| |
Pintér
Gábor:
AZ ÖNÉRZETES VIZSLA
– Eb a vadász kutya nélkül –
Mint
minden közmondás, ez is rövid, tömör, de ugyanakkor évszázados életbölcsességeket
tartalmazó megfogalmazás. Ez esetben az évszázados meghatározás nem
is helyénvaló. Hiszen az ember és a kutya viszonya a messzi múltra tehető,
és ennek megfelelő súllyal kezelendő.
A
közös múltunk, gyökereink valóban nem új keletűek, hiszen az „ős” ember
és az „ős” kutya valaha ugyanazokat a vadászösvényeket járta a fennmaradás,
az életben maradás ősi törvényét követve. Eleinte párhuzamosan, majd
valahol, valamikor megérezve az egymásra utaltság előnyeit, közös tábortűz
mellett pihenték ki a zsákmányszerzés ínszaggató fáradalmait.
Elszaladtak
az évezredek, évszázadok. Az ember civilizálódott, de régi szövetségesét,
kipróbált vadásztársát, a hű barátot többé már el nem eresztette. Az
életforma megváltozott, a zsákmányszerzésnek más motivációi lettek.
A hű társ is ennek megfelelően idomult, szelídült. Ám a hamu alatt izzik
a parázs. Ha a helyzet úgy hozza, nem számítanak az évszázadok, a szunnyadó
ösztön fellángol, az inak megfeszülnek, és újra eggyé forrnak, ember
és kutya.
A
civilizálódás a vadászembert modern segédeszközök használatára kárhoztatta,
míg a négylábú társ kvalitásai csorbítatlanul megmaradtak. Ugyanúgy
képes kifinomult szaglását, éberségét, hallását, strapabírását, felsorakoztatni,
de immár alárendelve a falkavezérnek, az embernek. Mégsem alárendelt
szerep az övék. Sokkal inkább az ősi trend érvényesül: az egymás segítése,
kiegészítése, a közös zsákmányszerzés öröme.
A számtalan csodálatos képességű vadászkutyához volt szerencsém, most
mégis egy érzékeny lelkületű, sima szőrű, szépséges magyar vizsla esetét,
idézem fel, akinek sem gazdája, sem vadászcimborája nem voltam, és aki
környezetétől az önérzetes jelzőt érdemelte ki, miután a közös zsákmányszerzés
örömét bizonyos „feltételekhez” kötötte.
*
* *
Pontosan negyven évvel ezelőtt a bársonyosi Tanácsházán morzsolgattam
a napjaim, pénzügyi előadóként. Mikina Vendel tanácselnök
a kor divatjának megfelelően a helyi apróvadas társaságban vadászott.
Neki volt vadászcimborája a szóban forgó, Heki névre hallgató
vizsla. A gazdája büszke volt rá, és sokszor dicsekedett vele, hogy:
„ez a mocskos dög csak éppen beszélni nem tud”. Persze ez sem volt
teljesen így igaz, hiszen beszélt ő a maga módján a szemével, a testével,
a reakcióival, csak érteni kellett.
Intelligens
kutya lévén nagyon jól tudta, milyen státusban van. Házőrzői feladatok
ellátása szóba sem jöhetett, mint ahogy aludni is csak a lakásban
volt hajlandó. Általában flegma közönnyel szemlélte a jövésmenést,
felizgatni nem nagyon lehetett semmivel. Ha azonban a gazdája elővette
a puskatokot, elszabadult a pokol. A gazdi mellére támasztotta a két
lábát, és mielőtt bármit tehetett volna, már körbe is nyalta, egyik
fülétől a másikig Majd a kertben örömköröket futott, bukfencezett.
Egyszerűen megkergült.
