| |
Ezer
Ádám:
AZ A BIZONYOS ELSŐ…
Hjajj Te első királynő, Te szívemnek legbecsesebb, de nehéz dolgom van
veled! Hányszor leültem már, hogy megörökítselek, hogy megtiszteljelek
egy szép írással?! Hiszen itt vagy, itt lebegsz gondolataim penge élén,
itt vagy tollam hegyén, de valahogy sosem sikerült még tisztességesen
papírra vesselek! Mindahányszor gyűrött papírgalacsinként végezted a
szemétkosárban. Egyszer túl giccses lettél, másszor semmitmondó, harmadízben
túl álomszerű és így tovább. De, becsületemre váljék, küzdök! Újra és
újra írásnak veselkedem, hogy nyugtalan éjjelen ne szegezhesd nekem
vádlón hosszú csőröd.
Hat
éve történt – milyen kurta idő ez egy vadászéletből! –, március vége
felé. A kovácsoltvas kertkaput becsuktam magam mögött, és megállt az
idő. Kívül maradt minden gond, probléma. Kívül rekedt a zajos huszadik
század, a modern világ rohanása, és jóleső nyugalommal lépdeltem az
ódon ház felé.
Beléptem, és nagyot szippantottam a csendből. Gábor az asztalnál ült
ebéd utáni hosszúlépése mellett, és pipázott. Lecihelődtem és leültem
egy pohár jó olaszrizling mellé magam is. Kora délután volt, ráértünk
még. A szó lassan folyt, vigyázva szinte, nehogy megzavarjuk az öreg
ház álmát.
Első szezonom volt ez, amikor puskával állhattam kint a standon én is,
persze csak öreg barátom vigyázó felügyelete mellett. Már jó néhány
szalonkát elhibáztam, némelyiket igazán csúnyán. Kicsit féltem is az
estétől, és néha még olyan gondolatom is támadt, inkább ne jöjjön rám
madár, mert megint eltolom. Azért persze tűkön ülve vártam, mikor mondja
az öreg, hogy induljunk.
Nem mondta. Kényelmesen üldögélt és a barackfát nézte a kertben.
– Meg kellene lassan ezt is metszeni.
– Lassan ideje – válaszoltam, és titkon drukkoltam, nehogy most álljunk
neki, mert akkor biztosan elkésünk a húzásról.
Nekiálltunk… Gábor nyugodtan csipkedte az ágakat a metszőollóval, én
pedig serényen kapkodtam fel a lehullottakat a földről, és egyre számláltam
a perceket. „Most már biztosan nem érünk ki!”
Aztán mégis összeszedelődzködtünk, és elindultunk Visegrád felé. A Vízverési-rét
alatt álltunk meg, ismerős helyen. Korábbi esztendőkben már többször
vártuk itt az erdők királynőjét – Gábor puskával, jómagam kibicként.
Megkaptam a puskát, és néhány patront is hozzá, majd az öreg odébb sétált
egy termetes bükkfa tövébe. A hegyeket néztem, vajon honnét fog jönni,
ha jön.
Egyszer
csak elkezdtek pattogni a puskák. Innen egy dupla, amonnét egy szimpla,
messzebbről megint egy dupla. Szívem már hevesen vert, és bőszen tekergettem
a nyakam – semmi. Erősen sötétedett. Körülöttem már huszonkét lövés
dördült el, de még pisszegni sem hallottam a madarat. Az égen szaporodtak
a csillagok, és a dagadó Hold kérdőn bámult le rám – ez a suhanc meg
mit csinál itt? Mérgesen visszakérdeztem „Én miért nem kapok?! Ide miért
nem jön szalonka?!” Aztán – jobb híján – válaszoltam magamnak: „Aki
ennyit hibázott, az mit akar? A múltkor Erdőanyában az a szóló madár
milyen lassan, komótosan jött, messziről korrogva? Azt vártad, hogy
még infarktust is kap a durrogásodra, te taknyos?” „Igaz” – ismertem
be, és hazaindulásomon kezdtem gondolkodni, amikor „Cpszt…cpsszt” –
két szalonka gurult le sebesen a szomszéd hegyoldal felől. „Először
a hátsót” – villant még át az agyamon. DURR! – a madarak repültek tovább,
mégsem tudtam duplázni, ekkor a hátsó ívesen zuhanni kezdett. Becsapódása
soká visszhangzott az erdő csendjébe. Megijedtem – ez túl nagyot puffant.
– Ez megvan – szólt egy vidám hang a bükkfa alól.
– Ez meg – reszkettem. Szaladtam is nyomban keresni. Gondolatok százai
cikáztak agyamban. „Lehet, hogy nem is szalonka volt? Akkorát szólt
mint egy zsák. De hát pisszegett, és a csőrét is láttam! Lehet, hogy
kacsa?! Mindegy! Az enyém, bármi is az! Első vadászzsákmányom leesett,
és megkeresem, ha reggelig kell maradjak is!”
– Na, menj vissza a standra, és irányíts merre esett! – szól Gábor,
mert látta, hogy össze- vissza rohangászom.
– Jó – hebegtem. Óráknak tűnő percek csorogtak el, míg egy helyen megállapodott
a lámpa fénye.
– Mit szól a fiatalúr, ha megtalálom a madarát?
– Kiugrok a gatyámból örömömben! – de már szaladtam is – gatyában. És
ott volt! A kis elemlámpa fényében, az összeboruló fűszálak alatt ott
feküdt első szalonkám. Mérhetetlen boldogság, könnycseppek, gratuláció.
Nem tudom, hogyan értünk be Visegrádra. Az erdész házánál megálltunk
egy áldomásra.
– A fiatalúr meglőtte első madarát! – nevetett be a kertkapun Gábor.
Aztán persze jöttek az élcek, hogy ilyen nagy madarat nem nehéz eltalálni,
meg nincs is rajta seb, biztosan szélütés vitte el, és így tovább. Nem
bántam, bár igaz, ami igaz, a madár nem volt éppen kicsi, és csupán
három szem sörét találta meg.
Az
avatás másnap reggel volt. Somvirággal, ibolyával, barkával, tüdőfűvel
díszítettük a ravatalt, és jól suhogó somvessző is került. Öcsi bátyám
ünnepélyes avatóbeszéde után aztán megtapasztalhattam, hogy nem csak
jól suhog, csíp is!
Valahogy
így történt az a bizonyos első. |