Az ősz már tarkára festette az erdő fáit, és itt-ott már hullottak a falevelek, mint megannyi könnycsepp, amely az elmúlt meleg napokat, a nyarat siratja. Tudták vagy csak érezték ezt az erdő vadjai és madarai is. A lombkorona lehullásával kitárulkozott a táj, eltűntek a rejtekadó zöld lombok. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak képzeletemben, miközben kinéztem a rohanó autóbusz ablakán. Szülőfalumba utaztam a Mecsek déli, lankás völgyeiben meghúzódó Szilágyra, édesanyámékhoz látogatóba. Unokabátyám várt rám, ki már régebb óta vadász, és tudomására jutott, hogy jómagam is levizsgáztam és a vadászok soraiba szeretnék lépni. Közölte, hogy két hét múlva, november 5-én kezdődik náluk a fácánvadászat, szeretettel vár. Ha tehettem volna, már azonnal indultam volna! Hiszen időközben megvásárolt puskám már a fegyverszekrényben várta, hogy összeismerkedjünk.

Lassan, de elérkezett a számomra máig is piros betűs ünnepnap. Előző este összekészítettem mindent, amire szükségem lehet – talán még többet is. Reggel az ébresztőórát nem kellett felhúzni… Az első vadászatot mostani lakóhelyem határában, Romonyára tervezték. A találkozóra érkezett vadásztársak mindegyikét régóta ismertem, az esélyekről, a meghajtandó területről, a várható időjárásról – merthogy nagy, szürke hófelhők közeledtek – folyt a diskurzus. Mint kezdő vadász, a hajtósorban kaptam helyet. Sajnálatomra unokabátyám terepjárójával az elálló, idősebb vadászokat fuvarozta a felállítási helyükre, bár jobban szerettem volna, ha az első vadászatomon mellettem jön. Azért némi büszkeség is eltöltött, úgy éreztem, bíznak bennem.

Időközben szállingózni kezdett a hó, felállt a hajtósor, elkezdődött az első hajtás. Szívem a torkomban dobogott, miközben a két lőszert a fegyver csövébe csúsztattam. Az első meghajtott rész sással benőtt fiatal nyáras volt, néhol elég magas talajvízzel. Az a kevés madár, ami volt benne, az is nehezen kelt szárnyra. Néhány puskalövés azért azt bizonyította, hogy él a területen vad. A lövések hangerejét mintegy csillapítandó, lassan elkezdett havazni. Talán ez adta meg a kellő hangulatot a vadászathoz.

Tapostuk, törtük a sást, s ha nehezen is, de azért haladtuk előre. Talán harminc méterrel előttem kelt nagy robajjal szárnyra egy kakas, de mire vállhoz kaptam a fegyvert, már messze járt. Többen is kérdezték, miért nem lőttem? – Messze volt – válaszoltam. Valószínűleg én bámészkodtam el. Tőlem balra az ötödik puskás, ezt a hibát már nem követte el, és megtörte a színes madár röptét. Az elállók felől erős fegyverropogás hallatszott, mint később kiderült, rókák próbáltak sikertelenül megszökni a közeledő zaj elől. Vadásztunk tovább a frissen hulló hóban. Néhány sporttárs aggatékán már volt madár. A terep elég nehéz volt, a sásost hol nád, hol embernyi gazos tarkította, a csizmám telehullott magokkal. Egyre nehezebb, kényelmetlen és fárasztó lett a járás, jólesett néha megállni, és az otthonról hozott kávéval, szendviccseI, gyümölccsel pótolni az elhasznált energiát.

Közben egy magas gazos vadföldhöz értünk, reménykedtem, itt talán több lesz a madár, és én is eredményes leszek, hiszen ez nagyon kedvező hely a fácánnak, de még a rókának is. Csak néhány lépést tettünk benne, máris felrebbent az első kakas. Szomszédom meg is lőtte, nekem csak a látvány maradt. De sebaj, gyerünk tovább. Nem sokáig kellett várnom, felrepült egy újabb kakas a jobb oldali szomszédom előtt. Igen sportszerűen – mivel már függött fácán az aggatékán – fel sem emelte a fegyverét. A madár balra felém repüIt, de késlekedésem ismét egy másik vadászt juttatott sikerhez. Hiába, az első hajtás, az első vadászat, ilyenkor még nem olyan gyorsak a reflexek. Így tehát még mindig nem büszkélkedhettem vadászzsákmánnyal, holott már a hajtás felén túl voltunk. Én azért még bíztam a kiszámíthatatlan vadászszerencsében, bár a sok „elpuskázott” lehetőség miatt már nem is volt olyan szép a behavazott táj. Úgy éreztem, még a fekete ruhás varjak is károgva hirdetik balszerencsémet.

A sors végül megkönyörült rajtam. Előttem emelkedett, alig tíz méterre, egy színes tollú fácánkakas. Még volt időm körbepillantani, a többiek arcáról leolvasható volt: „Mire vársz? A tiéd!" Mintha ezt sugallta volna az arckifejezésük. Szinte csukott szemmel húztam meg az elsütőbillentyűt, mintha a lövéstől vagy a hibázástól félnék. Alig hittem a szememnek, amikor láttam, hogy a gyönyörű madár röpte megtörik a levegőben és élettelenül esik vissza az eddig számára búvóhelyet nyújtó, immár ravatallá változott gazosba. Meghatódva, de boldogan léptem oda életem első vadászzsákmányához. Lassan letérdeltem mellé, levettem a kalapom, és halkan köszöntem meg neki. Igen neki, a vadnak, és ezt javaslom minden vadásztársamnak, hisz a vad a legdrágábbat adja azért, hogy mi vadászok szenvedélyünknek hódoihassunk… a legdrágábbat: AZ ÉLETÉT! Látva ezt vadőr barátom kérdőn nézett rám. – Az első fácánom – válaszoltam az el nem hangzott kérdésre.

A vadászat után Hubertus nevében fácánvadásszá avattak az alábbi mondattal. „A vadászok sorába léphetsz, a vadat és a természetet óvjad és védjed!" Siettem haza, hogy a nap örömeit megoszthassam a családommal, a kakas legszebb begytollait apám tűzte a kalapomra. Szeretem a havazást, de számomra ilyen szépen még nem hullott a hó.

2005. október 15.