Pintér Gábor:
AZ ELÁTKOZOTT…

Vadászéletem során ki tudja hányszor hallottam kollégáktól a keserű kifakadást: „el vagyok átkozva”. Ha az embert megmagyarázhatatlan, sorozatos kudarcok érik, érthető az elkeseredés.
A már többször emlegetett D. Laci barátom révén ismerkedtem meg dr. J. Palival. Képzettségét tekintve orvos volt, de a hivatását tisztségviselőként gyakorolta egy megyei hatósági jogkörrel felruházott szervezet igazgatóhelyetteseként. Egy végtelenül szimpatikus, jó svádájú, közvetlen embert ismertem meg benne, aki nem sokkal előtte kezdett el vadászni. Egyebekben erdélyi származású volt, a nagyapja nagy tekintélyű falubíró. Sok érdekes dolgot mesélt arról a számunkra ismeretlen világról.
Nem tudom megállni, hogy egy ilyen történetét el ne mondjam. Már csak azért is, mert ebben szinte minden benne van az akkori és ottani életről. Korrajz dióhéjban!

Laci vendégeként többször megfordult már nálunk, de az első disznóját sehogy sem tudta meglőni. Egy darabig türelemmel viselte a kudarcot, majd egyre jobban elhatalmasodott rajta a bevezetőben emlegetett „el vagyok átkozva”-hangulat.

Egy alkalommal Laci megkért, hogy vegyem már pártfogásba a vendégét, hátha velem nagyobb szerencséje lesz, és végre megtörik a jég.
– Nagyon szívesen – válaszoltam. – Ez nem probléma, lövetek én vele egykettőre ha mást nem, egy süldeléket – nyilatkoztam magabiztosan.
Kár volt nagyképűsködni!
Ahogy elkezdtem kísérgetni, elszegődött mellőlem a híres jó szerencsém. Egyik alkalom követte a másikat, mindhiába. Ha egyedül voltam, nem volt semmi baj, de ha Palival, mindennek vége lett.

– Mondtam én neked…, hogy el vagyok átkozva – sóhajtozott keserűen.
– Az Isten áldjon meg, orvos létedre csak nem vagy babonás?! – fakadtam ki. Egyszerűen csak rossz passzban vagy, majd fordul a helyzet…meglátod – próbáltam megnyugtatni. Magamban azonban már engem is idegesített a dolog. Kezdtem hinni abban, hogy valóban átok ül rajta.

Az ácsteszéri kertek és az erdő között volt egy jó nagy búzatábla, amit csak egyszerűen teszéri búzának neveztünk. Arra gondoltam, hogy ha itt résen leszek, megtörhet a gonosz varázslat. Szokásos nyári szabadságomat töltöttem ezúttal Sátorréten, így volt alkalmam naponta ellenőrizni az eseményeket.

Egyik reggel örömmel állapítottam meg, hogy egy erdőszéli részen friss bagó található.
– Este ide jövök! – határoztam el. Most már csak biztosra megyek. Elég volt a bénázásból – fogadkoztam magamban.
Az esti megfigyelésen igazolódott a feltevésem. Még szinte világossal megjöttek a süldők. Negyedórai lakmározás után visszaváltottak az erdőbe.
– Palikám! Itt az idő! Holnap, azaz szombat este feltétlenül gyere ki, mert tejesedik a búza, és már járnak rá a disznók – invitáltam telefonon az „elátkozott” doktort.

Szombat reggel megérkezett M. Béla vadásztársam Győrből.
– Kijöttem egy esti lesre. Már biztos tejesedik a búza – mondta, szokása szerint a kezét dörzsölve..
– Jól gondolod, voltam a teszéri búzán, valóban van egy kis mozgás – mondtam közömbösen. Este jön Pali doktor. Menjünk ki hármasban oda, ha van kedved! – javasoltam.
Ebben maradtunk.

Délután kijött Endre, és megjött a vendég is. A megbeszéltek szerint a teszéri búzára iratkoztunk be. A beíráskor úgy intéztem, hogy mi Palival a már letesztelt helyre kerüljünk. Béla és Endre tőlünk pár száz méterrel feljebb helyezkedett el.
Palit az erdővel szembe, a tuti helyre ültettem. Magamról tudom, hogy jobban szeretek egyedül várakozni. Így udvariasságból vagy ötven métert eltávolodva én is letelepedtem. A plédet leterítve hanyatt dobtam magam.
– Remélem ma meglövi a disznót Pali. Akkor, hála az égnek, vége lesz ennek az izzadságszagú küldetésnek – drukkoltam magunknak. A sors könyvében azonban nem éppen ez állt.

Ahogy eljött az idő, én is felültem a székemre, és figyelgettem az erdő szélét. Mit látnak szemeim?! Az ismerős süldőtársaság beleront a búzába. Olyan mohón csámcsognak, hogy még a faluban is hallható.
A jó fene essen belétek! Nektek nem itt kellett volna kijönni – teremtettem le őket, természetesen csak úgy magamban.
Most mit csináljak? – morfondíroztam. Ha meglövöm, Pali még azt hiheti, hogy „palira” vettem.
Gondoltam egyet… Felvettem egy rögöt. Feléjük dobtam. Hirtelen csend lett! Ment a következő rög. Elugrottak…! Láttam, hogy Pali felé futottak. Jól van! Vártam a lövést. Eltelt negyedóra …semmi.

