Pintér Gábor:
BOGOJKA ÉS VITOJKA

– A Pali keres – nyújtja felém a nejem telefonkagylót…
Álljunk csak meg itt egy pillanatra! Ugyanis a vonal végén várakozó Pali barátom nem egy szokványos figura, ugyancsak nem szokványos stílussal. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de ez elválaszthatatlanul hozzátartozik a személyiségéhez, ha úgy tetszik, az imázsához. Ő és az életstílusa, a modora, a megnyilatkozásai egységes egészet képeznek, és megbonthatatlanok. Ő a PALI, így csupa nagybetűvel.

Egyebekben nagy vitalitású, az életet, a jó ételeket, a jó borokat, a társaságot, a vadászatot, a kártyát rendkívül kedvelő, színes egyéniség, aki egy patinás kisvárosban orvos. Tudni illik róla még, hogy az orvosi diploma megszerzése előtt a szakácstudományokból is „doktorált”, és nemcsak szeret, de fantasztikusan tud is főzni. A többi derüljön ki menet közben!

– Szevasz Palikám! Mi újság?
– Szevasz südej! Azért tudod, érted hívtalak, mert a jövő héten megyünk ám Zemplénbe, kis muflonkosokra vadászni. Minden elő van készítve, egy kis aranyérmes borocskát meg egy fél disznót, érted, tudod, viszünk, nehogy nyomorogni kelljen. Intézd a szabadságod, de ne sz…rozz, ám, érted, vegyél ki legalább egy hetet! Lehet, hogy, tudod, érted, haza sem tudunk jönni, ha ott az Isten háta mögött leesik a hó. Szedd össze a tudod, a kis motyódat, és csütörtökön egy óra körül ott vagyok érted! Na, szevasz, érted, leteszem, mert ezren vannak a rendelőben… Majd este hívlak még zsindő!

– Mit akart a Pali? – kérdezte a párom.
– Semmit, nem érdekes… Valami muflonvadászatra hívott Zemplénbe, de most, hogy nem vagy jól, úgysem mennék el.
– Ha nem lennék beteg, elmennél? – kérdezte.
– Akkor mi lenne, az nem érdekes, mert most ez van. Egyébként persze, hogy elmennék. Régi vágyam, hogy egy kost lőhessek. Eddig még lehetőségem sem volt rá.
A feleségem mindig hallatlanul tolerálta a vadászbolondériám. Most is a segítségemre sietett:
– Ha akarsz, elmehetsz. Majd szólók az Anyukámnak, és ő távollétedben itt lesz velem.

Este mindenre fény derült a hosszú körmondatokból, melyeket sűrűn megspékelt a „tudod, érted, látod” kötőszókkal; kiderült, kinek köszönhető a csábító meghívás. Az egyik asszisztensnője a Zemplén megyei Baskó községből származik. Kiderült, hogy az édesapjaa is vadászik. A mi Pali barátunk ezt nem hagyhatta ki. Addig kapacitálta Marikát, míg az apukától – a mi későbbi János barátunktól – meg nem érkezett az üdvözítő invitálás: „Jöjjenek a doktor úrék, nagy szeretettel várjuk őket!”

A „doktor úrék” pedig mentek, összesen öten: egy veszprémi cimbora; Pali országos barátja Bodó Nándi, főorvos úr a koordinátor, Marika – aki az alkalmat kihasználva eljött meglátogatni a szüleit –, és jómagam.

Végigdöngettünk a hármason, Miskolc után szolidabb tempóban a 37-esen, majd lefordultunk Erdőbénye felé. Egyre keskenyebbek lettek az utak és egyre kanyargósabbak, mígnem beértünk egy faluba, ahonnan tovább már nem vitt az út. Ott befordultunk a szélső, Kertalja utcába, ott is az utolsó 17-es számú ház udvarába, és vége. No… a világnak azért nem, de Magyarországnak mindenképp. Hiszen a hegyen túl már egy szomszédos ország, Szlovákia található.

A vendéglátóink – Kertész János és csupa szív felesége, Erzsi néni – hallatlan szeretettel, az elgémberedett utazót regeneráló kisüstivel, és háromfogásos vacsorával vártak bennünket. A vacsora elköltésével, az ismerkedéssel jól elszaladt az idő. Mígnem János indítványozta, hogy pakoljunk át a terepjáróba, mert tovább kell indulni. Vár ránk a cimborája, aki reggel óta fűti a vadászházat.

