Rosta László:
AZ ASSZONY SZEME

A régi magyar mondás szerint „Gazda szeme hizlalja a disznót!”. Ez a mély szellemesség némi átalakítással igaz idei legszebb vadászélményemre is. Eszerint az Asszony szeme meghozza az őzbakot! A következő történet fényesen igazolja e bölcsesség valóságtartalmát.

Sok vadásztársamhoz hasonlóan évi „rendes” őzbakomat hagyományosan április végén-május elején igyekeztem meglőni az elmúlt esztendőkben. Ahogy másokat, engem is csábítottak a kedvező körülmények. A szezon elején nagyobb a válogatási lehetőség, kicsi a takarás, a határban kevesebb a mezőgazdasági munkákkal együtt járó zavarás, tehát egyszerűbb a kiszemelt bak becserkelése és meglövése. Más oldalról azonban tagadhatatlan, hogy kevésbé színes és maradandó az élmény, mint a nyári üzekedési időszak vadászatain. Igen, a színek nagyon fontosak! Április végén még kopár a határ, az erdő lombtalan, az őzek még szürke téli kabátjukat hordják, amelyet helyenként már vedlési foltok tarkítanak, pedig hát a vörös csuhás bak az igazi, kívánatos vadászzsákmány. Az agancsok bár legtöbbször már tiszták, többségükben kevéssé fényesre fentek, nélkülözik az adott terület növényzetére jellemző árnyalatokat.

Ezeket a körülményeket latolgattam magamban, amikor ez év április végén járni kezdtem a bakok után. Ahogy nézegettem, bírálgattam őket erősödött bennem az elhatározás, hogy nem is nagyon akarok tavaszi bakot lőni. Húztam az időt, válogattam és közben egyre többször gondoltam a nyári őznászra, amikor fényes szőrű, hormonoktól tüzelt lovagok űzik körbe-körbe kiszemelt sutájukat, és a határban fényes nappal korzóznak a lakodalmazó őzek. Lassan megérett bennem a döntés – idén a lövéssel megvárom a nászidőszakot. Vadásztársaimnak már sokszor hívtam bakot, most magamat is megajándékozom ezzel a páratlan élménnyel.

Szaladt az idő, már július utolsó hetében jártunk, amikor újra napirendre került az őzbakkérdés. Sajnos a közbenső időszakban kevesebbet jártam a területen, így nem voltam igazán képben a lőhető bakok tartózkodási helyét illetően. Megbízható vadőri információk alapján kezdtem az esti, ritkábban reggeli cserkeléseket, majd a gyaloglásban megfáradva magaslesen kuporogva igyekeztem felderíteni az őzek mozgását. Közben szorgalmasan nyomogattam a buttolót, csábítónak hitt strófákat csalogattam elő a gumisípból.

Erőlködésem nem is volt teljesen eredménytelen, hiszen muzsikálásom több erdő- és mezőlakónak felkeltette az érdeklődését. A sípolásra befutottak aggódó suták gidával és gida nélkül, gidák egyedül. Jött aztán néhány róka, sőt egyszer rám repült egy kékes réti héja is, akinek én jobban örültem, mint ő énnekem. Fölém érve egy pillanatra megtorpant a levegőben, pillantásunk találkozott, aztán elegáns hátra szaltóval méltatlankodó vijjogások közepette elvitorlázott a nádas irányába. Nagyjából így ment ez minden alkalommal, próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak. Hangulatom javításához hozzájárultak vadásztársaim beszámolói, amelyekben különböző remek, „nekem való” bakokkal traktáltak, amelyeket cserkeléseik alkalmával láttak. Már átléptünk augusztusba, és még mindig nem volt alkalmam arra, hogy bakra fegyvert emelhessek.

