Ilosvay Ferenc: AZ ELSÕ VAD

[…] Elérkezett augusztus elseje. Akkor még gyönyörû fogolyállomány volt, korán kezdõdött ez a legélvezetesebb idõszak. Apám mégis — tudom kíméletbõl — megváratott még nyolc napot. Az Úrnak 1923-ik esztendejében (illik a díszes jelzés erre a napra is) augusztus 9-én már korán reggel vendégek érkeztek a városból is, meg a környezõ tanyákról. Mire összegyûltek, velem együtt heten voltunk. Az én flóbertom saját töltésû, "nagyszemû" söréttel volt töltve, de ezt nem árultam el senkinek. A vadászok a Berekig bandukoltukban meg-megnézegették kis puskámat, ugrattak is, hogy avatunk-e ma vadászt, hisz tudták, madársréttel nem lehet foglyászni. Csak Lajos bátyám tekintete villant rám, amikor kezébe forgatta a töltényeimet. Megjegyezte: — Milyen patron ez te? Olyan könyörgõ képpel bámultam rá, hogy elhallgatott. Késõbb hátra is maradt cseppett, intett, nekem is: — Nem madársrét van abba te, mint Apád mondta. Mit tehettem? A legszigorúbb „becsszóra” megfogadtattam vele, hogy hallgat és elmondtam tervemet. Bólogatott, még hátamat is meglapogatta, hogy derék puskás lehetek, ha annyira bízok a sikerbe. Apám — mint gazda — kijelölte mindenki helyét, csak velem nem tudta, mit kezdjen. Nem akart jó helyre osztani, viszont Lajos bátyám a legjobb helyre, középre került, és váltig erõsködött, hogy eresszenek melléje „majd segít nekem kicsit!”. Õ volt közöttünk a korelnök, hát Apám beléegyezett. Csöndesen ugyan hozzáfûzte: — Vigyázz fiú, ne zavard Lajos bátyádat oktalan puskázással. Ha „rád jön” nem bánom, lûjjed, de ne kapkodj másé után. Aztán csak nyugalom! Bólogattam, szégyenkeztem, mert a többiek nem állották szó nélkül az oktatást: — Mi vagy te, vadász vagy puja? — Miért nem mondod apádnak, hogy ne irigyelje tõled azt a néhány „kakukfoglyot”. Felállottunk, eleresztették a két kutyát, aztán Apám, aki legszélén volt, intett, elindultunk. Kis puskámban, Lidiben, ott pihent a két „új patron”, induláskor felhúztam a kakasokat. Lajos bátyám intett: „nyugalom fiam, csak nyugalom”. Száz lépést sem mehettünk, csörtetést hallok magamelõtt, aztán meglátom Kárót, nagy figyelemmel lassít. Nyomban hangzik utána Lajos bátyám hangja: — Ferkó, ott a kutya? Vigyázz, érez valamit!! — Itt van — feleltem vissza, közben hideg borzongatott végig. Káró, kétséget kizáróan nyomon volt, figyelmeztettem is két szomszédomat: — Figyelem! —közben már Káró állt is — áll a kutya! Megálltam, hallom, hogy szomszédaim sem mozognak. Aztán Lajos bácsi: — Ferkó, füttyents rá, beugrik. Káró pedig állt. Olyan feszülten, mintha szobor lenne. Kurta csonkja komoly közelséget jelzett. Nagyot fohászkodtam, ráfüttyentettem!