Ahogy a faluból kiértünk, rögtön emelkedni kezdett az út, és a minősége is katasztrofálissá vált. A környezetből csak annyit láttunk, amennyit a kocsi lámpája megvilágított: szikla, szikla, aztán a változatosság kedvéért megint csak szikla. Fél órának tűnő zötykölődés után végre megálltunk.
– Megérkeztünk. Hozzátok a cuccotokat! Aztán majd holnap, világossal mindent megmutatok – rendelkezett János.

Egy nagyon hangulatos nappaliba léptünk be. Innen nyílt a konyha, a fürdőszoba, a hálószoba, amelyből további még egy szoba nyílt. Így, belülről nézve, igazi kis vadásztanya. A nappaliban egy tekintélyes hosszúságú asztal volt, körberakva székekkel, kb. húsz ember részére.

A cimbora, aki a fűtést szolgáltatta, olyan helybéli rosszcsontféle volt. Nem mellékesen Baskó egyetlen „csaplárosnéjának” a férje. Befelé forduló, hallgatag hegyi ember. Nincs Isten, aki belőle információt húzott volna ki. Kérdésre csakis kérdéssel válaszolt, így kerülve el az információszolgáltatást. Ha teszem azt, megkérdeztük tőle húsdarabolás közben, hogy ugye, ez jerke, akkor a válasz így hangzott: „mér lenne mán jerke?” Ha végképp nem tudott visszakérdezni, akkor a következőképpen hárított: „Kertész mán tudja”.
Rövid idő alatt észrevettem egy helyi sajátosságot, miszerint inkább vezetéknevükön szólítják, vagy emlegetik egymást az itt élő emberek.
Az est hátralévő része a szokásos „most a miénket kóstoljuk meg” kvaterkázással telt, jó hangulatban, barátságban.

– Ébresztő, vadászurak! – rondított bele a hajnali szendergésbe egy rekedt, ellenszenves hang. – Tudom, hogy a fenébe kívántok, de az a tisztem, hogy véget vessek a lustálkodásnak – nevetett János. – Kitöltöttem a pályinkát. Ez majd segít felébredni.
– Akar a rosseb, tudod, érted, Jánoskám, felébredni. Éppen most álmodtam egy dúskeblű menyecskével. Miért akarod te a kis Marikád ragyogó, érted, állását veszélybe sodorni az én bosszantásommal?
– Doktor úr! Nincs kivétel! Ébresztő mindenkinek! – keményített be János.
– Látom, érted, hiába fenyegetlek, muszáj lesz feltápászkodnom. Legalább egy bögre, tudod, kávét szervírozhatnál Pali bácsinak.
– Az is ide van készítve, doktor úr, csak gyere már – szólt az ellentmondást nem tűrő invitálás.
– Nyűgös vagyok, érted, tudod, amíg egy bögre kávét fel nem hajtok – morgolódott tovább a doktor. – Menjetek, érted, vadászni! Én meg összevakarom addig magam, aztán majd világossal én is körülnézek, érted, hol a szarban vagyunk – halogatta tovább a felkelést.

Már valamelyest pirkadni kezdett, mikor János utunkra bocsátott bennünket. Engem úgy igazított el, hogy a háztól lefelé minden az enyém, csak egy a fontos, hogy visszataláljak: „A lövés irányát tekintve nincs korlátozás. Itt előbb találkozol hiúzzal vagy farkassal, mint emberrel. Na… akkor egy kalappal, és néha felfelé is nézz, mert a hiúz a fáról ugrik a nyakadba! Ja… és soká ne maradj, mert jön mán Novák.”

Hogy ki a Novák, és miért jön, azt nem mondta. Én meg nem kérdeztem, mert az is kitűnt még, hogy itt az emberek kevés szóból gazdálkodnak.

Lassan kivilágosodott. Nem messze tőlem egy patak csobogása hallatszott. Körülöttem ősbükkös, sziklás, hegyes, völgyes, igazi vadvidék. Ez hát a muflonok, farkasok és hiúzok hazája. Megálltam egy fa mellett. A puskát letámasztottam, és csak tátottam a számat. Szívtam magamba ennek az ismeretlen őserdőnek az illatát. Csodáltam az érintetlenségét, a vadságát. Éreztem a törpeségem, hogy milyen szánalmasan csetlek-botlok a sziklák között, hogy itt ember mivoltomban, milyen jelentéktelen vagyok. Évszázadokon át micsoda őserők formálták ezeket a hasadékokat, görgették a háztömbnyi sziklákat. Milyen megtartó erő nevelt a kis magoncokból óriás tölgyeket!

