Pintér Gábor:
AZ ELSŐ BIKA

A mi vadásztársaságunk – a Bakonyalja Dózsa – köszönhetően a vt. akkori vezetésének mintaszerű vadgazdálkodást folytatott. Senki által nem vitathatóan a megye első számú nagyvadas területe volt, annak következményeként, hogy a rendelkezésre álló természeti kinccsel jó gazda módjára sáfárkodtunk. Ez nagy vonalakban azt jelentette, hogy a tervben meghatározott kilőhető nagyvadból a piacképes egyedeket külföldi bérvadászokkal lövettük ki.

Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a tagok trófeás vadat nem lőhettek, annak ellenére, hogy ezen az 5300 hektáros, Isten áldotta területen évenként 23–25 db szarvasbika esett. Nem kis önmegtartóztatást jelentett ez, akkor amikor a szomszédos – sokkal szerényebb képességű – területen a tagok bőgés alatt is minden további nélkül korlátozás nélkül lőhették a bikákat.

A befolyt összeget visszaforgattuk a területbe, takarmány, eszközök, magaslesek, etetők, sózók, vadföldek stb. formájában. Mindezért kárpótolt a vadbőség, a létbiztonság, a kulturált körülmények, és az ebből adódó jó társasági szellem, melyet meg persze a szomszédaink irigyeltek.

Bizonyos tartalékok képzése után felmerült a jogos igény, hogy a bérvadászok mellett, még ha szerényebb lehetőséggel is, de a vt. tagjai is részesülhessenek a bikavadászat gyönyöreiben. Az első ilyen év az 1982-es volt, amikor sok-sok vívódás után öt vadásztárs kapott arra megtisztelő és irigyelt lehetőséget, hogy selejt szarvasbikára emelhesse a fegyverét – meghatározott helyen és módon, 6 kg-ban limitált súlyig.

Legnagyobb örömömre a kiválasztottak között voltam én is. Hallatlan lehetőség volt ez! A külföldieket kísérve, hányszor képzeltük el sóvárogva és irigykedve, hogy mi lenne, ha egyszer mi kanyaríthatnánk a hátunkra a fegyvert bikavadászatra indulva! Hányszor és hányszor hallottam álmaink vadját felsőfokú jelzőkkel illetni, miszerint ő a magyar erdők koronás, fenséges és királyi vadja. Hányszor és hányszor csodáltam meg magam is a természet eme remekművét, aki évenként egyszer behódol a gének mindent elsöprő parancsának: az örökítés, a fajfentartás ősi törvényének. És ahogy ezt teszi, az valóban királyi, és valóban fenséges. Ezt az állapotot hívjuk, mi vadászok, szarvasbőgésnek.

Egyrészről mennyi harcot, küzdelmet, diadalt, vereséget, elmúlást és új életet foglal magába ez a kifejezés, másrészről milyen kiváltságos élményt, varázslatot, testet-lelket felemelő gyönyörűséget nyújt a zsákmányszerző ember, a vadász számára!

Szeptember elején próbálkoztam először Endre barátom kíséretében. A szarvasbőgéstől hangos erdőjárás magában is a csodát jelentette, de a hőn áhított eredmény még váratott magára. Egy hét múlva újra próbálkoztunk. Reggel a Hidegérben kísérleteztünk. Láttunk is bikákat, de egyik sem az én kategóriám volt.

Dél körül a vadásztanyára vendég érkezett a párom személyében, akit feltehetően a női kíváncsiság hozott ki, hogy vajon mire mentünk nagy felbuzdulásunkban. Látva a lógó orrunkat, felénk dobott egy fricskát: – Na…, majd elmegyek én veletek, aztán meglőjük azt a bikát, ha már ti nem bírtok vele!

Abban maradtunk, hogy a vadaskapui lucernaföld szélében lévő lesre ülünk fel. Miután a feleségemet beöltöztettük vadásznak, hármasban elindultunk. Egyikünk sem rajongott az ötletért, hogy velünk tart, de nem akartuk megsérteni, hagytuk, hadd jöjjön. A szóban forgó lesnek elég terebélyes kosara volt, így három ember számára is kényelmet nyújtott.

Szélcsendes, napsütéses, békességes, igazi őszi délután volt. Semmi nem jelezte, hogy az erdő mélyén már megfeszülni készülnek az inak, hogy a hűvös este eljöttével a daliák ismét megvívják aznapi harcukat, ahogy azt már évezredek óta teszik. A természet örök körforgásában a szeptember hónap egyrészt az elmúlás hónapja, hiszen a lombkorona, az aljnövényzet, a vegetáció megkezdi haldoklását; másrészt a zord tél elmúltával az ősszel lehullott levelek humuszából új élet sarjad.

