Rosta László:
A BÉRVADÁSZ BECSÜLETE

A következõ történet napjaink eseménye, „szép új világunk” jellegzetes lehetetlensége. Bár csak az lenne, de sajnos nagyon is valóságos, keserves élmény, napsugaras vadászéletem sötét foltja. Olyan ügy, amelyrõl nem szívesen beszél az ember, igyekszik minél ritkábban gondolni rá; és ha eszébe jut – márpedig gyakran eszébe jut –, elromlik az egész napja. Mivel azonban a dolog nem tanulságnélküli, úgy érzem érdemes szólni róla még akkor is, ha inkább hallgatni kellene. A dolog bérkilövõ vadásztársaságunk feloszlásával kezdõdött. A társaság annak rendje-módja szerint kimondta megszûnését és úgy döntöttünk, hogy a nem túl nagy közös vagyont „levadásszuk”. Elnökünk iziben meg is egyezett az egyik környékbeli területes társaság elnökével, hogy lõhetünk náluk tarvadat, disznót és ingyen rókát is, ha úgy alakul a helyzet. Egymás közt eldöntöttük, hogy lehetõleg mindegyikünk lõjön egy-egy szarvasborjút vagy nem túl nagy disznót. December közepén jött a telefon, hogy délután találkozunk a Z.-i vadászháznál és ki is megyünk a területre. A jelzett idõben összeverõdtünk a megadott helyen. Kölcsönös bemutatkozás, a részletek tisztázása után már pakoltunk is befelé a kísérõ vadõrök terepjáróiba. Kijelölt kísérõm harmincas éveiben járó, magas, magabiztos mozgású fiatalember beindította meglehetõsen koros, de jó erõben lévõ jármûvét, és irányt vettünk egy távolabbi területrész felé. Miután jeleztem disznólövési szándékomat biztosított, hogy az általa kiszemelt szórón nagy valószínûséggel még világosban megjelenik a konda, és akkor már csak rajtam múlik a siker. Az utat végigbeszélgettük, és az volt a benyomásom, hogy vezetõm tapasztalt, jó vadászember, aki szereti amit csinál és ért is hozzá. Volt ugyan néhány megjegyzése amelyekbõl némi indokolatlan fölényeskedést véltem kihallani, de ezen nem akadtam fenn, hiszen az emberek többsége szereti magát elõnyös oldaláról bemutatni, és õ is csak ezt tette. Ami kissé elgondolkodtatott, az az idõsebb vadászokról szóló nem éppen hízelgõ fejtegetése volt, amibõl kiderült, hogy legszívesebben csak magakorabelieket látna társaságban. Ezen aztán némileg összevitatkoztunk, de a viszony korrekt maradt köztünk azok után is, hogy a kétórás lesen nem láttunk semmit. A szóró a magaslestõl 60–70 méterre szinte világított a decemberi alkonyatban, de nem jött ki arra egy fia disznó sem. – Van ilyen, nincsen semmi probléma, gyerünk haza! – javasoltam kísérõmnek, aki szemlátomást szívesen vetett véget a lesnek; annál is inkább, mivel idõközben többször is elbólintott mellettem a kemény deszkán való meddõ üldögélés közben. Három nap múlva párcentis hó esett és újra jött az értesítés: – Este disznóles! Kellemes feszültséggel telve készülõdtem és arra gondoltam, jó lenne, ha ma is D. lenne a kísérõm, utóvégre jól elvoltunk egymással a minapi lesen is. A dolgok azonban a sors kifürkészhetetlen akaratából másként, számomra roppant kellemetlen módon alakultak, és olyan fordulatot vettek, amelyen a mai napig sem tudtam igazából túltenni magamat. Délután háromkor volt elnökünkkel és még egy vadásztárssal türelmetlenül toporogtunk a vadászház tornácán. Némi késéssel befutottak a vadõrök, és múltnapi társam D. zavartan kibökte, hogy van egy kis gond, ugyanis csak két kísérõ van, és mi hárman akarunk vadászni. Az õ javaslata az, hogy két ember menjen kísérõvel, egy pedig üljön fel egyedül egy lesre, mert annak nem sok értelme van, hogy három vadász tolongjon egy szûk magaslesen. Ebben egyetértettünk, azonban mindnyájan tudtuk, hogy amire készülünk, az szabálytalan vagy talán több is annál. – Ki megy egyedül? – sürgetett bennünket D., aki a vadõrök között valamiféle „kisfõnök” szerepet alakított. Ekkor