Azon morfondíroztam, miért keltett bennem ilyen gondolatokat ez a táj? Azt sejtem, csakis az érintetlenség, az őstermészet látványa lehetett a sugalmazó, melynek hallani véltem a hangját:: „Vigyázz, Babszem Jankó! A birodalmamban, a hatalmamban vagy. Hát úgy viselkedj!”

Cserkelés közben gyorsan eltelt az idő, így hazafelé vettem az irányt. Egyrészt a jó levegőn alaposan megéheztem, másrészt azt sem felejthettem, hogy „jön mán Novák”.

A hazavivő úton találtam egy jó jártas szórót. Néhány szarvast is láttam, melyek feltűnően jó húsban voltak. A dombtetőre felérve megpillantottam a vadászházat. Ha azt mondom, földbe gyökerezett a lábam, akkor csak egy gyenge próbálkozást tettem a látvány hatásáról. Előttem égbenyúló hegycsúcsok, tövében egy – a tájba meseszerűen illeszkedő – alpesi tetős vadászház, melynek kéményéből békésen szállt fel a füst. Előtte egy tó, amelybe patak csordogált. A másik oldalán meg a víz egy malomkerékre folyt, amitől az állandó forgásban volt. Ha a sziklákon való cserkeléstől nem sajgott volna a bokám, azt hihettem volna, hogy álmodom. De a bokám sajgott, a kerék forgott, így semmi kétség, ébren vagyok, és ez a miliő úgy gyönyörű, ahogy van.

A házba belépve János és a „nagy fehér” társaságában egy magas, jóképű férfit találtam, aki Novák Imre néven mutatkozott be.
„Ahá!” – gondoltam magamban. Ezek szerint „megjött mán Novák.”
Aztán a reggeli elköltése közben kiderült, hogy a mi jó svádájú, újsütetű ismerősünk nem más, mint a vadásztársaság vadászmestere. Egyebekben Háromhután erdész, illetve erdész úr, aki, ahogy egy virtigli erdészhez illik, nem csak az erdőn, de a környék településein nyíló „virágszálakat” is felettébb szerette megcsodálni, és ha bokros teendői engedték, közelebbről is tanulmányozni. Merthogy a közmondás is csak azt mondja: aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Így hát a mi Imrénkről gyorsan lehullt a lepel. Ő is csak olyan magunkfajta, szépet és jót szerető, huncut szemű, zöldkalapos, disznóriogató, hegyi jáger, és mint ilyen, természetesen kiváló ember.

A reggeli romjainak láttán Pali bácsi nem állhatta, hogy Novák urat ne kapacitálja:
– Azért Imrém, te érted, mint a környék fő hárempasája, hozhattál volna, tudod, magaddal egy dús keblű kis, érted, cserkészlányt, aki itt szépen rendet rakna, meg este Pali bátyád kis fáradt hátát is, tudod, megmasszírozná.
– Azon ne múljon, lemegyünk a faluba, és hozunk – mondta Imre a világ természetesebb hangján. Közben a szeme sarkából rám kacsintott.
– Na… jó, érted, majd lemegyünk – retirált a provokáló – de előbb – mutatott rám – ezt a kis, érted, elnök urat kellene elvinned muflonügyben. A Jánosnak meg a Nándit, mert, érted, ez a két disznógyilkos p…huszár úgy odavan a muflonért, hogy az borzadály.

Így aztán – legnagyobb örömömre – mit volt mit tenni, Imre, a „Novák” velem, míg János, a „Kertész” a Nándival, elindultunk „muflonügyben.” A háztól balra volt egy erdei út, azon óvatoskodtunk. Balra a meredek hegyoldal, jobbra a hegy folytatásaként lejtő. Amint az a későbbiekben kiderült, hallatlan szerencsém volt. Hiszen úgy félórai út után Imre hirtelen felkapta a távcsövét, és a domboldalra tapasztva kimondta a bűvös szót… Muflonok…! Egy másodperc alatt megtelt a fejem vérrel. Hallottam, ahogy a nyaki ütőerekben zúgva száguld a vér. A szívem esztelenül kalimpált.

