Az elnök bakja

Az eset még tavaly történt és valószínű nem is kerül tollam végére, ha nem hallanám a rossz híreket kedves, kedvenc beregi vadászterületemről, a Bockereki Vadásztársaság háza tájáról. Nem ezért dobogtatja meg a szívem, mert sokat vadászom ott, hanem azért mert a táj szülötte vagyok, és mint mondani szokták, ott még a levegő is más.

Történt egy évvel ezelőtt, hogy Bittner József elnök meghívott egy bakvadászatra. A tízezer hektáros terület vadbőségét kis túlzással a somogyihoz merem hasonlítani. Most ezt a vadparadicsomot szaggatják szét háromezer hektárnyi vadászterületekké. Mi lesz a vadgazdálkodással arra, most nem lehet válaszolni, legfeljebb megérzései vannak a VADÁSZNAK.

De elkanyarodtam a történetem lényegétől. Hívott Jóska, én pedig „repültem”. Estére Kovács István hivatásos vadász barátommal már vártuk a nekem szánt bockereki bakot. Közben sem unatkoztunk, mert igazolta vadbőségét a terület, az erdőszélben egymás után jelentek meg az őzek, dámok, gímek. Távcsövünket le sem tudtuk venni a szemünkről. Jó szelünknek köszönhetően folyamatosan és hosszan gyönyörködtünk a vacsorázókban.

Minderre azért volt időnk, mert az „urat” a másik irányból vártuk, de ő nem akarta a mi vendégszeretetünket élvezni. Nem is jött, így azzal váltunk el a vadászházban, hogy hajnalban újra tiszteletünket tesszük a területen.

A reggeli pirkadat ezerhangú madárdalárdájának trilláit nincs az az emberi nyelv, amely vissza tudná adni. Akinek nem volt ilyenben része, az el sem tudja képzelni. Nincs értelme megpróbálni leírni. Mi, akik ismerjük, lelkünk mélyén már halljuk is a természet produkálta koncertet, ami feledhetetlen. Nos, ebben a bódító, az ember kicsinyes, de mégis bosszantó napi gondjait feledtetni tudó hangulatban jelent meg a Nagy Úr.

Méltósággal, de kellő távolságtartással és mindig csak annyit láttatott magából, amennyivel folyamatosan fokozni tudta érdeklődésünket, izgalmunkat. Lőtávolságon kívül csipegette a harmatos, zsenge füvet, és mintha tudná, hogy ott vagyunk, rendszeresen elnézett felénk. Távcsövem szálkeresztje ott táncolt a bal lapockáján, de nagy volt a távolság, ezért úgy döntöttünk, várunk. De hiába, más irányba vette reggeli sétájának útirányát. Nem volt más választásunk, be kell cserkészni őfenségét.

Már-már sikereseknek gondoltuk magunkat… Akkor szólalt meg a földi állatok levegőbeli segítője, a szajkó, amely riasztott mindenkit, még azt a nyulat is, amelyet mi nem láttunk a hatalmas fűben, de az ő megiramodása, elég volt a klasszikusan szép, páros hatos agancsot viselő „bakomnak”, hogy végleg kereket oldjon.

István javaslatára, Vámosatya másik határrészére mentünk át, de itt már csak cserkelésre gondolhattunk. A Kosárszeg nevű rész lucernával vetett volt és még ma is az, a léniát pedig egy patak medre alakítja ezen az oldalon, a túlpart pedig az átláthatatlan, tölgyes, bükkös, őserdőben folytatódik. Innen érkeznek a reggeli terített asztalhoz a nyulak, az őzek és a szarvasok. Gím és dám egyaránt, de vaddisznótúrásokat is látunk bőven, illetve olyan széles vadváltókat, hogy csak tátom a számat.

Ebbéli álmélkodásomból riszt István szava: – Ott az elnök bakja. Nyugodtan lakmározik, jó széllel érkeztünk, a csalitosból kényelmesen távcsövezzük a jobb agancsszárán sérült bakot. Ezért is gondolta Bittner Jóska, hogy ő fogja terítékre hozni.

A bak még mindig előttünk, már nekem is tetszik, de nem szólok. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni kísérőmet, de szerintem rám van írva, mit gondolok.

Ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy a bak egy apró szökkenéssel a szomszédos fasör mögött eltűnjön. István dörrent rám halkan: – Gyere, lődd meg!

Találtunk egy szekérátjárót a fasorban, s amint elénk tárult a terület, megláttuk a bakot mitegy hatvan méterre. Nem cifrázom, lőbot, levegővétel, és légzésvisszatartás, a pulzusszám most nem érdekes. Egy tiszta lövés és pár méter megtételét után István már helyezte is a töretet a kalapjára, hogy néhány pillanat múlva már engem díszítsen és a falu központjában lévő vadászház környékén lakóknak tudassa, sikeres a vadász.

Természetesen azt sem halogatta kísérőm, hogy értesítse a vadásztársaság elnökét, ne keresse a sérült agancsú bakot, mert terítéken van. Bittner József rövid időn belül meg is érkezett, és őszinte örömmel, igazvadászként gratulált ahhoz a bakhoz, amelyet nem nekem szánt, de Diána és Kovács István vadász barátom ezt másképpen gondolta és akarta.

A trófea egyik dísze szobámnak, de a Nimród internetes honlapján a Vadon szava rádiós műsort is e bak fotójával népszerűsítem.

Zsoldos Barnabás, V. 4.