Zolinak is lenne élménye. Az ablakon át reményt keltően, kacérkodva mosolygott rám a kissé ovális hold. Régi ismerősök vagyunk, sokszor néztünk farkasszemet, sokszor kecsegtetetett, hitegetett, ám nagyon sokszor gavallér módon meg is ajándékozott.. Vajon ma mit szán nekünk?

A meleg kocsiból kiszállva arcul csapott a bakonyi erdő alkonyati, karcos hidege. Vége az ábrándozásnak, ez már a fagyos valóság.

Elindultunk a leshelyünk felé. Gábor kissé hangsúlyosan szólt utánunk: csörögj rám, ha már nem bírjátok tovább! Rendben – mondtam, de magamban konokul fogadkoztam: nem adom fel.

A sűrű szélén lévő szóró flekkje szinte nappali fényben fürdik. Íme, itt az áhított lehetőség, a „ma bármi megtörténhet” szívmelengető esélyével. Ezek a szép percek, amelyek aztán órákká szaporodnak, ám az átfagyással és a csüggedéssel egyenes arányban a szépségük is mintha kissé megfakulna. De még az elején vagyunk, ezek még reménykedés a szép percei.

Zolinak mentegetőzöm, hogy a nagy felbuzdulásban elfelejtettem az ülésdeszkára takarót vagy hungarocell alátétet hozni. Ezek hiányában a kesztyűk töltik be a prosztatagyulladás elhárításának nemes feladatát.

Kár volt a csüggedést emlegetni, mert bizony tetemes idő elteltével sem történik semmi. Az életnek semmi jele. Kovács Kati slágerének sorai motoszkálnak a fejemben: „Múlnak a percek, …múlnak az órák,… és én csak várok rád.” Hogy Zoliban tartsam a lelket néha elsuttogok neki egy-egy rövid vaddisznós kalandot. Azt is próbálom elhitetni vele, hogy egy-egy ilyen holdas estén mennyi lövés elmegy, a szomszédos területeket is beleértve. Bezzeg ma egy sem. Nem vagyok biztos benne, hogy hisz nekem.

Mi tagadás, megörülök amikor a zsebemben rezegni kezd a mobil.
– Bírjátok még? – hallom a suttogó hangot. Szívesen mondanám, hogy: mára talán elég is volna, de nem engedi a hatvannégy év büszkesége. Jól teszem, hogy nem adom ki magam, mert mentőövet kapunk. Gyertek le a 4-es nyiladékon az etetőig, és ott várjatok meg. Itt turkál előttem egy konda, van köztük egy nagy kan, addig megpróbálom elkapni.

Zolinak tolmácsolom a hallottakat, és lassan lopakodva elindulunk a megbeszélt hely felé. Alig indulunk el, elugrást hallunk tőlünk jobbra. Beérve a szálerdőbe rövidesen elérünk az etetőhöz. A puskát nekitámasztom egy fának és várunk.

Összerettenünk, ahogy tőlünk nem messze beleriaszt egy őz az éjszakába. Zolit felvilágosítom, mi ez az éktelen kiabálás, és hogy mi lehet az oka.

Ebben a pillanatban mintha az Isten nyila vágott volna le, hatalmasat dörren a 9.3-as. Na, Zoli, csak sikerült az indiánnak. Megvan a nagy kan. Mégis csak látsz vaddisznót, még ha nem is élőt. Újabb lövés dörren..
– Most mi van? – kérdezi Zoli. Most az van, hogy vagy kettő van, vagy egy, vagy egy sem. Látom a szemén, hogy a választól nem lett okosabb.

Közben feltűnik a domb mögül Gábor alakja, ahogy komótosan ballag a nyiladékon. Ráér, őmár elvégezte a dolgát. Hova siessen?

Hozzánk érve elmeséli, hogy egy ideje követett egy kondát, amiben valóban volt egy méretes egyed. Azonban mielőtt helyzetbe kerülhetett volna, az általunk is hallott őzriasztás megugrasztotta őket. Így csak a nyiladékon átfutó süldőkre tudott lőni. Egy helyben maradt, a másikat meg kell nézni.

A történésen felbuzdulva indulunk is. Gábor elmegy a kocsiért, mi Zolival gyalog megyünk. Rövidesen rá is találunk a nyiladék közepén, a fejbe lőtt süldőre. A másikat hiába keressük, még sebzésre utaló nyomot sem találunk.