– Van köztük kos is… és nem is akármilyen! – fokozza az izgalmakat a kísérőm. – Gyere, állj mögém! Tedd a vállamra a puskát, és majd mutatom, merre vannak. Ott… a magasban a bokrok mögött… látod… ott a kos. Lőhető… mehet… csak nyugodtan… – instruált Imre.

Nyugodtan… persze, hogy nyugodtan! Csak a szálkereszt állna már egyszer meg valahol a kos közelében… talán most... A hegyek egymásnak dobálták a lövés hangját. A muflonok meg eliramodnak, de a kosom gurul lefelé a hegyoldalon egy autónyi kőtörmelék társaságában.
– Emberek! muflont lőttem…! Zemplénben muflont lőttem… – kiabáltam világgá fékezhetetlen örömömet. Közben Imrével ölelgetjük, ropogtatjuk egymást… Tiszta őrület!

Egy gyakorlott kísérőnél mindig van ünneplő pályinka, így Imre valamelyik zsebéből előbűvészkedett most is egy lapos üveget. Gratulál… iszunk, majd „Na…, gyere! Akkor most nézd meg mit csináltál!” – felszólítással a terítékhez invitál. Megy elöl. Alig győzöm követni. Száz méter után bizonytalanul körülnéz:
– Valahol itt kell lennie – mondja csak úgy magának. Idegesen kapkodom a fejem jobbra, balra… nem látom sehol. Imre kicsit távolabb keresgél, majd színtelen hangon megszólal:
– Itt a vér…
Odamegyek én is. Valóban friss vérnyomok láthatók az avaron. Hol van már a féktelen öröm? Lassan a kétségbeesés, a bizonytalanság kerít hatalmába.
– Mit szólsz hozzá? – néz rám kérdőn Imre.
– Nem ismerem a muflon állóképességét, szívósságát, így aztán csak azt tudom mondani, ha ez nálunk van, és ez disznó, akkor az utánkeresés esélye minimális. Ez világos húsvér, ráadásul kevés. Valószínű, gerinctüskét lőttem.
– Így gondolom én is, de azért csak menjünk! Ismered a mondást: a remény hal meg utoljára.

Először kevés, de jól követhető vért találtunk. Majd egy szakaszon bővebb vérzés volt tapasztalható. Később egyre fogyott, majd szinte teljesen megszűnt. Nagy kínnal itt-ott találtunk néhány cseppet, de nem jutottunk ötről a hatra.

– Sajnos, be kell fejeznünk, nincs követhető nyom. Majd holnap többen kijövünk, és átfésüljük a terepet. Hátha elfogy közben a kos ereje, lefekszik és elvérzik – mondta Imre, nem túl meggyőzően. Lógó orral visszaindultunk. Kísérőm közben vigasztalgatott, hogy még nincs veszve semmi. Még holnap megtalálhatjuk, meg hogy fel a fejjel stb.

Pali a ház teraszán állt. Amikor meglátott bennünket, már messziről kiabált:
– Gratulálok, herr prezident…! Halottam a lövést… Na, milyen vagyok, érted, hozzád…? Megmondtam, tudod, neked zsindő, hogy itt annyi a kos, mint a pelyva!

Ebédre Nándiék is visszaértek, sajnos eredménytelenül. Mindenki vígasztalt, hogy holnap így meg úgy, meglesz, hogy a föld alól is elővesszük stb. Imre és János talán még nálam is rosszabb állapotban voltak. Látszott rajtuk, hogy őszintén és szívből adták a lehetőséget, ahogy a kudarcot is őszintén és szívből sajnálták. Pali – nem véletlenül volt a fő koordinátor – mentő ötlettel állt elő:
– Mi a szart, érted, gubbasztotok itt? Nem akarom én, tudod, a ti savanyú képeteket nézegetni. Menjünk le a faluba körülnézni. Meg a kis vendéglőbe is benézünk, egy-két pezsgőt elszürcsölgetünk.

A falu fele menet már nem tűnt olyan hosszúnak az út, lévén világos. A táj szemlélésével lekötöttük a figyelmünket. Először Jánosékhoz mentünk vételezni, majd a helyi „becsületsüllyesztőt” vettük célba. Naná, hogy ez sem szokványos módon működött. Ahogy megálltunk, a csaplárosné férje kikászálódott a kocsiból. Nagy lendülettel és némi kilengéssel a szemközti ház fele vette az irányt.