… Ha valaki tíz másodperccel utána, hogy a kutya beugrott, megkérdezi tõlem mi történt, nem tudok felelni rá. Halványan dereng, hogy hangos pipékeléssel szép folt kelt fel, elõttem mintegy húsz lépésnyire, riadtukban nekem fordultak és két barna pontot látam a levegõben, közvetlen egymásmellett, rákaptam a puskát: dirr-durr!! A csapat lövésemtõl szétterült, hallom jobbról, balról erõsen puskáznak. Ösztönösen nyugton maradtam, amíg nem hallottam messzirõl Apám hangját: — Kész vagytok? Esett? — Nekem kettõ — szólal Lajos bátyám. — Nekem egy — mondta balszomszédom. — Hát neked Ferkó? — érdeklõdik Lajos bátyám? — Úgy láttam volt ott valami. Erre ocsúdtam. Félõn tekintettem körül. Majd — hiába önfegyelem — nagyot rikkantottam. Káró érdeklõdõ kölyöktekintettel, elnyúltan hasal elõttem, mintha azt kérdezné: „mi lesz már, nem dicsérsz meg”? Lábánál két (!) fogoly fekszik gondosan egymásmellé fektetve. Kiáltásomra Apám szólal: — Mi baj kölyök? — Kettõ — üvöltöm, akár valami csatakiáltást. — Kettõ!!! Egy szép kakas és egy idei tyúk! Egy pillanatig dermedt csend lebeg a lénia fölött, aztán hangos: „ejha” kiáltások zengenek jobbról, balról, majd Apám: — Derék dolog. Hurkold fel fiam, aztán indulunk. Remegõ kézzel fûztem az aggatékra a két madarat, szóltam, hogy megvagyok, nyomban reá máris indítottak. Kiértünk a lucernás szélire. Lajos bátyámmal majdnem egyszerre bukkantunk elõ. Az öreg odaballagott hozzám, megnézte a két madarat, elismerõen füttyentett. Balszomszédom, egy idõsebb huszárkapitány fennhangon azon gondolkozott, van-é ebben a tagban jó suhogós fûzfavesszõ? Apám azonban elejét vette a korai ünneplésnek: — Ne aggódj Pista, régen nevelgetem már azt a vesszõt, de messze van még az este… Így tudtam meg, hogy csak este kerül sor avatásomra. A lucernásban, mint gondoltuk, gyönyörû puskázás eset. A tengeriben csak a fiatalabb költésû foltok riadtak. Itt azonban mindegyikünknek röppent jónéhány a szétfutott csapatokból. Hangos elismeréssel jutalmaztak egy szép lövésért, amit a mi vidékünkön „csavart lövésnek” neveznek. Ez úgy történik, hogy rosszul kél a fogoly, túl közelrõl, aztán visszavág a lénia hátamögé. Máig is csudálkozom, de volt türelmem kivárni, míg visszavág, magasratartott puskával fordultam utána és körülbelül tizenöt lépésrõl fektettem hasra. — Szép volt fiú — lelkendezett Apám. Késõb hozzáfûzte: — Mit tettél te azzal a puskával? Fenemód jól hord. Hallgattam, csak Lajos bátyám kuncogott csöndesen a másik oldalon. Ebédidõre pontosan hazaérkeztünk. Addig még a Ludas elõtti apró tengeriben is került egy a hurokra. Olyan büszkén, szédülten a boldogságtól talpaltam a felnõttek között, hogy szólani sem bírtam. Torkomat fojtogatta a boldogság és ha azt kéri akkor valaki tõlem, másszak fel a istálló tetejére, onnan kiabáljak, azt is megtettem volna. Csak Apámat kerültem. Lajos bátyám mellett lapítottam, vagy pedig egyedül kullogtam hátul, nehogy szemébe kelljen tekintenem. A tanyakapuban, ahol bevártuk a lassabban jövõket, mégis sor került rá. — Na mutasd fiú — nyúlt az aggaték után. Lekapcsoltam oldalamról, lesütött szemmel nyújtottam feléje. A négy madár békésen csüngött egymás melett, a nagy, már színesedõ fejû kakas, mint a dicsõség hirdetõje, kivastagodott közülük. Az öreg forgatta õket, nézegette, aztán észrevette a 8-as sörét okozta sebet, rám emelte tekintetét: — Nem te lûtted ezt fiú!!? — villantott rám haragosan. — Nagy srét vágta ezt le. Még mielõtt