| |
Szilágyi
Péter:
BABOS DISZNÓ
Egy nagyon kedves barátomtól kaptam egy levelet, akivel együtt koptattuk
a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskola, majd a Szegedi Tudományegyetem
Mezőgazdasági Főiskola lépcsőit Hódmezővásárhelyen. Magam elkerültem
Keszthelyre a Georgikon Mezőgazdaságtudományi Karára, Pisti pedig agrármérnökként
helyezkedett el, s ha ideje engedi, akkor sokat vadászik. Újabban azonban
igen sokat dolgozik, így édesapja maga megy vadászni vagy barátjával
mennek ki a területre. Január elején örömmel hívott fel, hogy édesapja
elejtett egy „babost”.
A következő sorokat írta barátom:
„Szervusz
Petikém!
Képzeld el, édesapám január 8-án a Baracs–Bene Vadásztársaság kunbaracsi
területén este hat óra tájban kiült lesre. Nem nagyon akaródzott édesapámnak
menni, de jó barátja, Adamik Sándor nyugalmazott vadőr, mégis csak
rábeszélte. Egy óra leskelődést követően négy disznó jött be, amelyek
közül az egyik babos volt. Közel tíz percig nem tudott rálőni apu,
mert nem állt tisztán, de aztán mégis sikerült lapockán lőnie. Nagyon
sok éjszakát kint ültek, régen ismerik, látták, de csak most sikerült
terítékre hozniuk. Sok vadgazda nem örül, hogy esetleg házidisznó-gén
keveredik az állományba, de emlékezz mit mondott Hagymási tanár úr
Hódmezővásárhelyen: „Nagyon tud örülni a vadász, ha ilyen ritka vadász
zsákmánya lehet!”.
Valahogy apuék is így örültek neki. Küldtem neked képeket is, te is
meg tudod őket nézni.
Üdvözlettel:
Pisti barátod”
Pistinek
valóban igaza van, amikor Hagymási tanár urat idézte, valóban így vélekedett.
Magam is láttam babost hajtásban s az összes vadász figyelme mind ráirányult,
a hajtók meg kiabálták: „Ott fut a babos!”. Talán olyan ez, mint amikor
a sólyom a legfeltűnőbb galambot pedzi meg. Ragadozó ösztöneink talán
ilyenkor törnek leginkább a felszínre. Valami megfoghatatlan űz, hajszol
bennünket: Ezt, ezt a legkönnyebb elejteni, hazavinni. Húst adni a gyerekeknek,
családnak. Kell a hús, kell, mert élni kell!
Magamban ilyen gondolatok ébrednek, mikor fegyvert ragadok s civilizációt
elfelejtve fagyoskodva ülök a lesen. Nem tudnám megmondani, miért jó
ez, de ha nincs, akkor belebetegszünk, s csak egy orvosság létezik erre:
ez pedig a vadászat!
Elnézve a képen Pisti édesapját és barátját, szinte magam előtt látom,
ahogy figyel a lesen. Talán tíz percen át még levegőt sem vett, csak
várta ugrásra készen a pillanatot, amikor nem hibázhat, mert talán az
élete függ tőle.
Persze a régmúlt idők óta új és új dolgok párosulhattak a hússzerzéshez.
Nagy legyen az agancs, a szarv, az agyar. Óriási legyen a prém, hogy
a többi ember lássa, milyen erősek is voltunk, hogy ekkora medvével,
farkassal küzdhettünk meg, velünk nem lesz könnyű elbánnia senkinek,
ha erre vetemedne…
Mikor nálamnál idősebb meglett családapákat látok, vagy idősebb vadászokat,
akik hétköznapokon reumával s az öregkor minden nyavalyával küzdve egy-egy
körvadászaton ott vannak, jönnek velünk, cuppognak a sárban, törik a
havat, ilyenkor újra és újra meggyőződök arról, hogy nem menekülhetek
magam elől s más sem. Vadásznunk kell!
Egy
kis kitérő után…
Pisti
tegnap előtt újra jelentkezett. Édesapja pár napja egy albinó őzgidát
figyelt meg ugyanarról a lesről a február eleji kemény fagyokban…
|