„Hát ez meg hova igyekszik?” kérdésünkre , felvilágosítottak bennünket, hogy ez a csárda úgy működik, hogy ha van vendég nyitva van, ha nincs, akkor zárva. Aki szomjas, az ugye kopogtasson, mert a Bibliában is megvagyon írva: „keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek”. Lám nem hiába, rövidesen nyílt ajtó. Ilike, a „csaplárosné” szolgálatba helyezte magát, amit mi sűrű rendelésekkel igyekeztünk honorálni.

Nem véletlen van az úgy, hogy a kocsmában nemcsak a szomját tudja oltani az ember, de informálódni is kitűnően lehet. Hiszen itt a gondolat jobban szárnyal, a nyelv is oldódik, a hallgatag szószátyárrá válik. Kétórai beszélgetés után szinte mindent tudtam, amit Baskóról és lakóiról tudni érdemes.

Megtudtam, hogy a vendéglátónk, Kertész János, a helyi termelőszövetkezet elnöke, aki áldozatos munkája, szorgalma, becsületessége révén tisztes tekintélynek örvend. Az irányítása alatt álló közösség hihetetlen erőfeszítésekkel küzd a fennmaradásért, a megélhetésért. A tsz fő bevételi forrása – termőföld nem lévén – a sziklákon szedett moha és egyéb erdei melléktermék, amit budapesti virágkötészeteknek szállítanak. Van ugyan némi erdőterületük is, de az nem biztosít folyamatos bevételt. Hiszen az erdő vágásának az erdőfelügyelőség által szigorúan szabályozott feltételei vannak. A mostoha körülmények, a kemény élet az embereket összetartó, egymást mindenben segítő közösséggé formálta. Ha egy kémény nem füstöl reggel valamelyik házban, már valaki ott terem, hátha baj van. A mostoha útviszonyok miatt minden háznál Gaz kocsi áll az udvarban, természetesen olcsó gázpalackkal működtetve. Egy ember nem ember – vallják az itt lakók. Éjjel kettőkor „mán csak egyet kell kopogni az ablakon”, és jön a segítség.

Az összetartozás, segítségnyújtás szép példáját magam is megtapasztalhattam. Beszélgetés közben a csárda előtt indította valaki a kocsiját, de az akkumulátor csak kínlódva forgatta a motort. A második próbálkozás után két fiatalember felugrott, és már be is tolták a kocsit, minden kérés nélkül. Irigykedve arra gondoltam, de jó lenne, ha ilyen készséggel és figyelemmel tudnánk egymás felé fordulni mindig és mindenhol.

Eközben viszont Pali bácsi minden figyelmével Ilike felé fordult, és a pult sarkát kibérelve mérsékelt hévvel, de nem vitatható módon flörtölgetett. Ez nagyon feküdt neki. Szerette csapni a szelet a szebbik nemnek, de ezzel a nők iránti vonzalma be is fejeződött. Mielőtt a dolog, hogy úgy mondjam, fizikális síkra terelődött volna, szinte mindig lehúzta a redőnyt: „Az én koromban az életnek még annyi sok szép ajándéka van, hogy győzzem csak megélni!” – szokta volt bizonygatni hitvallását.

Kis helyen nagy hír, ha vendégek érkeznek. Így nem volt meglepő Takács József polgármester úr megjelenése, aki lekapta tíz körméről szegény Jánost:
– Ne tedd már meg velem Jánoskám azt a csúfságot, hogy a vendégeidet nem hozod el hozzám!
Próbálkozásunk, hogy Jánost a bajból kimosdassuk, miszerint csak az este érkeztünk, és hogy a faluba is csak most jöttünk be, eredményre vezetett. De meg kellett ígérnünk, hogy még ma tiszteletünket tesszük nála.

Egy idő után – egy kerek összeg és Pali fél szívének a hátrahagyásával – a csárda mögött lakó bürgermeiszter úrhoz állítottunk be, kissé már oldott hangulatban. Rudi fia és a család többi tagja hallatlan szívélyességgel fogadtak, és tekintélyes idő elteltével is marasztaltak bennünket. Mivel „vadászat mán úgysem lesz”, nem is nagyon igyekeztünk.