elnökünk – abszolút jószándékkal – számomra elõnyösnek látszó, de késõbb éppen ellenkezõjére forduló javaslatot tett: – Én azt mondom, menjél te egyedül, utóvégre mégis „hivatásos” vagy, én meg még soha nem lõttem disznót, nem akarnék valami galibát elkövetni. A „hivatásos” jelzõ erdész mivoltomnak szólt, és végül is kellemesen érintett ennek közhírré tétele. A hibát itt követtem el, mert azonnal és fenntartás nélkül ráálltam a javaslatra, amit a vadõrök is támogattak. Tizenöt perc múlva már ott tipródtam a magasles alatt a frissen ropogó hóban, és elégedetten néztem az elpöfögõ Niva után. Pedig ha tudom, hogy ezzel mibe keveredek, alighanem kapom a holmim és meg sem állok a közeli vadászházig. Ehelyett izgalommal telve kapaszkodtam felfelé a hótól síkos magaslesre. Miután kényelmesen elhelyezkedtem, megtöltöttem a fegyvert és szemügyre vettem a terepet. Az erdõk közé zárt felszántatlanul maradt repceföld közepén tõlem ideális távolságra jól látszott a szóró, amelynek a nyomokból ítélve nagy forgalma lehetett már napközben is. Hamarosan megjöttek az elsõ vendégek: a fenyõsûrûbõl két õz lépett ki. Egyenesen a szóróhoz húztak és mohón szedegették a morzsolt kukoricát. Távcsövön nézegettem õket: suta és már kinõtt gidája, amelyik mintha néha sántított volna a jobb hátsó lábára. Nyugodtan eszegettek, még akkor sem emelték fel a fejüket, amikor a távolból lövés dörrent. – Na, legalább harmadik társunknak sikerült valami – nyugtáztam magamban. Kis idõ múlva a két õz elballagott az erdõ felé, és közben megeredt a hó. Egyre jobban esett és mivel újabb látogató nem érkezett összeszedelõzködtem és lemásztam a lesrõl. Közben – mintegy végszóra – megérkezett a terepjáró is. Lehajtott hátsó rácsán 30–40 kilós süldõ szerénykedett alaposan meglövöldözve. Mint kiderült, elnökünk „vadõri segédlettel” meglõtte élete elsõ disznóját. Együtt örültünk, és a vadászháznál elõírásos avatást rendeztünk. D. vágta a botot, én pedig meglehetõs alapossággal vaddisznóvadásszá avattam a süldõn hasaló és nagyon boldog elnököt. Ebben a remek hangulatban váltunk el egymástól, és a koccintás is csak azért maradt el, mert mindnyájan autóval voltunk. Másnap reggel korán csengett a telefon és elnökünk kérte, hogy azonnal menjek a vadászházhoz a „továbbiak megbeszélése” céljából. Kissé furcsálltam a dolgot, de azért igent mondtam és már indultam is. A vadászház udvarán csoportosulás fogadott: ott volt a három vadõr, aztán elnökünk és tegnapi harmadik vadásztársunk, aki az este lõtt egy szarvasborjút. Mikor odaléptem hozzájuk, kínos csend fogadott, és D. a „fõvadõr” nekem szegezte a kérdést: – Mondja, mire lõtt az este? Mintha villám vágott volna le mellettem, a torkom elszorult és alig bírtam kinyögni: – Semmire! Miért, mi történt? D. jéghidegen folytatta, szemlátomást a helyzet magaslatán érezve magát: – Az történt, hogy a maga lesénél az este valaki lövést tett, és megsebzett egy szarvasborjút vagy õzet, amit még nem találtunk meg. Csak maga volt ott, más nem is lehetett! – dörgött a vadõr szava. Körülnéztem: társaim a földet bámulták, a másik két hivatásos vadász az eget tanulmányozta, csak vádlóm hadonászott tovább. – Mondja meg, ha maga lõtt, akkor nincs nagyobb baj. Végül is el lehet rendezni a dolgot, de meg kell tudnunk mi történt. Kezdtem magamhoz térni, ám hangom még mindig tompán kongott: – Ki mondta, hogy én lõttem? – Senki, de reggel járt egy vadásztárs a szórónál és õ látta a sebzés nyomait. Csupa vér a szóró! – tüzelt tovább a vadõr. Ekkor meglehetõsen emelt hangon félbeszakítottam, és kikértem magamnak a gyanúsítást. Felháborodásomban még mindig alig találtam szavakat, egyszerûen nem hittem a fülemnek. – Mi megy itt? Hát így is lehet? Valaki gazemberkedik