Aztán egyik délután úgy látszott, hogy engem is megkísért a szerencse. Délután öt óra körül kapaszkodtam fel a lucos szélén álló többedmagammal épített impozáns magaslesre. Előttem jókora gazosodó búzatarló terpeszkedett, amit jobbról magas kukorica szegélyezett, mögöttem a fenyves halkan suhogott. Hivatásos vadászunk szerint ígéretes hely, napokkal korábban látott itt bakot sutával. Hát akkor, Isten neki!

Kezemben visszafogottan szólt a síp, néhány strófa után szünet, aztán nagyobb hangerővel küldtem a csábosnak vélt sutahangokat. Nem pikulázhattam hamisan, mert pár perc multán egy suta lépett ki a kukoricásból, és füleit hegyezve felém kémlelt. Újabb mozgás és a suta nyomán feltűnt egy másik őz, egy bak és ő is fülelni kezdett Agancsa a távcsőben nem mutatott nagyot, viszont alakja beindította mellkasomban a jól ismert folyamatokat. A jobb ág vékony de elég magas hatosnak látszott, viszont a másik oldalon valami furcsa dugóhúzószerű képződmény meredezett. Máris döntöttem: ez az én vadam, bizony meglövöm! Igen ám, de messze van jóval túl a kétszáz méteren, közelebb kell csalnom, ami nehéz lesz, mert nem valószínű, hogy ott hagyja a sutáját.

Ő is így gondolhatta, mert hiába szólt a síp igézőn, éppen csak felém nézett, de sem ő, sem a párja nem jött közelebb. Nincs más megoldás, innen kell lőnöm jobb meggyőződésem ellenére is. Nekiveselkedtem, a 30-06-ost jól befogva az oldalát mutató őz lapockájára durrantottam. A céltávcsőben azonnal láttam a bak hasa alól felcsapódó kis porfelhőt, célpontom párját követve minden jelzés nélkül elegánsan beugrott a kukoricába. Biztosan tudtam, hogy elhibáztam, jobban meg kellett volna emelnem a csövet. Így morfondíroztam, miközben lekecmeregtem a szó szerint magas magaslesről, hogy megnézzem a rálövés helyét, amit majd háromszázat lépve gyorsan meg is találtam.

A csülöknyomokat vizslatva azonnal feltűnt az a kétarasznyi friss horzsolás a talajon, amelynek iránya a magasles felé mutatott. Belekotorva a vájatba a végén kemény, éles tárgyban akadt meg mutatóujjam. Egy mozdulat és máris tenyeremen feküdt az előírásosan felgombásodott soft point lövedék, bizonyítva az alálövésből következő hibázást, amit tovább erősített a vágott szőr és vér teljes hiánya. Csalódottságomat némileg enyhítette az a bizonyosság, hogy legalább nem sebeztem, mert más sem hiányzott volna, mint egy csúnya láblövés.

Gyalázatos hangulatban átbandukoltam egy másik leshez, ahol szintén tudott egy bakot vadőrünk. Alig kezdtem el a sípolást a távolban hatalmas porfelhő kerekedett, ami egyenesen felém tartott. A förgetegből kibontakozó hatalmas traktor, amely talán a majorban fellelhető összes munkagépet maga után vonszolva eldübörgött alattam egy pillanat alatt elgázolta őzbakos reményeimet. Tudomásul vettem, hogy ez nem az én napom, és az alkalomhoz illő borús hangulatban hazafelé vettem az irányt.

Odahaza feleségem a szokásos – Na, hol az a bak? – kérdéssel fogadott, megnyúlt képemet látva választ már nem is várt, együtt érzőn tette elém a vacsorát. Étvágytalanul rágódva előadtam keserveimet, közben egyre jobban belelovaltam magam abba a meggyőződésbe, idén már nem fogok bakot lőni. Életem párja látva elesettségemet látva igyekezett vigasztalni, majd meglepő javaslattal állt elő: – Tudod mit, holnap én is lemegyek veled, és meglátod, meghozom a szerencsédet. Emlékezzél, tavaly is akkor lőttél bakot, amikor ott voltam én is, sőt én láttam meg először az őzet.
– Ez bizony így történt – idéztem vissza a múlt évi esetet, bár abban nem bíztam igazán, hogy az a szituáció még egyszer megismétlődhet. Mindenesetre másnap kora délután már együtt fogyasztottuk a kilométereket útban a határ menti vadászterület felé.