Hajnalban, ha lehet, még ellenszenvesebbnek tűnt János „ébresztője”. A tegnapi nap nagyon viseltes volt. Így a következménykár is tetemes. Élő ember nem volt, akinek valamije ne lett volna totálkáros. Milyen jól jött volna most egy orvos, de aki volt, annak meg éppen hogy pap kellett volna. Hiába próbálta János sokkolni, hogy „itt van mán Ilike”, csak egy fájdalmas nyögés jött válaszként. Valahogy összeszedtük magunkat. A főorvos urat, hogy a delet megélje, lélegeztetőre kapcsoltuk: a helyi specialitásnak megfelelően rányitottuk a kétszárnyú ablakot.

Jánossal megkonzultáltuk az útirányt, és én is elindultam. Az eligazítás szerint a Vitojka hegycsúcson lévő nagydagonyához kell felérnem, ha pontosan követem az útmutatást.
– Ennél a dagonyánál jó vadjárás van. Elsősorban muflonok – szólt a reménykeltő felvilágosítás.

Tekintettel arra, hogy még sötét volt, lámpával és az elágazások memorizálásával próbáltam magam navigálni. Lassan kezdett derengeni. Fény derült rá, miért kevés nekem a zempléni erdő levegője. Eddig fel sem tűnt, milyen meredek a terep. „Egy jó óra alatt fel tudsz kapaszkodni, ha jól kilépsz” – idézem fel az eligazításon hallottakat. Nem „léphettem ki jól”, mert az indulást követő egy óra elteltével még mindig csak felfele kémleltem.

Egyszer minden útnak vége van. Így csak felértem a csúcsra én is. De bármennyire kerestem a dagonyát, sehogy sem találtam. Forrásnak meg végképp nyoma sem volt. Valahol, valamit rosszul csinálhattam… pedig pontosan követtem az instrukciókat. Kerestem egy alkalmas helyet, és csendben hallgatóztam, várakoztam. Mindhiába! Életnek, mozgásnak semmi jele… Félórai várakozás után lassan ballagva elindultam lefelé. Azzal a szándékkal, hogy majd közben meg-megállok hallgatózni.

A táj erre – ha lehet –, még sziklásabb, és – ha lehet – még kihaltabb. Kitisztult fejjel, sajgó bokával és kissé csalódottan érkeztem vissza a házba, ahol már mindenki bent volt. A kérdően rám szegeződő tekintetekre feleletül csak úgy a fejemet rázva intettem, hogy: semmi.
– Nem létezik, hogy a dagonyánál ne találkoztál volna valamivel – hitetlenkedik János.
– A gond az, drága Jánoskám, hogy már a dagonyát sem találtam meg – mondtam rezignáltan. Imrével úgy néznek rám, mintha ógörögül beszélnék.
– Na… akkor most ülj csak ide! Idd meg ezt a kis memóriajavítót, és meséld el, hogy a hegycsúcson mit láttál, ha egyszer dagonyát nem!

Leírtam pontosan az odavezető utat, a környezetet, a panorámát stb. Egymásra néznek. A szemük összevillanása már elárul valamit. Majd mosolyogva felvilágosítanak, hogy valószínű egy elágazásnál előbb tértem le jobbra, mint kellett volna. Így szinte biztos, hogy „te mán nem a Vitojkán, hanem a Bogojkán voltál.”
Pali barátom – aki közben „lábra kapott” – beszólása sem maradt el:
– Jó, tudod, érted, hogy nem a bregyó határőrök hoztak vissza, bár… egy kis sligovicát hozhattál volna!
A rekontrám sem váratott magára:
– Maga csak ne szabja meg nekem, doktor úr, hogy mit hozzak, mert lehet, hogy én meg éppen hogy vinni szeretnék. Mondjuk híreket Toncsikának, hogy a férje ura muflonvadászat leple alatt milyen liezonokat bonyolít!

Más sem kellett a cimboráknak. Így a reggeli alatt megvolt a téma – ami a látszat ellenére – a „nagy fehérnek” sem volt ellenére. Kellett ez egyrészt a hiúságának, másrészt egyszerűen csak szeretett központban lenni.