szólhattam volna, megkereste a többin is a sebhelyeket, szeme egyre jobban kerekedett. Most már halkabban: — Melyik esett a csavart lövésre? Rámutattam egy még sárgálólábú kakasra. Annak koponyafedõjét vágta le néhány szem. Megcsóválta fejét, odamutatja Lajos bátyámnak: — Érted te ezt Lajos? Hogy a pokolba vág ennyire az apró madársrét? Lajos bátyám rámnézett, megvontam vállamat, úgy mutattam, hogy mostmár minden hiába, jobb ha elõrukkolunk a dologgal. Akkorra már valamennyien ott állottak körülöttem, lesték a dolgot. Lajos bátyám aztán nagyvidáman elmondotta a titok nyitját. A cimborák veszettül kacagtak, csak Apám csöndeskedett. Csóválta fejét, nézegette a madarakat, míg végül neki is elhúzódott bajusza. Ferdevágású kék szemét tréfás morcossággal vetette rám, de láttam én akkor már, hogy nincs nagyobb baj: — Dabasi bátyád, a fegyvermester adta az ötletet? — Nem Édesapám. Még a télen jutott eszembe. Tetszett mondani, mikor a Berek sarkán a varjút lõttem, hogy összehord a puska. Abból gondoltam, hogy erõsebb töltéssel, néhány nagyobb szem is, ha jól befogom, lehozza a vadat. — Mutasd csak? — nyúlt patronzsebem után. A többiek is mind összehajoltak felette, úgy nézegették, ahogy Apám bicskájával felboncolt egy patront. Sziszegtek, cuppogtak, veregették vállamat. Mégsem éreztem túlságos biztosnak a talajt a lábam alatt. Boldog is voltam, de féltem is. — Nna, menjünk ebédelni uraim — szólt az öreg, felém csak ennyit mondott — errõl beszélünk fiú! Anyám már várt minket. Aggodalmasan, szótlanul ballagtam a többiekkel. Elsõ kérdése volt: — Lõtt a fiú valamit? — Négyet — felel rá Apám. — Tudott maga arról lelkem, hogy milyen töltést készít ez a gyerek? — Nem. Miért, mi baj történt? — Az nem történt. A vadászcimborák, megfigyeltem, kicsit kókadoztak Apám különös szavai miatt, Lajos bácsi még meg is jegyezte: — Ejnye Guszti, csak nem haragszol erre a kölyökre. Hiszen éppen ez mutatja, hogy gondolkozó jó vadász lesz belõle. Apám — de kedves is volt — felakasztotta puskáját a veranda vadászfogasára, aztán különös, ritkán látott napsugaras mosolyával rámnézett, úgy kérdezte: — Haragszom? Miért gondolod? Csak azon gondolkozom, kiadna-é egy ilyen kölyöknek vadászjegyet? Mert anélkül nemigen ereszthetem már ki a tagba. Aki elsõ foglyászásra négyet hoz haza, az illik, hogy megfizesse a vadászok díját… Anyám hirtelenjében nagyot cuppantott Apám képire, a többiek jóízût kacagtak, én meg nagysebesen leültem az egyik székre, nehogy felmondja lábom a szolgálatot. Hát még aztán, amikor N. Bandi bátyám, az akkori fõszolgabíró vidáman rákontrázott: — Hát Guszti, ha adsz „Szülõi beleegyezést”, holnapra kiállíttatom! Sok volt mindez egy napra. Nem szégyellem, felálltam, megcsókoltam Apám kezét és úgy elbõgtem magam, mint a csecsszopós borjú. Még akkor is szipogtam, amikor behozták az illatozó kaszáslevest, a mindenkori vadászebéd kezdetét. * A délutáni foglyászás már nem volt olyan sikeres nekem, Apám rám is szólt: Te fiú, hagynád inkább abba. Elég volt mára néked. Ne csúfold el, amit eddig csináltál. Hallgattam