Lantos István:
AZ ÉJFÉLI NAGY KAN

Számomra minden év nagy vadászati idénye Péter-Pál nap környékén kezdődik, mikor intenzíven beindul a sertevad vadászata. Így volt ez 2008-ban is.

A korábbi évekhez képest a Hasznos környéki búzák, így az Akasztó-dombi területrész is, kevés sikert hozott a helyi vadászoknak. A vaddisznók száma mintha megcsappant volna az elmúlt évekhez képest. A különféle gabonák vetése előtt „a vaddisznók megállapodást kötöttek a gazdákkal”! Ez arról szólt, hogy az előző évek gyakorlatától eltérően ne alacsony növésű fajtákat vessenek, hanem magas szárúakat.

Ennek köszönhetően a vaddisznók szinte a Nimródok számára beláthatatlan utakat vájtak a gabonában, ez biztosította számukra a szabad mozgást. A vadász csak ült hosszú, méla lesben hol az egyik, hol a másik búzaföld mellett, bízva abban, hogy egyszer csak meglátja a lőhető disznót. A magas búzában azonban esténként a kocák vígan és biztonságban terelgették malacaikat, az előző évi süldők pedig örömmel csapódtak hozzájuk. A nagy kanok megvárták, míg a csapat apraja-nagyja jól lakik, ők csak ezután léptek a színre. Szinte hangtalanul jártak-keltek a búzába vájt és számukra már jól ismert járatokon.

A vadász ment, és Amikor tudott, beiratkozott a körzetnaplóba. Hajtogatta a lapokat és nézte, hogy ki, mikor és mit lőtt. Néha esett egy-egy süldő, vagy csak a hibázás került bejegyzésre. Nagy kanról semmi hír. Senki nem látott és nem hallott róla. A múlt évben esett a területen egy szép 21 centiméteres agyarú kan – idén pedig semmi. Néha láttunk egy-egy fekete sörtéjű fejet kivillanni a magas gabonából, amint végighúzza a szálakat és jóízűen lakmározik, de mivel nem tudtuk, hogy kan vagy koca, a lövés elmaradt. Számtalan este telt el azzal az Akasztó-dombon, hogy úgy jöttünk le a lesről: talán majd holnap vagy holnapután szerencsénk lesz.

* * *

Vendégvadászt vártam Szolnok mellől, gondoltam, hátha neki nagyobb szerencséje lesz. Felültettem az Akasztó-dombi ígéretesebb lesre, felhívtam a figyelmét arra, hogy óvja a kocákat. Mindketten bizakodva figyeltük, hallgattuk a mozgásokat…

Későn este, kilenc órakor a lesem mellett szinte hangtalanul osont be egy nagy jószág. Úgy haladt a búzában, hogy tudtam a távcsövemmel is tisztán követni.

Látható és lőhető, de nem lövöm, hiszen szemben ül a vendégem! Várni kell, hátha neki bejön valami lőhető vad, és élménnyel gazdagon megy haza. Gondolataimban az járt, hogy valamikor látom-e még ezt a nagy kant? Biztos voltam benne, hogy kan és valami erősen azt sugallta, hogy lesz még ennél egy izgalmasabb találkozásunk is…

Telt-múlt az idő. A szúnyogok meg a bögölyök hamar megtaláltak. Előkerült a szúnyogriasztó, de nem sokat használt. Gondolataim még mindig a nagy kan körül jártak, amikor egy lövés jött a vendégem felől. Talán ráment a nagy kan és sikerült terítékre hoznia? De jó lenne!
Kis idő múlva hívott a mobiltelefonomon, amit már nagyon vártam.
– Mi van Zsolti? Mire lőttél?
– Egy süldőre – volt a válasz.
– És megvan? – kérdeztem.
– Nem tudom.
„Hát nem a nagy kan ment ki neki” – gondoltam.

A keresés nem vezetett eredményre, sajnos hibázás volt. Így a vendég csak jó, baráti szóval és figyelmes fogadtatással, nem pedig szép és maradandó élménnyel mehetett haza.
Hát ilyen a vadászat és a vadászszerencse!