Reggeli után Jánosék indítványozták, hogy induljunk a tegnapi kos keresésére. Pali marad a házban. Egyrészt „ez a terep nem, tudod, érted, nekem való”-felmentés, másrészt a tepsis krumplis vadmalac sütése okán. A többi, aki él és mozog, az jön. Az első vértől indulunk, majd a megszűnése helyétől csatárláncba fejlődve próbálkozunk… délután kettőig. Minden eredmény nélkül. János ugyan még bíztatott, hogy a jövő héten emberekkel kerestetni fogja, de én már magamban lemondtam róla.

Az éhes farkascsorda rárontott Pali bácsi felséges ebédjére, minek következtében központi falkavezér szerepét csak még jobban megerősítette. Ámbár feszülő gyomrunkat simogatva el kellett ismerni – nem érdemtelenül.

A délutáni pihizgetés közben Imrével beszélgettünk vadgazdálkodási kérdésekről, a vadászat jelenéről, jövőjéről. Szomorúan hallgattam, mennyivel mostohább, eszköztelenebb egy itteni vadgazdálkodó lehetősége. Eszembe jutott az első nap reggelén felfedezett szóró, amelyen gyümölcsök és ilyen-olyan magok voltak. Így rákérdeztem, hogy mennyi szemes takarmányt szóróznak el egy évben?

– Semennyit – jött a megdöbbentő válasz. Majd szomorkás mosollyal hozzáfűzte:
– Ha nekünk kukoricánk lenne azt a házi disznóink is szívesen megennék.
– De… szálast csak etettek, hiszen, láttam jó kondícióban lévő szarvasokat.
– Sajnos erre sincs lehetőségünk – jött a rezignált válasz.
– Akkor mitől vannak ilyen jó állapotban? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Van mán kökény – mondta a világ legtermészetesebb hangján.
– Te, Imre! Nem akarom a szíved fájdítani, de hadd mondjam el neked, hogy mi a múlt évben megetettünk 100 q szálas, 80 q szemes, 150 q lédús takarmányt, valamint 60 hektár vadföldön szárán hagyott kukoricát. Továbbá körbe vagyunk véve mezőgazdasági kultúrákkal, ahol ugyancsak van táplálkozási lehetőség.

– Miből van nektek erre pénzetek? – kérdezte Imre hitetlenkedve.
– Elsősorban bérvadásztatásból és vadhúsból. Még egy hónap van az évből, de eddig bérvadászokkal lövettünk 26 db szarvasbikát, 5 db dámbikát. A tagok lőttek összesen 150 db szarvast, 35 db dámot, 60 db őzet, 221 db vaddisznót.

Ahogy felsoroltam az adatokat, már bántam, hogy szóba hoztam. Nem kellett volna. Nem illendő vendégségben arról beszélni, otthon mekkora a bőség. De sajnos elkapott a hév és tapintatlan voltam. Pali mentette meg a helyzetet oly módon, hogy bejött hozzánk a szobába, és bekapcsolódott a beszélgetésbe, amely így már más mederben folyt tovább.

Közben egy teherautó jött fáért, így Jánosnak el kellett mennie levezényelni a rakodást. Éppen a faluba indultunk volna hazatelefonálni. Palit többen meggyanúsították, hogy ez csak ürügy, igazából „Ilikézni” akar. A háztól nem messze zajlott a dolog Így a teraszon állva odahallatszott a rakodás zaja. Ott vártuk Jánost indulásra készen. Ahogy csend lett, Imre megszólalt:
– Kertész mán nyel.
Ez a rövid, de annál tömörebb megállapítás azt jelentette, hogy befejeződött a rakodás, és a főnök urat most prezentálják meg egy kis itókával. A „sok beszédnek sok az alja” közmondást itt láthatóan nagy respektben tartották.

Miután az „otthoniakkal” is sikerült beszélni, valamint a tüzes szemű csaplárosné napi bevételét is csúcsra járattuk, visszazötykölődtünk a házhoz. Indulni kellett esti vadászatra. Kérésemnek, hogy én hadd üljek fel az általam felfedezett szóróra, akadálya nem lévén, odairányítottam lépteim. Ahogy itt minden egyéb, úgy ez a magasles sem volt szokványos. Egy hatalmas vadkörtefának feszült neki a létra, melyre felkapaszkodva egy kisebb szobányi, téglalap alakú „helyiségben” találta magát az ember. Benne hosszúkás pad, sőt szék is volt rendszeresítve. Családi programok bonyolítására is kitűnően alkalmas volt. Jöhetett leselkedni feleség, gyerek, sógor, koma, elfért mindenki. Barátaink elbeszéléséből kitűnt, hogy náluk bevett szokás, hogy egész éjszakára kint maradnak vadlesen. Így aztán ez a komfort is inkább ezt a célt szolgálta.