rá, kitöltöttem és csak úgy üres puskával „gyakorlatoztam”. A szokásosnál korábban befejezték a vadászatot, miközben Lajos bátyám nagy titokzatosan megjegyzi: — Gusztikám! Fiúk! Úgy vélem, jó volna még kora-este hazaérni. Dolgunk van még. — Az biza! — hangzott többfelõl is jelentõségteljesen. — Elég ez mára. Hazafelé minden vadász zsebébõl elõkerült a bicska, nagy gonddal válogattak az ágak között. Valamennyien derék suhogós vesszõt vágtak maguknak, megtisztították, betûzték a puskacsõbe. Csak néztem a munkát, tudtam mire lesz, hát szerényen félrehúzódtam. Így felszerelten érkeztünk haza. A nagyveranda elõtt, a kocsifeljáró térségén már lobogott a nagy tûz. Jani szorgoskodott körülötte. A tûz elõtt katonás sorrendben hat szék sorakozott, egy pedig a tûz másik oldalán. Felaggattuk a puskákat, Anyám akkorra már nagypoharakban jeges szódásbort készített, még én is kaptam egy pohárral. Megittuk. Akkor Apám: — Hozd elõ fiú a zsákmányodat. Loholtam érte, külön fektettük õket a jégveremben, felfûztem ismét mind a négyet, megálltam vele Apám elõtt. A tûz egyik oldalán már nyírfaágakból kis aljazatot rakott Jani. Hurokkal együtt reákerültek a madarak. Akkor Apám, mint vadászmester, mint házigazda, leült a magányos székre, mi hatan pedig a sorbanlévõkre. Én kerültem legszélire. — Vadásztestvérek — kezdte emelt hangon az öreg — szent Nimród jóvoltából és kegyességébõl új vadászt avatunk. Bár még kölyök, tanúságot tett róla, miként az elõttünk heverõ corpus delicti bizonyítja — szeme, keze, lelke megérett arra, hogy reálépjen az „ÖSVÉNYRE”. A szabály azt mondja, a vadászgazda joga, hogy elsõnek avassa az újoncot. Hogy elsõnek szóljon hozzá. Én azonban — bár büszke vagyok reá — mégis apja vagyok, nem volna tehát illõ, hogy jogomat gyakoroljam. Legidõsebb, legtapasztaltabb vadász közöttünk Lajos testvérem, õt kérném meg venné át a gazdai tisztet. Helyeslõ mormogás felelt a felszólalásra. Lajos bátyám elfoglalta a helyet, így kezdte: — Áldassék neve Nimród apánknak! — Áldassék — hangzott a felelet. — Kedves Ferenc öcsém! — fordult hozzám — nagy napra virradtál és nagy nap emlékével búcsúzik tõled a Nap. Vadász lettél. Megmutattad, érted a módját, jó lövéssel terítetted a vadat. Kiemelem még hogy magad furfangjával, magad ügyességével tetted komollyá puskádat, ami mégnkább arra buzdít mindnyájunkat, hogy örömmel fogadjunk be az erdõt, mezõt járó, természetet szeretõ vadat kedvelõ, vadat védõ emberek közösségébe. Fiatalon jár ki néked ez a tisztesség, de remélem nem leszel reá soha érdemtelen. Jegyezd meg egész életedre: a vadász elsõsorban gyámolítója, csak másodsorban elejtõje a vadnak. Õrizd meg mindenkor a természet szeretetét lelkedben, óvjad annak zavartalanságát, üldözd az orozva járó embert, ápold bárhol lévõ területed állományát és ûzd el még környékérõl is az olyan halandót, aki hangoskodó, piszkos vagy kegyetlen. Jegyezd meg, hogy a puska tisztesség, a vadásztilalom pedig a józan, igazságos vadász legszigorúbb törvénye. Most felállt az öreg, kerek, fénylõ képét vörösre