Egy
szeptemberi szép délután beszólt a nyitott szoba ajtaján a főnököm,
hogy „gyere pénzügyminiszter, elmegyünk, lövünk egy-két kakast”! Volt
a főnökömnek egy lemezvillás Csepel motorkerékpárja, erre kapaszkodtunk
fel hárman, oly módon, hogy Heki a tankon, én a hátsó csomagtartón,
a vezető pedig természetesen a helyén.Aki
utazott már lengéscsillapító nélküli, lemezvillás csomagtartón gödrös,
kavicsos földúton, annak nincs mit mondani. De azoknak sem, akik ezt
még nem élték át, mert ezt elképzelni nem lehet, csak megszenvedni.
Hekinek
most is kivételezett helye volt. A tankra ült ugyan, de lassan belecsúszott
a gazdi ölébe, és ott igazán jól elvolt. Füleit zászlóként lobogtatta
a szél, orrával rendületlenül szimatolt. A Bakonyér -parton végre
megálltunk, Hekinek mindene remegett, mintha áram rázná. Futott egy
kisebb kört – gondolom bemelegítésképpen –, majd leült elénk. Okos,
sárga szemével kérdőn a vadásztársára nézett.
Ez
idő tájt már gyakorlott hajtó voltam, így sokat nem kellett magyarázni
a teendőt illetően. „Gyere mellettem, úgy 20 m-re, Heki meg előttünk
kajtat majd” – igazított el az elnök röviden.
Már
pontosan nem emlékszem, milyen növényzetet tapostunk, de arra igen,
hogy a Heki nem látszott ki belőle. Előttünk léniázva kajtatott, időközönként
felugrott gyertyába, hogy a helyzetünket bemérje, nehogy lőtávolon
kívül keltse fel a madarakat.
A
kis „okos tojásnak” ezt senki nem tanította, mégis pontosan azt tette,
és úgy csinálta, ahogy azt kell. Persze, ha profi vadász az illető,
akkor ez így természetes.
Az
első négy madarat vadásztársam mintaszerűen leszedte, Heki pedig apportírozta.
Látszott, hogy összeszokott párosról van szó, olajozottan ment minden.
A következő kakast sikerült elhibázni, majd rögtön egy másikat is.
– Ha még egyet hibázok, mehetünk haza – szólt oda bosszúsan az elnök.
Kár
volt az ördögöt a falra festeni, mert bizony a következő kakas is
– bár a lövéstől egy kicsit megbillent –, vígan turbózott tovább.
Na,
akkor ennyi volt – mondta lehangoltan a főnököm. A puskát a vállára
kanyarítva elindult a motor felé.
– A Hekit nem hívod? – kérdeztem.
– Ott lesz az már mire odaérünk – mondta bosszúsan.
Nem
nagyon értettem mi történik. A motorhoz érve valóban ott találtuk
a „kolléga urat”. A fenekén ült és az első két lábára támaszkodva
semmitmondóan nézett a távolba rólunk tudomást sem véve.
– Ezzel
meg mi a búbánat van? – kérdeztem, csakhogy oldjam a feszültséget.
.
– Ezzel kérlek az van, hogy akkora az önérzete, mint a falu templomtornya
ott szemben.
– Na jó, és akkor ez mit jelent? – forszíroztam tovább a dolgot.
– Hát ez már csak azt jelenti, hogy ha ő maximálisan teljesít,
azaz felkajtatja a kakasokat, akkor tőlem is elvárja, hogy a magam
területén én is így teljesítsek. Ha én mondjuk egymást követően a
harmadik felröppentett madarat sem tudom eltalálni, akkor megsértődik,
és úgy ott hagy, mint Szent Pál az oláhokat. Valami olyasmi foroghat
a mimóza lelkében, hogy „na, kiskomám, nem vagyok ám én a te csicskád.
Ha ilyen ügyetlen vagy, vadássz egyedül, én nem strapálom magam tovább”!
*
* *
Ha
nem látom, nem hiszen. De mivel szemtanú voltam és mindent láttam, így
tanúsíthatom, hogy szó ami szó, ez a remek négylábú vadász nem alaptalanul
kapta az őt valóban megillető önérzetes jelzőt.
|