A szóró flekkjén látszott, hogy látogatott. Csakhogy mikor? Ez itt a kérdés! Az ismeretlen hely, a „ma itt bármi történhet”, olyan vadászmákony, amitől kellő doppingot kap az ember, ahogy a zenész is lelkileg, és a húrok felspannolásával ráhangolódik a koncertre, úgy mi, vadászok is egy-egy lesre felkészítjük magunkat testileg-lelkileg, hogy aztán kisebb-nagyobb élményekkel gazdagodva távozzunk az erdei koncertteremből.

Most tehát nézőként, a várakozás kellemesen bizsergető érzésével eltelve, elfoglaltam az emeleti páholyom, várva az előadást. Lassan kihunytak a nézőtér fényei. Már csak a koncertterem hatalmas boltívén pislákoltak az apró fényforrások, még varázslatosabbá, sejtelmesebbé téve a szabad téri színpadot, ahol sajnos még egy pisszenést sem lehetett hallani, nemhogy egy ágroppanást, súrlódást, vagy egy távoli kutyaugatást, esetleg vonatfüttyöt, egyáltalán a földi életnek bármiféle jelét. Tetemes idő elteltével egy bagoly szállt a les szélére. Ijedtében elvijjogta, hogy a mai alakítás elmarad, ugyanis a főszereplő útközben megsebesült…

A házba érve Nándi tart éppen beszámolót, miszerint hazafelé jövet egy siető nagy disznóra lőtt rá, ám a körülmények miatt szerinte biztosra veszi, hogy elhibázta… Vagy talán mégse? Este határozat születik, hogy vasárnap, azaz, holnap, a reggeli vadászat után nem élünk tovább vissza barátaink vendégszeretetével, hazautazunk.

Nagyon jó vadászatra készülődni, oda elmenni, de egy idő után bizony hazahúzza az embert a szíve. Jánosék persze marasztalnak bennünket. Látszik, hogy nemcsak udvariasságból, de az elhatározásunk végleges.

A főkoordinátorunk, mivelhogy feladata is, már a következő látogatást forszírozza, a tőle megszokott stílusban:
– Jánoskám, tudom, érted, hogy a fenébe kívánsz már bennünket, de van egy éved, érted, hogy kiheverd ezt a traumát, amit az ittlétünkkel okoztunk. Aztán jövőre ha, tudod, elhívsz bennünket, akkor megint egy kis gasztronómiai élvezetekhez juttatlak majd benneteket.

A búcsúvacsora anekdotázással, jó hangulatban telt. A holnapi hazaútra tekintettel időben véget is ért.
Reggel egy rövid séta keretében búcsút vettem a zempléni erdőtől, melynek egyes részei már ismerősként néztek vissza rám. Kértem, bocsássa meg, hogy ügyetlenségemmel egyik fejedelmi lakójának felesleges fájdalmat és szenvedést okoztam. Megígértem, ha még a jó sorsom ide vet, körültekintőbb és tisztelettudóbb leszek, hogy rászolgáljak a kegyére, amit most hebehurgyán eljátszottam.

* * *

Mostani látogatásunkat követően még számos alkalommal részesültünk abban a szerencsében, hogy ellátogathattunk a szellemként járó muflonok, a kökényevő szarvasok, a sziklák közt bukdácsoló hegyi patakok, ős bükkösök és az égbenyúló hegycsúcsok hazájába.

Voltunk nyáron, ősszel, kemény télben és tavaszban. Megismertük a táj mindig más szépséget bemutató, mindig változó arcát. Azonban egy dolog soha nem változott: az itt élő emberek vendégszeretete, kedvessége. Büszke vagyok rá, hogy ezek a nehézsorsú, melegszívű, emberek megtiszteltek a barátságukkal. Mindig hálás szívvel és szeretettel gondolok rájuk, mint ahogy soha nem fogom elfelejteni drága Erzsi néni gyöngyöző húslevesének az ízét és csodaszámba menő töltött káposztájának az illatát.

Őrizze meg őket a Bogojka és Vitojka hegyek szelleme jó egészségben, és adjon nekik a Teremtő méltósággal viselhető, hosszú, boldog életet! .

2009. május 9.