Először a sormási lapot vallatjuk meg – szőttem a haditervet – a fűzes, nádasos réten mindig tanyáznak őzek, az idő gyönyörű, hátha mozdulnak a sípra. Több ígéretes helyen leállva végigmuzsikáltam a völgyet, de bizony hiába füleltünk még egy egér sem mozdult a környéken. Miután konstatáltuk, hogy az itteni bakok ma nincsenek itthon, a falu tövében található Temető gödör nevű katlant vettük célba. Ez a kis területű bozótos mélyedés mindig rejtegetett néhány őzet, két éve fiammal jó bakot lőttem benne.

– Hátha most is… – gondoltuk bizakodva, és rövid talpalás után a mélyedés szélén szerénykedő inkább fedett pihenő mint magasles padján ülve szólaltattam meg a sípot. Nem kellett sokáig nyomkodnom, a harmadik strófa után alattunk a kecskefűzek közül kitolódott egy őzfej, majd még kisebb és a suta gidájával a nyomában bujkálva megindult felénk. Szelünk bizonytalan volt, aminek bizonyítékaként vendégeink megtorpantak majd takarásba húzódtak. – Ha itt van a suta, a bak sem lehet messze – súgtam Irénnek, és kis szünet után megszólaltattam a vészsirámot a sípon.

Még el sem haltak az utolsó panaszhangok, amikor izgatottan súgta felém: – Ott jön a bak! – és balra mutatott. Valóban a gödör falu felőli csücskéből kirohant egy szép égő vörös bak, és árkon-bokron átvágtatott egyenesen felénk.
– Te ez egyenesen a kocsmából jön! – humorizáltam izgalmamban, de már lövéshez készülődtem, mert láttam, hogy a felajzott legény nagyon is a lőhető kategóriába tartozik. Sajnos korán lelkesedtem, mert a nap hőse oda érve sutájához elegánsan beterelte a sűrűbe és maga is utána lépett. Sejtettem, hogy nagy a gond, mert üzekedő bakot sutájától elhívni csak nagyon ritkán sikerül. Így is lett, hiába flótáztam a legcsábosabb dallamokat, a gödör ura nem mutatkozott többé. Nyilván biztonságosabbnak tartotta, ha családjával a bozótban marad, minthogy holmi szirénhangoknak engedve vásárra vigye a bőrét.

Nem akarván tovább zavarni a környéket, továbbmentünk tegnapi csúf hibázásom helyszínére, bízva abban, hogy a „dugóhúzós bak” esetleg elfelejtette már a durva és sikertelen inzultust. Háromnegyed órás eredménytelen leskelődés és sípolás után kénytelenek voltunk elismerni, hogy hiába hágtuk meg a „húzós” magaslest, bakunk még haragszik vagy áttette székhelyét más pagonyba. Kifelé menet még megnéztük a traktoros magaslest, ahol ugyan most nem dübörgött a gép, de munkája eredménye a friss szántás érdektelen terület az őzek számára. Közben a nap már estébe hajlott, a levegő hűvösödni kezdett, hangulatunk pedig közelített a mélyponthoz. – Gyerünk haza! – javasoltam, és mivel ellenvetés nem volt, hamarosan az Urak útján zötyögtünk a falu irányába.