– Ne keressétek! Már tudom mi volt a baj – mondja a közben megérkező vadász. Másodiknak egy kölcsön kapott, más típusú és kisebb súlyú lőszer volt betárazva. Biztos, hogy emiatt lőttem fölé.

Hazafele menet jól esik a meleg kocsibelső, na meg a belsőégésű áldomás szilva.
– Akkor holnap mi legyen? – érdeklődik a fiam. Ha az idő nem változik én kijönnék, de a Zoli biztos beleundorodott a vadászatba – mondom kicsit kajánkodva.
– Nem én! Ha jöhetek, jövök – jelenti ki határozottan.

Csak nem beoltódott a fiú? – kérdezzük egymástól egy cinkos pillantással.

* * *

Másnap öt órakor újra döccenünk a terepjárót próbáló éktelen fagytaréjokon, kis híján kiesünk a fülkéből. A terület egy távolabbi része felé igyekszünk. Két szórós lehetőség közül választhatunk: egyik egy sűrűben lévő magasles, a másik szálerdőben, székről. Az utóbbival kapcsolatban rossz a szám íze egy hibázás miatt, így inkább a magaslest választom.

Ötszáz méteres táv után elérjük a leshelyet. Miközben elhelyezkedünk jut eszembe, hogy megint lemaradt az alátét. Morgolódok is Zolinak, hogy egész nap eszemben volt végül mégis elfelejtettem. Mosolyogva húzza elő a szütyőjéből a két hungarocell lapot.
– Ez egy nagy piros pont Zolikám! – lelkendezek a praktikus kelléknek.

Apró neszek ütik meg a fülem. Már látom is a szóró szélén feketedni az elsőnek érkező süldőt. Intek a szememmel a társamnak, hogy vendég érkezett. Távcsövezünk mindketten. Lassan becsurog a szóróra még három süldő. Egy alomból származó társaság – súgom Zolinak. Várok úgy öt percet, de csak a megismert négy süldő lakmározik, újabb nem érkezik.

Itt az idő, avassuk fel az új „gevert” – határozom el. Ahogy célozgatom őket, mintha csak tudnák, mind a négyen szemben állnak. Percekig várnom kell, míg végre egyik keresztbe fordul. Hallom a becsapódást és szabad szemmel is látom szegény jobb sorsra érdemes kis kancsit feketedni a szórón.

Jelez a mobil, üzenet érkezett a fiamtól. Egy szó világít a számlapon: Gratulálok!

Furcsa jószág ez a mobil. A praktikusságát nem vitatom még vadászat közben sem, hiszen ha bajba jut az ember, kéznél a segítség, de kétségtelenül függővé váltunk, nélküle már nincs élet, vége az intim szféránknak. Néhány évtizeddel ezelőtt ha a külföldi bérvadász haza akart telefonálni, akkor be kellett autózni a szomszéd helyiségbe az ÁFÉSZ irodába, ahol félnapos kurblizás után valahogy összejött a kapcsolat. Ma a magaslesről hazaszólhat a felségnek, hogy kotorja össze a konyhapénzt, mert többe kerül a dolog, mint tervezte. Kétségtelenül nagyot változott a világ. Nem mindig és mindenben előnyére.

– Látod Zolikám ilyen a vadászat. Tegnap négy órát vártunk, ma talán négy percet. Kér egyforma eset nincs. Mindig új, mindig más esemény, más kaland vár a vadászra. Ettől nem válhat soha unalmassá, megszokottá. Minden alkalom magában hordozza az aznapi csodát. Ennek a reménye űzi, hajtja a vadászt.
– Soha nem gondoltam volna, hogy éjjel ilyen élet van az erdőn – mondja Zoli nekitüzesedve. Egészen másképp fogok ezután a vadászokra, a vadászatra, az erdőre gondolni.

Közben újabb és újabb lövéseket hallunk. Igazi teliholdas élet zajlik körülöttünk Teázgatás közben a közelünkben is észlelünk mozgásokat, de vadat már nem látunk. Igazán emlékezetes, hangulatos, szép este volt.

A kipplauf felavatása megtörtént. Jól vizsgázott, és remélem lesz még néhány közös szép élményünk. A felavatáson minden jel szerint egy fiatalember beavatása is megtörtént, akit megfogott, talán meg is fertőzött az erdő, a vadászat varázslatos világa.

2009. január 15.