A NYEREMÉNYBIKA


Így találtam a lövés helyén

Minden az Országos Vadásznapok tatai rendezvényén kezdõdött. Ott vettem egy tombolát a rendezvény második napján, amelynek sorsolását a záróünnepség részeként bonyolították le Kupa Mihály és felesége megtisztelõ jelenlétében. Ott húzta ki egy pruszlikus kislány negyvenvalahány tárgy- és néhány vadászati nyereményt követõen utolsónak a fõdíjat - egy szarvasbika lelövését -, és ott mondták be hangosan, érthetõen, félreérthetetlenül, mondhatni szívszakasztóan azt a sorszámot, amely az én tombolajegyemen szerepelt. Mámoros pillanatok voltak, megismételhetetlenek. Átvettem a meghívólevelet és fejemet lehajtottam, mert egy kicsit homályossá vált körülöttem a világ. A fõdíjat Perl József, a HM Süttõi Erdészetének igazgatója, a Szervezõbizottság alelnöke, az OMVK Komárom-Esztergom megyei elnöke ajánlotta fel, és a meghívólevélben az állt, hogy a szerencsés nyertest októberben várják (teljes ellátással) a süttõi vadászházba egy öt kilogram agancssúlyú bika elejtésére.

 


Végleg lehajtotta fejét

Egy türelmeskedõ hónap és több telefonegyeztetés után - az utóbõgés kezdetére várva - október 10-ében állapodtunk meg, ekkor érkeztem meg délután a vadászházba, ahol rövid ismerkedés és berendezkedés után négy órára érkeztek a terepjáró UAZ-ok és a házban tartózkodó nyolc német vendéggel egyetemben máris kimentünk egy ismerkedõ cserkészetre. A mellém rendelt kísérõ nagyon biztatott. Volt is mire bizakodnia, hiszen az addig esett 65 bikábõl kilencet lövetett, "kimeneteli átlaga" három cserkészetbõl egy behozott bika. Ennek ellenére három napig nem sütöttem el a puskát, a szerencsebika összepaktált az égiekkel, és lövéshez nem jutottam. Pedig vad volt bõven, naponta három-négy érdemes bikát becserkésztünk, sok egyéb vadat, muflont ugrasztottunk, de a szarvasok egyelõre túljártak az eszünkön. Vagy direkt olyan óriás agancsot növesztettek, hogy két tombola sem fedezte volna a kilövésüket, vagy illetlenül a feneküket mutogatták, sõt nem egy olyan udvariatlan bikával találkoztunk, amely meg sem várta hogy megnézzük, egyszerûen kereket oldott. Esténként a vadászházban a bõséges vacsora és elsõosztályú kiszolgálás után mindig úgy tértem nyugovóra, hogy na majd holnap. És a harmadik napon, a szerencsebikák legfélelmetesebb napján, október 13-án pénteken, megtört a varázs. A délutáni cserkészet elõtt varázstörõ, ördögûzõ, bikalövõ szeánszot tartottunk. Ez abból állt, hogy az erdészet igazgatója új területre irányított bennünket, amelyet közvetlen kezelésében tartott, és amelytõl azt remélte, hogy cserkészetünket siker koronázza. Jól remélte. Úgy mentünk ki délután utolsó elõtti cserkészetünkre, hogy minden akadályt elhárítottunk a siker érdekében, másnap úgyis indulnom kellett haza.

 


Szép terpesztésû agancs

Két bika is bõgött a szomszédos hegyoldalakban ahogy kiszálltunk a terepjáróból a völgyfenéken. A szelünk nem volt túl jó, ezért kisebb kerülõt kanyarítva oldalaztunk a közelebbi bika felé. Lassan haladtunk, mert az indián nyár ropogósra sütötte a lehullott faleveleket, a szálerdõben pedig messzirõl észrevesz a vad, tehát igyekeztünk minden dombhajlat, vastag fa takarását kihasználni. Meg is láttuk a gerincen a csapatot, sõt a bikát is egy pillanatra, de észrevettek és elugrottak. Mire felértünk a gerincre, alaposan kiizzadtunk, ezért egy kis fujtatás után a másik, kitartóan bõgõ bika felé indultunk. Kisvártatva megálljt int kísérõm, és hosszú, bonyolult mutogatás során elmagyarázza, ott a bika keresztben állva, már lõni is kéne, mert figyel. Nagy nehezen észreveszem. Lehet vagy százötven méterre, a szálerdõben ez a távolság már elég zavaró. De azért meg tudom célozni tisztán felém mutató oldalát és mikor úgy érzem, hogy jó helyen van a szálkereszt, elsütöm a 30.06-os német Mausert. A bika pedig - villás nyolcas, talán négykilós agancssúlyú - sértetlenül elinal. Lógó orral odamegyünk a rálövés helyére, bár biztosak vagyunk a hibázásban. Ez lett volna tehát életem elsõ szarvasbikája, ha el nem hibázom.

 


A süttõi vadászház

Mivel azonban búslakodásra nem ad idõt a közeledõ szürkület, folytatjuk a cserkészést, a gerinc alatt ereszkedünk, nem is nagyon biztató helyen. Én legalábbis elkeseredésemben úgy gondoltam, erre most nem lesz semmi. A rétegvonalon haladva a vadõr egy kicsit el is távolodik tõlem, aztán hirtelen szapora integetésbe kezd, látom int, jöjjek gyorsan. És már a szarvasokat is látom, kaptatnak fel a hegyoldalon, egyik a másik után lép át mintegy negyven méterre egy kis tisztáson. Néhány gyors lépéssel a vadõr mögött termek, nincs idõ semmire, a szarvasok pillanatokon belül átérnek egy sûrûbb erdõfoltba, a következõt lehet, súgja a fülembe kísérõm, már lép is a bika, és ahogy kitölti a tisztást, váll lapon lövöm. Tûzben rogyik. Fut a vadõr, futok én is, rángatom a závárt, hátha ismételni kell, de kár a sietségért, melléérve látjuk, a bika - páratlan tizenkettes - mozdulatlanul fekszik, csak lecsukódó szeme int búcsút a lenyugvó napnak. Megölelem Miklóst és nem tudok betelni a szép, formás, mintegy hatkilós aganccsal. Pedig jobboldali jégágát valahol letörte, teljesen friss, fehér a törés, de így is gyönyörû trófea. Életem elsõ szarvasbikája. Tölgylombot keresünk, az utolsó falat, a töret átvételének kultikus szertartása mélyíti majdani emlékét elsõ szarvabikám elejtésének. Köszönet érte a Perl József úrnak és az erdészet dolgozóinak.

Szinte megdicsõülve érzem magam, ahogy az UAZ a vadrácson himbálózó szarvastesttel behajt a vadászház udvarára. A tornác fényeibõl emberalakok válnak ki, kíváncsian közelednek az autó hátulja felé. Közben a vadõrök leoldják a leszabott fejû bikáról a néhány rögzító hurkot, és máris egy embermagas, tetején ferdére metszett tönkön díszeleg a trófea. És milyen mutatós! Az odavetõdõ fényekben mindenki elismerõleg méregeti a szép terpesztésû kívánatos agancsot. Ismeretlen vadászok, erdészek kezelnek velem, mintha csak régi ismerõsök lennénk.

Preisz Gyula


Az Országos Vadásznapok Tata 2000 rendezvényén kisorsolt tombola fõdíjak