A vendéghívást követő napokban a gondolataim újra visszatértek kedvenc területemre, az Akasztó-dombra. Vajon mikor vágják a búzát? Megtudtam, hogy július 12-én aratnak ezen a területen. Aznap nagy izgalommal mentem a beírókönyvhöz. Vajon lesz-e még hely? És melyik les lesz szabad? Szívem nagyot dobbant, Amikor kinyitottam a könyvet: az Akasztó-dombra még senki nem jegyezte be magát. Beírtam magam az egyik lesre.

Kiérve a területre, láttam, hogy az erdő szélén a búzát levágták. Már jó korán elfoglaltam a helyemet, minden vadászkelléket a kezem ügyébe raktam és vártam. Kilenc óra felé jött két-három koca a malacaival, vígan eszegettek. A kocák néha beszaladtak az akácosba, a malacok futva követték őket, aztán az egész kezdődött elölről. Jól elszórakoztam a látottakon. Tizenegy óra felé a családok – úgy, ahogy jöttek, hangtalanul – elvonultak

Gondolataim még az előző élmény körül forogtak, mikor a tarló sarkában valami nagy, sötét folt jelent meg, ami az előbb még nem volt ott. Izgalom fogott el. Csak nem egy nagy kan? Szabad szemmel is láttam, hát még egy 8×56-os keresőtávcsőben! Felemeltem a fegyveremet, a céltávcsőben azonban nem láttam semmit… A hátam mögül mindeközben feljött a hold, és az erős holdvilág távcsövemben is elsőbbséget élvezett... A nagy disznó a tarlóról lelépett. Ugyan hová tűnt? Figyeltem, hallgatóztam.

Kis idő elteltével a lesemhez közel a kökénybokor megmozdult. Erősen összpontosítottam. A nagy disznó előttem jött ki a tarlóra és nyugodtan eszegetett! Felemeltem a fegyveremet, a céltávcsőben a disznó körvonalai szépen kirajzolódtak. „Ezt nem szabad elhibáznom!” – gondoltam. Rákapcsoltam a puskalámpámat, a disznó állta. Céloztam, majd elhúztam az elsütőbillentyűt.

Csett. Semmi!

A disznó is hallotta azt, amit én, hatására a kökénybokorban kötött ki. Hangtalanul ürítettem a csütörtököt mondott lőszert, majd újat toltam a helyére. A szemem le nem vettem a kökénybokorról. A szuggerálásom bejött, a nagy disznó, ahol elugrott, ott újra visszatért! Engedtem, hogy keresgéljen a tarlón és nyugodtan eszegessen. Kis idő múlva úgy döntöttem, most már célzok és lövök.

A puskalámpát a fekete alakra kapcsoltam, majd jól irányzott célzott lövést adtam le a disznóra. Még megijedni sem volt ideje. Nagyon jó lövés volt. Felborult és csak a száját tátogatta.

Közelről megszemlélve legszívesebben egy nagyot ordítottam volna örömömben, hogy mások is hallják, de persze nem így tettem. Az órára pillantottam és láttam, hogy a sikeres napnak pont vége. Éjfél van!

Vadásztársam, Laci, a szomszéd területen őrizte a kártevőktől a búzáját. Hívásomra segítségemre jött. A gratulációt követően együtt törtük fel a kant és elevenítettük fel a csak percekkel korábbi, felejthetetlen élményeket. A vadleadó helyen a gyönyörű jószágnak nem tudtuk megmérni a súlyát, mert a mérleg elromlott. Úgy 140 kilósra taksáltuk.

Másnap hívott a hivatásos vadász, hogy az agyarat kifőzte és szép, reményteli, éremvárományos a trófea. A bírálaton az egyik nagy agyar 23,5, a másik 22 centisnek bizonyult, így a trófea 118,2 nemzetközi pontot kapott. Sóhajtottam egyet és nyugtáztam, hogy eddig nagyon sikeres a 2008-as évem, mivel második 20 centiméter feletti agyarast sikerült terítékre hoznom.

Lantos István
a Szorospataki Bányász Vadásztársaság tagja

2008. augusztus 14.