Ehhez hasonlóan az erdő koronás lakói is eleget tesznek a természet hívó szavának, és betöltik funkciójukat. Lesz, akinek a hulló falevél szerepe jut, míg mások az új élet sarjadásában működnek közre. Hogy ki milyen szerepre hivatott, ezt kell most eldönteniük, erről szól a harc. Idáig jutottam a csendes elmélkedésben, amikor a nejem hozzám hajolva a fülembe lehelte, hogy „Ott a bika!”.

Felkaptam a fejem, és megláttam álmaim szarvasát teljes, fenséges valójában. A lucernaföld bal oldali szegélyén húzódó égeresből szaladt ki, peckesen, erőtől duzzadóan. Horpasza lüktetett az iramodástól. Nemzőszerve izgalmi állapotban lengett a hasa alatt, melyből minden lépésnél újabb és újabb adag „élet” folyt el. Az egész jelenséget uralta a vad birtoklási vágy, a felkorbácsolt ösztön. Miután kiparádézta magát, a napsütéses oldalban leheveredett.

A lesről ebben a helyzetben csak az agancsa volt látható, így nyugodtan megvizsgálhattuk. Páratlan tízes, a bal oldali szárán a jégág törött, kb. hét éves… lőhető…. – állapítottuk meg.

– Most mi legyen? – néztem kísérőmre tanácstalanul, mivel a hirtelen jött lehetőségtől gondolkodni sem tudtam, csak remegtem, mint a nyárfalevél.
– Mi ketten leszállunk, az erdő szélén lejjebb csúszunk, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Aztán majd meglátjuk! – instruált a hivatásos vadász.

Lassan, lépésről-lépésre óvatoskodtunk előre. A szélső fához érve meglepve láttuk, hogy a bika időközben felállt, és tőlünk úgy száz méterre, ugrásra készen, felénk fordulva figyel. Társam bíztatására, hogy „lőj már, mert elugrik,” a szügyére tettem a szálkeresztet. Amikor elugrási szándékkal megfordult, abban a pillanatban elhúztam a ravaszt.

Minden jelzés nélkül az égeres felé iramodott, majd a bukkanó után eltűnt a szemünk elől. Futva szaladtunk utána. Abban a pillanatban láttam meg újra, amikor elvágódott a fasortól néhány lépésnyire.

Látva, hogy a bika elesett, leszakadt rólam az összes feszültség. Valami eufórikus érzelmi szökőár kerített hatalmába. Csak rohantam, rohantam a bika felé. Hozzá érve el sem akartam hinni, hogy ez valóság. Alig tudtam betelni a rám törő ismeretlen élménnyel. Csak eszementen ölelgettük egymást Endrével és az utánunk szaladó, a szerencsénket valóban meghozó párommal, akik részesei voltak ennek a felemelő pillanatnak, és osztoztak velem ebben a földöntúli boldogságban.

Megajándékozott még az élet egynéhány szarvasbika elejtésének a gyönyörűségével. Némelyiknél voltak az elsőnél sokkal kalandosabb körülmények is, de azt a testet-lelket átjáró, zsigerekig hatoló mennybemenetelt csak az elsőnél éltem át. Áldassék érte a Bakony és annak néhai fenséges lakója!

Ma, amikor e sorokat papírra vetem, és a több mint negyedszázados emlékről leverve a port felidézem az eseményt, egészen más érzések vesznek körül, mint a megtörténtekor.

Idősebb koromra a fiatalos vehemenciát levetve érzelmesebb, a természet szépségeit sokkal inkább elfogadó, befogadó, semmint azt alakító emberré lettem. Mennyivel kihívóbb, követelőzőbb, kegyetlenebb a fiatalság filozófiája! Legyen az ember vagy állat. Nem kérnek, csak elvesznek: lehetőséget, élményt, életteret és olykor életet.

Aztán a fiatalokból csendes öregek lesznek. Félrehúzódnak a törtető titánok elől. A visszarakott, öreg bika az erdő csendes zugába, az őszülő halántékú jáger a kandalló melegéhez. Szívükben béke van. A harcot megharcolták. Csak olykor rémlik fel a távoli múltból, egy ifjú titán emlékképe, aki nem kért… csak elvett… lehetőséget… élményt… életteret… és olykor életet.

2009. február 18.