Modok Imre
BÓCSAI TÖRTÉNET

2006. október 5-én nem mindennapi vadászszerencse örvendeztette meg a Bócsai Hubertus Vt. lesvadászaton résztvevő vadászait. A hosszú száraz hetek után végre megérkezett a várva várt eső, s ez bizakodással töltötte el a vadászokat. Az elmúlt hetekben a száraz, meleg időjárásnak köszönhetően a vad nem mozdult, a lesvadászatok rendre eredmény nélkül végződtek. De most az eső áztatta vadföldek, a felfrissült levegő, a délutánra kitisztult égbolt, s nem utolsó sorban a kedvező holdfázis adta a reményt, talán ma este eredményes lesz valamelyikőjük vadászata.

A késő délutáni órákban többen találkoztak a beírókönyvnél, s latolgatták: Talán majd ma! Nem csalódtak. A nap még szinte le sem bukott, s máris szólt a puska. Nem sokkal később másodszor is lövés dördült a bócsai határban. Mint utólag kiderült, ekkor már két bika feküdt. A történetet Balog Lajos, a vt. titkára, a következőképpen mesélte el:

– Kiderült, hogy az első bikát egyik legidősebb vadásztársunk lőtte meg, aki februárban tölti be a 77. életévét, és az első bikája. A nyugdíjas erdész-vadász érkezésünkkor elérzékenyülve mesélte el a történteket:
– Egymás mellett kukorica és lucerna vadföld van, és a kukoricánkból váltott át, amikor kb. 80 méterről rálőtt. Úgy 100 métert rohant a lucernatáblában, majd összeesett. Lement a bikához, majd hívta a vadászmesterünket, aki nem messze volt tőle. A végtisztesség megadása közben újabb lövés dördült, a közelben levő vendégvadász is elejtett egy bikát. Az érdekességhez hozzátartozik, hogy az egész nyílt területen zajlott le, és a vendég látta, amikor idős vadásztársunk elejtette a bikáját. Meglepetésére ezután nála is megjelent egy bika.

Ezzel még nem volt vége az aznap esti vadászatnak, ugyanis a holdfénynél Balog Lajosra is rákacsintott a vadászszerencse. Erről a következőképpen mesélt:
– Nekem egy saját vadföld jutott kukoricával, amit régebben már elég jól letaroltak a disznók. Egy nagy erdő mellet terült el, de közelben egy elég jártas út volt. Elég korán felültem a lesre és még naplemente előtt három egymást követő nagy ágroppanásra lettem figyelmes, utána viszont egy darabig semmi. Negyed óra múlva vettem észre, hogy ott, ahol legsűrűbb és legnagyobb a kukorica, egy nagy fekete folt jelent meg a távcsőben. Teljesen csendben jött a kukoricába a vaddisznó. Közben a telefonom megrezdült, de nem mertem felvenni, mert féltem, hogy észreveszi, ugyanis tőlem 100 m-re volt, teljes csendben.

Végre úgy tíz perc múlva elkezdte törni a kukoricát, de még mindig olyan helyen, ahol nem láttam rendesen, csak egy meg-megvillanó foltot belőle. Közben nagy zörgéssel megjelent egy nyúl, és erre a disznó kiszaladt a kukoricából, s az útmenti fasorban állt meg. Na ekkor kapott el rendesen a vadászláz, ugyanis megláttam, hogy mekkora állat van előttem. Óriásnak látszódott a fák alatt az árnyékban. Nem mertem rálőni, mert remegett kezem-lábam, és féltem, hogy elhibázom. Szerencsém volt, mert rájött, hogy a nyúl nem jelent neki veszélyt, ezért szépen lassan visszajött a kukoricába, de megint nem láttam rendesen, csak itt-ott egy-egy foltot belőle. Újra megszólalt a telefonomon a rezgés, de nem nyúltam hozzá.

További 3/4 órán keresztül játszott a disznó az idegrendszeremmel, egyszer sem láttam rendesen, de nem is volt ez olyan nagy baj, mert ahogy telt-múlt az idő, egyre nyugodtabb lettem. Szerencsére jó szelem volt, és a hold is nekem kedvezett, jó bujkálós, de tisztán láttam volna, ha ritkásabb helyre ér. Aztán úgy tíz óra után végre elkezdett kifelé jönni, egyre többször láttam a fejét és a blattját. Újabb öt perc után végre megállt olyan helyen, ahol a szálkeresztet rátettem az első lapocka mögé és lőttem. A lövés után rögtön felálltam, hogy lássam, merre szalad, de se nem láttam, se nem hallottam, hogy hová tűnt el. Aggódtam, hogy nem találtam el, mert nem hallottam a becsapódást.

Felhívtam a vadásztársamat, aki legközelebb volt hozzám, és már többször hívott. Ő tudott már a két elesett bikáról, s az elején megbeszéltük, hogy ha valami esik az este, akkor megyünk ünnepelni és segíteni egymásnak. A társam állította, hogy meglesz az én disznóm is, mert tisztán hallotta a becsapódást. Lementem a lesről, és kezdtem keresni a rálövés helyét. Megtaláltam, de vért nem láttam. Közben megjött a vadásztársam, és elindultunk a disznó nyomán. Úgy öt méter után megtaláltuk az első vért, majd egyre többet. A disznó átment az úton és egy 4-5 méter mély száraz csatornában találtuk meg mozdulatlanul. A halálvágtában eddig birta, kb. 40 métert tett meg.

Miután a vadak beszállításra kerültek, a jelen lévő vadászok együtt ünnepelték meg a nem mindenapi terítéket. A kan hatalmas testű, zsigerelt súlya 127 kg volt, agyarai 17,5 és 18 cm lettek. Józsi bácsi, az idős vadász által elejtett bika trófeasúlya 7,3 kg, a vendég által elejtett bikáé 6,2 kg lett.

A történet érdekessége, hogy a községben minden évben rendeznek szüreti napokat, ahol egyik napon egy felvonulás is megrendezésre kerül, amelyen a vadászok is részt szoktak venni. Vadászkocsijukon ilyenkor valamilyen közelmúltban elejtett vadat ravataloznak fel. Eddig mindig szerencséjük volt, pár nappal előtte mindig esett valami, most azonban egészen el voltak keseredve, mert nem volt, amit a vadászkocsira tehettek volna. A csütörtök esti vadászaton elejtett vadak bemutatásával azonban minden eddigi felvonuláson túltettek a vadásztársaság tagjai.

2006. december 30.