a határban, és engem, a fizetõ bérvadászt gyanúsítanak vadorzással? És ráadásul ilyen stílusban? – dörömböltek fejemben a gondolatok. – Maga ne kérjen ki semmit, itt én vagyok birtokon belül, azt mondok, amit akarok! – hörrent rám modortalan minapi kisérõm. Mondott még egyebeket is, világossá vált számomra, hogy csak engem akar gyanúba keverni. Azt kénytelen volt elismerni – hiszen a többiek is megerõsítették –, hogy felõlem lövést nem hallottak, és a szóróhoz oda sem mentem. Azt viszont felháborodottan visszautasította, hogy az a bizonyos reggeli „helyszínelõ” vadász is lõhetett. – Õ minden gyanún felül áll! – jelentette ki mély meggyõzõdéssel. – Aha! Szóval õ igen, én viszont nem – gondoltam, de hát ez csak az én véleményem volt. Lehetetlen helyzetemben elnökünkhöz fordultam és kértem, hogy együtt nézzük meg a helyszínt. Õ azonban bokros teendõire hivatkozva kimentette magát és sürgõsen elköszönt. (És én még tegnap vaddisznóvadásszá avattam!) Annak nem sok értelmét láttam, hogy vádlómmal kettesben menjek a szóróhoz, bár utólag látom, ehhez ragaszkodnom kellett volna. Újabb hibát követtem tehát el, ami nem javította helyzetemet. Hirtelen ötlettõl vezérelve ellentámadásba mentem át és emlékeztettem, hogy az õ kezdeményezése volt a kísérõ nélküli vadásztatás, így õ is felelõs a helyzet eldurvulásáért. Ez az érvelés némileg lehûtötte a bõsz „igazságkeresõt”, de tovább hajtogatta saját verzióját. Miután követeltem, hogy hívjuk a helyszínre a vadászmestert közölte, hogy az most nem elérhetõ. Ezzel beugrott a terepjáróba, és otthagyott bennünket mint Szent Pál az oláhokat. Porbasújtott állapotomat látva a másik, velem nagyjából egykorú hivatásos vadász megfogta a karom és félrevont: – Ne törõdj vele, nem elõször csinálja ezt, beszélj a vadászmesterrel! Így is tettem, de a helyzet nem sokat javult: õ részben gyanúsított engem, részben elismerte a helyzet fonákságát. Úgy éreztem, szeretné, ha a kellemetlen szituáció mielõbb rendezõdne. Mikor a vadõr stílusát kifogásoltam, így védte emberét: – Nézze, lehet, hogy ez a gyerek nem végzett magyar szakot, de jó szakember, én ismerem! Ezután megígérte, hogy másnap reggel együtt megnézzük a helyszínt. Ebbõl annyi valósult meg, hogy a két vadõrrel „kimehettem” a szóróhoz. A helyszín az olvadás miatt alig árult el valamit. A nyomok részben eltüntek, a vér alig volt látható, tehát semmivel sem lettem okosabb. Az áldatlan vita természetesen tovább folyt, bár vádlóm most már jobban megválogatta szavait. Ebben szerepe lehetett annak a telefonnak is, amelyben egy befolyásos bérkilövõ vadásztársam a társaság tudtára adta, hogy ha nem kérnek elnézést tõlem, akkor az összes további vadászatunkat lemondja náluk. Szó ami szó: sohasem derült fény a valóságra. Õk nem akarták, én meg nem tudtam kideríteni, mi is történt valójában. Háborgó lelkiismeretem azóta megnyugodott valamelyest, megtépázott vadászönérzetem is helyrebillent már, de ma is keserû lesz a szám íze, ha erre a vesszõfutásra gondolok. Azóta is sokat töprengek azon mi is történt valójában? Két dolog lehetséges: – a reggeli szórót ellenõrzõ vadásztárs gazemberkedett, saját sebzését akarta rám testálni, – a szórón eszegetõ két õz valamelyike sérült volt és az hagyta a vérnyomokat. Ma már mindegy mi volt a valóság. A tanulság azonban fontos és ajánlom is minden bérkilövõ kollégámnak: – Vadásztársak ! Soha ne engedjetek az esetleges rábeszélésnek, ne menjetek vendégként egyedül a területre. Úgy látszik minden lehetséges és elõfordulhat, hogy adott helyzetben kvázi orvvadászokká válhattok. A magyarázkodás pedig reménytelen és felesleges, hiszen ahogy D. a szereptévesztõ vadõr megmondta: „Õk birtokon belül vannak, azt mondanak és tesznek amit akarnak!”