festette a tûz fénye. — Kérdezlek tehát benneteket, van-é valakinek kifogása, ellenvetése? Vadásszá fogadjátok-é, tudományáról bizonyságot tett fiatal társunkat? Egyhangú „igen” volt a válasz, csak Apám emelkedett föl: — Fiam! — mondta nagyon komolyan — úgyis mint Apád, úgyis, mint eddigi mestered, azt kell még mondjam: „aki vadász, az már nem gyerek többé”. Ezzel beléptél a férfiak sorába. A férfiember pedig, ha igazán férfi, életében mindent úgy tesz, ahogy azt a férfibecsület, a fériakarat megkívánja. Ezzel fogadlak én is vadásszá. Csönd volt egy pillanatig, aztán Lajos bátyám: — Vadásztestvérek, kövessük tehát a régi szokást és végezzük el apáink törvénye szerint az avatás szertartását. Felálltak valamennyien, vállrakerültek a puskák. Nekem puskámat rá kellett fektetnem a madarakra, aztán, hogy orrom éppen három ujjnyira legyen a foglyok farától, tûzzel szemben, hasra kellett feküdnöm. Még azt sem feledték el, hogy hasam alá göngyölt pokrócot tegyenek, hadd domborodjék kellõleg az avatás szenvedõ „területe”. Akkor aztán Lajos bátyám, mint „gazda” odaállott mellém, intett Janinak, dobjon a tûzre: „ Ferenc öcsém — harsogta a tûz fellobbanó fényénél — vadászá fogadlak. Õsi szokás szerint vadásszá ütlek, mindnyájunk Nagyura, az ország elsõ vadásza, Kormányzónk nevében, (lesújtott) a Haza nevében, mely mint a jó édesanya, keblén melengeti, vérével táplálja, fájával, füvével, bokraival védi a vadat (megint csattant a nyírfavesszõ), a harmadikat pedig a vadásztársaság nevében, melynek tagjai közé, egyelõre mint kültag ezennel felvétettél (püff! suhogott a harmadik). Ezután következtek a többiek, nem sajnálták erejüket. Úgy porolt rajtam a sok vesszõ, hogy nagy gyönyörûségemben még könnyem is kibuggyant. Sikerült szerencsére szétmorzsolnom õket, mielõtt feltápászkodtam. Akkor valamennyien kezetszorítottak, meglapogatták hátamat. Anyám szép, fényes bõrszíjjal csomóbakötötte a vesszõket, azt nyújtották át, „örök emlékként!”. Sajgott a felavatott terület, de büszkébb voltam mindenkinél. Igaz, hogy a felémnyújtott teli poharat, melyben illõ szokás szerint tiszta bor volt, úgy hajtottam fel, mintha víz lenne. Vacsoránál, eltellett addig jó félóra, az elsõ kakas már ott büszkélkedett pirosra sülten, mellében elõkandikáló szalonnacsíkokkal, petrezselyemmel, almaszeletekkel díszítetten. Nekem kellett feldarabolnom, szétosztanom, mint az elsõ zsákmányt, mind a vadászat és a zsákmány õsi értelmének szimbólumát. Hogy — ki róná fel bûnül — bizony sokat fészkelõdtem, helyezkedtem a széken, nem csoda, többnyire csak félfenékkel tartózkodtam rajta. Suhogós a fûzfa, erõs a vadászok karja. De ki bánja azt ilyenkor? Még a sok tréfás, ugrató megjegyzés is bülbül-szavú muzsika a fülnek. Késõ este, amikor a vadászok elmentek és Apámmal kettesben ültünk a konyha elõtti lócán, puskát pucoltunk, megjegyezte az öreg: — Derékül viselkedtél fiam. Jól álltad. Arról a patrondologról azért szólhattál volna. Én is szeretek kísérletezni… Így lettem vadász! Részlet Ilosvay Ferenc Jó vadászatot! címû könyvébõl (1943)