Sötét gondolataimból feleségem hangja riasztott fel, aki vezetés közben arra is szakított időt, hogy szemmel tartsa a környező vetéseket, tarlókat. – Ott az őz! – mutatott orrom előtt jobbra, ahol a völgyben kanyargó keskeny csalitos szélén élénk vörös őz lépegetett orrát szorosan a földön tartva. Gyors fékezés, ugrás az autóból. A kereső távcső azt is megmutatja, hogy bizony bak az illető. Nosza van erre kapkodás: már elrakott puska elő a tokból, a síp zsebbe, töltények a tárba, hónom alatt a lőbot és már lódulok is a tarlón a bozótos irányába. Közben tisztázom magammal, hogy akkor van esélyem, ha a tarló alsó szélén ácsorgó magányos fűzfa takarásában közelítek a közben bokrok közt eltűnő bak felé, és minél közelebbről próbálok ráhívni.

Idegesítően serceg bakancsom alatt a tarló, végül mégis elérek a fűzfához. Mellé húzódva fél kézzel felállítom a célzóbotot, közben visszanézve látom, hogy feleségem az útról látcsővel követi az eseményeket. Ettől persze gyorsabban emelkedik bennem a vadászláz, de megemberelem magam, és gidahangon hívni kezdek, mert tudom, hogy ott a suta is a sűrűben. Sejtésem igazolódik, hamarosan kipattan egy szép őzmenyecske a szolidágóból, és lassan felém óvakodik. Lapítok rendesen, jaj csak szelet ne kapjon! Szerencsém van, megáll, bizonytalankodik. Éppen egy halk pi…pi-t akarok kicsalogatni a Buttolóból, amikor rakétaként kirobban a bozótból a bak. Nem néz sehova, tátott szájjal lihegve űzni kezdi sutáját. Hátra sandítok, hogy Írén is látja-e amit én, hiszen szemünk előtt zajlik nyári természet legszebb eseménye az őznász. Futnak körbe-körbe, egyre gyorsabb a tempó, közben veszélyesen közel kerülnek a bokroshoz.

– Te jó Isten, ha oda beugranak, nem jutok lövéshez! – döbben belém, és már szól is zsebemben a gumisíp. A hangra a suta megtorpan, a bak a lendülettől szinte rászalad, majd oldalát mutatva ő is megáll. Ebben a pillanatban nagyot kiált kezemben öreg ZKK-m és a bak oldalra zuhanva, eltűnik a magas fűben. A suta némi tanácstalankodás után beugrik a magas jágerkenderbe. Remegő lábakkal állok a fűzfa mellett, csak lassan oldódik bennem a feszültség, látom, hogy feleségem integetve közeledik kezében fényképezőgéppel. Én is indulok zsákmányom felé, valamit még el kell rendeznünk kettesben.

Hozzáérve leguggolok, és mielőtt megmarkolásznám bár korántsem éremesélyes, mégis formás, szép agancsát megsimogatom izmos, karcsú nyakát és halkan a fülébe súgom: – Ne haragudj öreg, hogy elrontottam a nászodat, ez így volt megírva! – Világgal megbékélt szemében nem látok haragot, mintha csak azt mondaná -semmi baj, a dolgomat már elvégeztem, a többi meg úgysem számít! Őszintén remélem, hogy így van, gondoskodott utódokról, és ők tovább viszik jó állású agancsát.

Közben megérkezik kísérőm is, boldogan gratulál, de azért megjegyzi: – Tudod egy kicsit azért sajnálom! – Megértően bólintok, de nem mondom, hogy ezzel én is így vagyok, ez legyen a vadász titka.

A gyótai erdőre lassan ráborul a nyári este. A nagy múltú Urak Útján lassan gurul az autó, hátuljában utazik a gyótai bak, mai vadászatunk megérdemelt jutalma. Mindketten hallgatunk, majd életem párja halkan megszólal: – Látod megint igazam lett, eljöttem veled és meglőtted a bakot. – Bizony ez így van! – bólogatok, majd halkan hozzá teszem: – Mégis igaz az átalakított mondás: ”Asszony szeme meghozza az őzbakot!”.

2011. szeptember 25.