Ez már nem lehet igaz! – dühöngtem tehetetlenségemben. Mérgemben visszafeküdtem a plédre. Kis idő múlva mintha csámcsogást hallanék. Felnézek. Jaj…nem akarom!
Három disznó eszeget az előbbiek helyén, csak közelebb hozzám. Itt már elég nagy szárú a búza, így csak az egyik látszik ki félig. A másik kettőnek csak a gerincvonala. Anyadisznó a két tavalyi süldővel – állapítom meg.
Pali, nem Pali, én egyik süldőt meglövöm – határozom el.
Gerincvonalára fogva a szálkeresztet, elhúztam a ravaszt. Csak úgy súgott a kalászok tetején a golyó. Majd nagyot huppanva becsapódott.

A célzott disznó nagy visítással földhöz csapódott. A másik kettő megpördült, és az erdő fele futott. Mikor a búzából az erdőt szegélyező magasabb pandalra kiléptek, akkor vettem észre a hátsójukon lengő herékből, hogy kanok.
Hát ezt jól elnéztem, egy hatalmas kan helyett lőttem egy koszos süldőt. Csak gratulálni tudok!

Fél óra múlva nagy hirtelenséggel teljesen besötétedett. Már láttam az elemlámpa fényét, ahogy Béláék közelednek. Rossz szájízzel kezdtem el összepakolni.
Mi a fenéért nem bírtam megállni? – korholtam magam. Legalább azt a böhöm kant lőttem volna meg – rágódtam tovább.
Közben Béla és Endre is odaértek. Látom az elemlámpa fényénél a disznót nézegetik szótlanul.

– Gyere, nézd meg, mit csináltál! – vetik oda gyanús hangsúllyal.
Sietősen odalépkedek. A letarolt búzában egy szürke „hosszúcsőrű” vértesi kan feküdt a szájából kimeredező agyarakkal.
Te Jó Isten! Ha a „süldő” ekkora kan, akkor amit kocának néztem, az mekkora lehetett? Egyik meglepetés a másik után, azt sem tudtam már, mit gondoljak.
Szegény Pali méla mosollyal gratulált, de érthető okok miatt nem tudtam neki igazán örülni. Búcsúzáskor abban maradtunk, hogy ha telefonálok, Ő azonnal jönni fog, és újra próbálkozunk.
Így is lett. Hét közben nem volt kint senki, így zavartalanul ügyeskedhettem. Amikor két este ugyanott megjött egy egyes disznó, ment a telefon.

Már majdnem sötéttel mentünk csak ki, mert a hold később kelt, és a disznó is úgy fél tizenkettő körül szokott megjönni. Pali széke elé leszúrtam egy erre a célra készített célzóbotot és vártunk. Az „idegbajtól” alig szóltunk egymáshoz.

Óramű pontossággal megjött az én csali disznóm. Palit elkezdte rázni a vadászláz. Most áldottam csak az eszem a célzóbottal kapcsolatban. Még így sem reménykedtem a találatban, hiszen szemmel láthatóan mozgott a cső. Nem próbáltam nyugtatni, mert az csak még rosszabb lett volna.

Magam is összerettentem, amikor dörrent a fegyver. Felállva figyeltem a disznó futásának az irányát és milyenségét.
– Megvan? – kérdezte Pali halálra váltan.
– A búzában nem esett el, de azt gyanítom, meglőtted, mert olyan halálvágtaszerűen rohant el – bíztattam.

Palit a beváltás pontjához navigáltam, majd én is odamentem. Vért próbáltunk keresni. A doktort a megpróbáltatások letolt nadrággal egy bokor alá késztették.
Kicsit beljebb menve egy folyosószerű tüskebóna alagutat véltem felfedezni. Pár métert bemásztam. Az elemlámpa fénye fekete testet világított meg. Egy darabig figyeltem, de az életnek semmi jelét nem mutatta. Közelebb kellene kúszni, megnézni, meleg-e – aggodalmaskodtam. Én már semmiben nem bízom! Lehet, hogy egy régebben elejtett disznó alussza itt az álmát.

De nem! Közelébe érve örömmel tapasztaltam, hogy testmeleg.
Hát akkor megvan! Szakadt le rólam az a bizonyos kőbánya.
– A jó rosseb egye meg – hallottam Pali méltatlankodását.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Ebben a nagy felfordulásban elfelejtettem papírt hozni magammal. Lapulevéllel próbálkoztam, de elszakadt… és szaros lett a kezem – bosszankodott tovább.
– Palikám, ismered a vadászok álláspontját ez ügyben. Azt, hogy tudniillik szerencsét hoz! Ahogy most Neked is.
– Mi van? – kapta fel a fejét.
– Hát csak annyi, hogy gratulálok az első vaddisznód elejtéséhez! – mondtam nem leplezett örömmel.

A sápadt holdnak fényes mosoly ült az arcára, amikor meglátta azt a két eszement alakot, akik éjfélkor az erdő szélén indiántáncot jártak egy kupac „valami” mellett.

2008. április 21.